2012. november 1., csütörtök - 22:17 • Kata • 2 komment
Baráth Katalin: A türkizkék hegedű
Amit
az első rész, A fekete zongora még
meglepetésként hozott, most már csak ismerős derengéssé avanzsált a szívemben,
amikor beleolvastam A türkizkék hegedűbe.
Igaz, a mi jó Veronunk kiszakadva Ókanizsa falusi berkeiből és allűrjeiből most
a fővárosban próbál szerencsét – a Nő című lap feltörekvő munkatársa, és persze
levetkőzhetetlen tulajdonsága, hogy egy-egy bonbonokról szóló értekezés írása
közben mindig belekeveredik valamibe. Most különc nyomozótárs-barátnője,
valamint egy szűkszavú sírkőfaragó társaságában igyekszik felgöngyölíteni egy
gyermekrablás fonalát, de persze kiderül, hogy a szálak ennél mélyebbre, sőt
távolabbra nyúlnak – egészen Abbázia partjaiig.
„-Nézd, az ott a vasút jelképe! –mutatott
fel Mara egy félkör alakban megfestett, szárnyas angyalok tömegétől hemzsegő
képre.
-Ó, egek, mi ez az otrombaság? Egy
kocsi, melyet csak angyalok ereje képes elvontatni, mert rátehénkedett egy
kövér, meztelen nő? –háborgott Veron, és meg se próbálta lehalkítani a hangját,
amit szabályszerűen visszavertek a falak. A sűrű aranyozás meg-megcsillant a
beömlő reggeli fényben.
Mara ránézett, fáradtan felvonta a
szemöldökét, és megjegyezte:
-Nem vagy valami tántoríthatatlan híve
a klasszikus stílnek, ha jól ítélem meg.”
Szégyen
ide vagy oda, egy ideje nem tudok mit kezdeni azzal a zavarba ejtő érzéssel,
hogy a kortárs magyar irodalom és én kissé nehezen találjuk meg a közös hangot,
valahogy nem tudunk egy hullámhosszra kerülni. Egyre keresem a hibát magamban,
keresem a könyvekben, hiába tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű… Szeretnék magyar
szerzőktől olvasni, mert tudom, hogy ők az egyetlenek, akiknél egy mondat, egy
szó tényleg azt jelenti, amit; hogy ugyanaz a kép él a fejünkben, közös
tudásháttérből dolgozunk. Hogy betűről betűre azt kapom, amit ők adni akartak
nekem, és ez különleges. Remek, sőt csodálatos fordításokkal találkozom, de… az
más, értitek, nem? Valaki elmesélte valakinek, aztán ő is tovább adta, és mire
hozzám jut, kit tudja, hogy még mindig a farkas lopta-e el a sonkát, vagy már
egy dinoszaurusz garázdálkodik a spájzban? Vagy éppen az oroszok. A lényeg, hogy mivel
magyarnak születtem, azt hiszem, semmilyen más nyelv nem tud olyan zamatot
ültetni a nyelvemre, és néha nagyon hiányzik, hogy érezzem ezt az igazi hazai
ízt a sorok mögött. Egy magyar írónak a gondolkodása is magyar, és azt
gondolom, ezt nem lehet, illetve nagyon nehéz levetkőzni. És nem is kell.
A
kis gasztro-kitérőm után be kell vallanom, hogy Baráth Katalin pontosan ezt
tudja nyújtani nekem: sikerült belecsempésznie az írásaiba azt a különleges,
igazi magyar hangot, amitől egy kicsit otthonosan érzem magam a könyveiben, és
állandóan rácsodálkozom arra, mennyire könnyedén lépi át ezt a több mint száz
éves szakadékot. Nyilván rengeteg kutatómunka és háttértevékenység rejlik
egy-egy körmönfontan kacskaringózó mondat mögött, de úgy gondolom, ha nem
szeretné ezt a korszakot, ha nem érezné magát otthonosan benne, valószínűleg
nem tudná úgy magára ölteni ezt a stílust és az világszemléletet, mint mi a
nagykabátot, ha hirtelen leesik az első hó.
Az
egyik kedvencem ezekben a könyvekben a hangulatteremtés: a korhű ábrázolás
páratlan, magával ragadó stílussal elegyedik, ami nagyon otthonos érzetet
teremt (már amikor nem kavarodok bele egy-egy kuszább mondatszerkezetbe, mint a
macska a csipkefüggönybe). Pergő nyelvű, kissé szúrós humora, apró fricskái
adják az igazi fűszert ehhez a kotyvalékhoz, valamint a főszereplő, Dávid Veron,
aki törékeny vállain viszi az egész történetet. Ahogy Baráth Katalin is
elmondta egy interjúban, a jó női nyomozó karakteréből viszonylag kevés
szaladgál manapság az irodalmi palettán, így azt hiszem, főszereplőnk eme különleges
példányok egyik díszpintye. A történet gyenge pontja nekem most éppen a
krimi-szál volt – olvasás közben, egészen elmerülve a századfordulós miliőben,
a krumplicukor, a tejeskávé és a díszes kalapok között néha meg is feledkeztem
arról, hogy mi bizony most nyomozunk, titkokat tárunk fel! Sőt végig vártam
valami nagy csattanót, ami sajnos elmaradt, a cselekmény alakulása nem hozott
túl sok meglepetés. Ez talán annak is köszönhető, hogy míg az első részben Ókanizsa
egész populációja gyanús volt, itt a sok különféle helyszínnek hála kevesebb
szereplő közül válogathattunk, és nyilvánvaló lehetett, hogy kinek milyen
szerepet tartogat a nem annyira szeszélyes sors.
„Az empátiánk XXI. századi, így csak a
saját korlátainkon belül tudjuk elképzelni, milyen volt és mit csinált valaki
egy előző korban.”
– Baráth Katalin
Baráth
Katalin nem áltat azzal, hogy az eltelt idő alatt minden átalakult, hogy az
1900-as évek elején még valamiféle paradicsomi teljesség uralkodott a világban
– szó esik gyilkosságokról, eltűnt gyermekekről, és olyan tettekről, amelyek
hallatán modern bűnözőink is megnyalnák minden maradék ujjukat. Mert talán az
emberi jellem alapjaiban véve nem sokat változott, inkább a körülmények,
amelyek alakítanak bennünket és az apró kis részleteket. Amikor először
találkoztam a sorozat első kötetével, nagy kérdés volt nekem, hogy működik-e,
képes –e elhitetni velem, hogy ezek az örvényként kavargó események tényleg megtörténtek
a letűnt Magyarországon? Szerencsére a válasz igen, sőt különösen meglepett,
hogy mindenféle feszültség nélkül tudok átlépni ebbe a másik világba – az egyik
pillanatban még Házasodna a gazda (ami mondjuk kicsit sem érdekel), a másikban
pedig már a századelő Budapestjének utcáit rójuk, a Singer és Wolfner
könyvkereskedés felé tartva.
A türkizkék hegedű kicsit olyan, mint egy régi
csipketerítő – messziről is igazán szép és érdekes, de ahogy egyre közelebb
hajolunk, annál több apró mintát és réteget tár fel előttünk. Nagyon kíváncsi
vagyok A borostyán hárfára is, amely
nemrég jelent meg, szintén az Agave gondozásában :)
4/5
VISSZA ELŐRE