2012. november 27., kedd - 17:22 • Kata • 0 komment
Rosamund
Lupton: Drága Tess!
Weheartit.com |
Vigyázz, az írás SPOILER-eket tartalmazhat!
„Bedobáltam
minden közös emlékünket: a testvériség szívós gyökereit, szárát és leveleit,
meg a gyönyörű puha szirmait, oda le melléd a földbe. Én pedig ott maradtam fönt
a sírod peremén, és olyan kicsire zsugorodtam, hogy attól féltem, eltűnök.”
Szükségem volt egy kis időre, mert a történet
belekapaszkodott a csontjaimba, erőszakosan a sejtjeimbe passzírozta magát, és
napokig nem eresztett. Még mindig érzem a park hidegét, a maró rettegést, a
szavak mögül sütő hihetetlen és kilátástalan kegyetlenséget – ugyanakkor eljött
az ideje, hogy végre ez a regény is megkapja az őt megillető figyelmet.
Méghozzá azért, mert zseniálisnak tartom.
Beatrice nyugodtan éli zsúfolt, rohanó new york-i
életét, és igyekszik elhitetni magával, hogy minden a legnagyobb rendben halad –
pontosan úgy, ahogy eltervezte. Kiszámítható, talán kissé unalmas, de neki pont
így felel meg. Azonban elég egy telefonhívás, miszerint a húga, Tess eltűnt –
és békésnek hitt, szürke kis világa sarkánál fogva fordul ki önmagából, és
hirtelen a hitén kívül nem marad semmi, amibe Bee megkapaszkodhatna.
Filmek, könyvek, sorozatok egész hömpölygő tengere
árad körülöttünk, amelyek minduntalan megpróbálják bemutatni nekünk, tulajdonképpen
mifélék is lehetnek a testvéri kapcsolatok. De az is elég, ha egy kicsit
szétnézünk magunk körül, nyitott szemmel járunk, és elkapunk néhány színes kis
villanást a hús-vér emberek gesztusaiból.
Tess és Beatrice kapcsolata döbbenetesen őszinte – a
genetika és a vér szelídítette egymás mellé őket, de a köztük lévő barátság,
mélység szegezte oda őket. Tess eltűnésével Bee mintha a másik felét veszítette
volna el – mintha egy egzotikus állat néma szenvedését figyelnénk egy üvegfal
mögül. Az eszünk tudja, hogy kegyetlenség, mégsem tudjuk elrántani a fejünket.
Nekem nincs testvérem - ugyanakkor tudom, milyen
testvérként szeretni valakit. Ez szintén nem választás kérdése – ahogy az ellen
sem tehetsz, ha a szíved szakad meg, amikor neki fáj valami. Amikor bármit
megtennél, vagy még annál is többet, üzletet kötnél az Ördöggel, hogy neki jó
legyen. Amikor olyan közel érzed, mintha a második bőröd lenne – pedig kilométerek
választanak el tőle. Amikor a saját fájdalmadat, kétségeidet mosoly mögé
rejted, hogy ne aggódjon. Persze a mosolyod mögé lát, amitől a szíved apró kis darabokra
szakad szét. Nyilván ez nem egészen ugyanaz, másféle ösztönösség dolgozik
benne, de ez elég volt ahhoz, hogy egy kicsit mégis megértsem Beatrice-t, és ez
halálra rémített.
Ami igazán közelivé, személyessé teszi a történetet,
az mindenképpen a levélforma. Ma már, amikor az elektronika éteri szinten szövi
át a világunkat és mindennapjainkat, sokkal ritkábban nyúlunk tollhoz és
papírhoz, de számomra még mindig a kézzel írt levél az igazi, amelyben az ember
szíve is képe megbújni a kacskaringós betűk között. Az, hogy a címzett Tess,
hogy minden leírt szó hozzá íródik, még azután is, hogy megtalálták a
holttestét, annyira érzékennyé teszi a szöveget, hogy szinte éreztem a könyvet
lélegezni a kezeim alatt. Minden sor lüktet ettől a nyers, ösztönös szeretettől
és fájdalomtól. Mert Bee-nek csak a szavak maradtak - és neki is szüksége van
rájuk, hogy képes legyen még egyszer tisztán gondolkodni, egyenként egymás
mellé illeszteni az apró darabkákat, hogy összeállhassanak azzá az absztrakt
képpé, amely miatt el kellett veszítenie a húgát. Egy dolog, ha valaki egyke,
és az is volt világ életében – és egy másik, ha erőszakkal válik azzá.
Weheartit.com |
Szerettem azt a sűrű, tántoríthatatlan hitet, amivel
Bee hitt a húgában. Hogy hiába minden bizonyíték, hiába a kétségek, semmi és
senki nem fordíthatták ki sarkából ezt a meggyőződést, miszerint senki sem
ismeri nála jobban Tess-t.
Csak valahol a történet felénél tudatosult bennem,
hogy Tess milyen pimaszul fiatal, és az a 21 év szinte belém karmolt, hiszen
még ragyognia kellett volna, túl korán a földre hullt. Beatrice volt a
realista, az élethez láncolt, Tess pedig szabadon szárnyalt – így egy kicsit arról
is szól, Beatrice hogyan változik, hogyan tanul meg másképp élni, és befogadni
az őt körülvevő világot, amit eddig olyan hatásosan kizárt. Kénytelen megfeledkezni a Pantone-skáláról,
elfelejteni a betűket és számokat, hogy észrevétlenül simulhasson bele húga
életének színes festményébe, kitöltve az űrt, amit Tess hagyott, amikor
erőszakkal kivágták őt onnan. Borzasztóan szépen és hétköznapian mutatja be,
mennyire másként hat az emberekre a gyász, mennyire lecsupaszít mindent,
mennyire eltolja a határokat.
A genetika-szál számomra nagyon sok érdekességet
tartogatott – mivel pusztán laikus vagyok, nyilván nem értek hozzá, nem tudom,
ez megtörténhet-e a való életben is – de ha így nem is, hasonlóképp biztosan. A
bizalmunkat, az életünket helyezzük valaki kezébe, de hogy ő mit tesz vele
ezután? Csak reménykedhetünk.
Azt, hogy az írónő az utolsó oldalakon hogyan csavart
még egyet az egész perspektíván, nem részletezném – maradjunk annyiban, hogy az
egyik legmeglepőbb, legjobb pofon volt, amit csak tartogathatott. Egyszerűen
rám mosolygott, aztán kirántotta a talajt a lábam alól.
Weheartit.com |
„Mostanáig nem
értettem, honnan származik az ötlet, hogy egy család, amelyiknek a gyermekét
lelőtték, feltétlenül plüssmackóra vágyik. Most azonban megvilágosodtam: a
játékállatok érző serege tompítja valamicskét a lövések könyörtelen zaját. „Az
emberiség nem ilyen” –hirdetik az emléktárgyak, „Mi nem ilyenek vagyunk”, „A
világ nem csak ebből áll”. „
Vajon hány hasonló, felderítetlen eset lehet
világszerte, mert a rokonok, barátok nem voltak elég bátrak, és inkább
elfordították a fejüket? Hányan hevertek parkokban, gyárakban, raktárakban vagy
sikátorokban, tavakban vagy akárhol, utolsó leheletükkel bízva abban, hogy a
szeretteik majd kibogozzák a hátra maradt csomókat? Az az igazi szeretet, ha
ezt megteszed?
Ha tanultam belőle valamit, akkor az az, hogy higgy a
meggyőződésedben, és higgy abban, akit szeretsz, mert talán ez a legtöbb, amit
megtehetsz érte. Ha más nem, kezdetnek elég.
5/5
VISSZA ELŐRE