...and a happy new year!
2012. december 31., hétfő - 12:11 • Kata • 0 komment

És ha már ennyire belejöttem a frissítésbe, akkor eljött az ideje annak is, hogy

nagyon boldog, sikerekben, egyedülálló pillanatokban és emlékekben, és persze könyvekben gazdag Új Évet

kívánjak Nektek! 



Számomra az idei év egy nagy és merész lépése volt belekezdeni a blogba - igen, jól gondolod, kicsi a valószínűsége, hogy a hétvégén bungee jumpingolni fogok vagy esetleg sziklát mászok. De őszintén remélem, hogy a következő esztendő is rengeteg szépet és jót tartogat nekünk, és nem sok okunk lesz búsulni, vagy legalábbis tudjuk majd kezelni a nehézségeket :)
És hogy (néhányunk számára legalábbis) klasszikust idézzek:

May the odds be ever in your favor!



Ha elmúlik karácsony...
- 11:52 • Kata • 0 komment

Charles Dickens: Karácsonyi ének



„Karácsonykor az ember egyebet sem tesz, csak számlákat fizet ki pénz nélkül. Karácsonykor az ember rájön, hogy egy évvel megint öregebb lett, de egy órával sem gazdagabb. Karácsonykor az embernek mérleget kell készítenie, amikor a könyveiben kerek tizenkét hónapon keresztül minden egyes tétel csak veszteséget mutat. Ha a magam feje szerint cselekedhetném – mondta méltatlankodva Scrooge –, minden hülyét, aki „vidám karácsony”-t szajkóz, tulajdon pudingjában főzetnék meg és magyal-ággal átszúrt szívvel temettetnék el. Úgy biz' én!”



Talán azt kell mondanom, hogy túl sok mindenről szólt most ez a könyv, ahhoz képest, hogy milyen vékony. Minden egyes szava mély, vérző sebet égetett a szívembe, de nem bánom, mert úgy éreztem (és érzem még mindig), hogy valami megfoghatatlan, mégis hatalmas ajándékkal jutalmazott meg. Hallani ugyan hallottam már róla ezerszer (sőt halvány emlékem is van valami iskolai előadásról, ahol talán ezt dolgozták fel), de eddig sem filmen, sem animációs filmen, sem musical vagy egyéb formában nem volt szerencsém hozzá. (Egyébként meg vagyok győződve arról, hogy különös tehetségem van elkerülni a „fontos” könyveket, hogy aztán hosszú évekkel később rájuk csodálkozzak, mint csiga a konnektorra.)

Maga a történet nem különösebben bonyolult – és nem is kell annak lennie, hiszen nem a fondorlatos cselekményben rejlik a nagyszerűsége. Scrooge, minden idők talán egyik legzsugoribb, állandóan zsörtölődő ünnep-ellenes vénembere mondhatni tökéletes főszereplő – tökéletesen érthetetlen és távoli, akár egy másik galaxis furcsa csillagai. Számára semmit sem jelent a fahéj és a narancs illata (pedig Dickens szavai olyan élénkké teszik, hogy néhol tényleg összefutott a számban a nyál), nem repeszti meg a páncélját egyetlen karácsonyi dal sem, és már réges-rég elfelejtette, mit jelent az együttérzés vagy a család. De ahogy a szellemek megjelenése elindítja benne a változást, úgy indul meg vele együtt valami az olvasóban is. Mert hiszek abban, ahogy Dickens is, hogy belül, egy rejtett zugban mind vágyunk a jóra, és hogy mi is jók lehessünk egymáshoz. Mindenkiben van egy kis Scrooge, és mindenkinek megvannak a maga szellemei, akik megpróbálnak terelgetni az utunkon, törődéstől vezérelve.



1843 óta a könyv mondanivalója még aktuálisabbá vált: a világunk nem kimondottan emberbarát. Egyre nehezebb odafigyelnünk egymásra, egyre nagyobb erőfeszítéseket teszünk olyan dolgokért, amelyeknek alapvetőnek kellene lenniük. A karácsony sokaknak már tényleg csak humbug, mert valahol idő közben elsatnyult és eldeformálódott a jelentése. Vagy csak megbújt a mézeskalács és a szegfűszeg erős illata mögött. Ez már önmagában keserű szomorúságot hagy a nyelvünkön, de valamiben mégiscsak hinnünk kell, nem?




Dickens az a fajta író, akit meggyőződésem, hogy nagyon lehet szeretni. Éles szemmel figyel a környezetére, a világra, de a szavai simogatóak, és a finom humor csak még fűszeresebbé teszi ezt az egyveleget. A mondatokban életre kelt a régi Anglia, a szereplők lábnyomába léptem a hóban, vagy meghúzódtam a szoba sötét sarkában. Éreztem a hideget, láttam a táncoló gyertyafényt, szaglásztam a karácsonyi ebéd illatát, és nem hiszem, hogy ennél többet nyújthatott volna nekem bárki is ezen a karácsonyon.

Nyilván mindenkinek mást jelentenek az ünnepek – függ ez a megszokott hagyományoktól, a családtól, a helytől, személyiségtől, de még az éppen aktuális körülményektől is. Nem vagyunk egyformák – másként élünk a hétköznapokban, és másként díszítjük fel a szívünket is, ha adódik rá alkalom. Számomra a karácsony mindig valami mesés, felfoghatatlan szeretethullámot jelentett – nem feltétlenül azt, amit én kaptam, hanem amit én adhattam az engem körülvevőknek. A (legtöbb esetben már ősz elején kezdődő) visszaszámlálás, az ajándékok, a készülődés mind azért ennyire fontos nekem, mert az év egyetlen olyan időszakának érzem ezt a néhány napot, amikor a legtöbben legalább igyekeznek, hogy ők is adhassanak valamit annak, akit szeretnek. Amikor nem saját magukra, hanem másokra gondolnak elsőként. És amikor egy apró, szívből jövő gesztus világokkal érhet fel. Amikor a lelkünket sütjük a süteménybe vagy főzzük bele a halászlébe, és lógatjuk a faágakra. Ilyenkor nem szégyen emberségesnek lenni.



"Valahányszor a közeledő karácsonyra gondoltam (...), kellemes, megbocsátó, jótékony, nyugalmas időszakként gondoltam rá; az évnek egyetlen olyan szakaszára, mikor a férfiak és nők egyként kitárják addig elzárt szívüket, és a sír felé tartó utazáson útitársakként gondolnak a náluk szegényebbekre, nem pedig holmi idegen fajra, amely másfelé utazik."


Azt kívánom, bár odaadhatnám bizonyos emberek kezébe, egy őszinte mosoly kíséretében. Arra vágyom, hogy ne kelljen mondanom semmit, mert Dickens ültetné a másik fülébe azt, amihez én kevés vagyok. Szeretném, ha mindenki képes lenne kitárni a szívét, még akkor is, ha félelmetes ennyire lecsupaszítanunk magunkat más emberek szeme előtt, és talán egy kicsit idegen is nekünk. Ha elindíthatnék valami változást. És elszomorít, hogy nem tehetem meg.

Azt hiszem, semmiképp sem találhattam volna jobb olvasmányt ezekben a napokban a Karácsonyi éneknél, mert annyi szív volt benne, hogy igenis megpróbálta begyógyítani a sebeket, és mert kapaszkodó lehetett, amikor megingott a talaj. Így talán nagyon személyes és szubjektív nézőpontok alapján, de új kedvencet avattam vele. Szerintem bármilyen nap- és évszakban vagy csillagállásban aktuális, de azt hiszem, a karácsonyi időszakban kap valami sajátos ragyogást.

5/5






Csillag ég, hasad a hajnal
2012. december 30., vasárnap - 21:35 • Kata • 0 komment



„Nem időpont vagy időszak a karácsony, hanem lelkiállapot. Békességben, jóakaratúan és könyörületesen élni - ez a karácsony igazi szelleme.” (Calvin Coolidge)






Ha őszinte akarok lenni, nagyon elúsztam az utóbbi időben. (Arról ne is beszéljünk, hogy még mindig úgy érzem magam, mint aki az óceán kellős közepén egyetlen fadarabba kapaszkodik, és valami csodára vár…a cápáktól pedig eléggé tartok.) Pedig semmiképp sem szerettem volna elmulasztani a blog történetének első, meghitt karácsonyát. Színes égők villogása, zizegő papír és diós bejglitől illatozó ujjak… nyilván nem kell bemutatnom senkinek :) Kissé későn ugyan, de nagyon boldog, nyugodt, szeretetben (és friss, ropogósan illatos könyvekben) gazdag ünnepeket kívánok mindenkinek - vagyis őszintén remélem, hogy békében és vidám nevetések közepette rohantak el a napok. Köszönöm nektek, akik eddig valamilyen úton-módon ide találtatok, nélkületek ugyanis abszolút semmi értelme nem lenne az egésznek. És őszintén remélem, hogy a jövőben lesztek még többen is!


Kárpótlásul hoztam egy kis személyes csokrot az én idei csodás ajándékaimból, amik így vagy úgy, de a fa alatt vártak rám. Egyik ezért, másik azért kedves a szívemnek, és bevallom, remélni sem mertem ennyi szépséget. Ha olvastok, még egyszer borzasztóan köszönöm nektek - nem hiszem, hogy megérdemlem, de nagyon boldoggá tettetek :)




 Ráadásként pedig egy kis apróság, ami még utólag érkezett valakitől, aki a szívem egyik csücske. Úgy gondoltam, megér egy képet – ezzel (is) szeretnék köszönetet mondani nektek, hiszen eddig a Szent Johanna Gimiről írt bejegyzésem változatlanul vezeti a képzeletbeli népszerűségi listát.
(Tudom, ezzel most menthetetlenül és végérvényesen elárultam magam.)
Aki a fülemet látva esetleg rájön, hogy személyesen is ismer, azt meglepem egy tábla csokival. Vagy egy csavarhúzóval.


Rátok milyen meglepetések vártak a karácsonyfa alatt?:) 




The Winner Takes It All...
2012. december 18., kedd - 15:00 • Kata • 1 komment

Kedves Kicsik, Nagyok, Könyvbarátok és Aranyszívű, Kedves Ismerősök vagy éppen Ismeretlenek!

December 14-én lezárult az Álomgyár Kiadó játéka, ezért jöttem, hogy eredményt hirdessek (ha valaki még esetleg nem értesült volna a dolgok állásáról). Köszönöm, hogy itt voltatok és lelkes kommentet hagytatok nekem – ezúton ígérem, ha számításomat nem húzza keresztbe a közeledő világvége vagy egy csapat vérszomjas barlangi troll, hamarosan újabb játék várható. Ne menjetek messzire :)

A random.org-ot segítségül hívva sorsoltam:

…és a gép a hetedik erre járó szerencsést választotta, aki Jónás Adrienn volt. Szívből, nagyon gratulálok, Adri, és remélem, legalább akkora örömöt okoz majd a könyv, mint nekem az a tény, hogy erre jártál :))



Címkék:


Az apró dolgok mennyországa
2012. december 12., szerda - 17:36 • Kata • 0 komment

Lauren Oliver: Káosz

„Felrémlik, milyen világban élünk. Ez egy szeretet nélküli, biztonságos, boldog és rendezett világ.
Egy olyan világ, ahol a gyerekek beleütik a fejüket a kandallóba, majdnem elharapják a nyelvüket, a szülők pedig aggódnak. Nem esnek kétségbe, nem szakad meg a szívük, csak aggódnak, ahogy aggódnak egy matekvizsga előtt vagy egy késedelmes adófizetésnél.” 




Lauren Oliver legelőször a Mielőtt elmegyek című könyvével taglózott le – sőt igazából ennek volt köszönhető, hogy hosszú hónapokkal ezelőtt bizalmat szavaztam a Delíriumnak. Eleinte egy kissé nehezen indult a kapcsolatunk a könyvvel és Lenával is, némi időre volt szükség, hogy összecsiszolódjunk. Eddig is úgy gondoltam, hogy az írónő egyáltalán nem vár arra, hogy a szokványos írók táborába sorolhasson, de a Delírium befejezése komolyan megdöbbentett. Nyilvánvalóan persze megvoltak (vannak) a saját, álomszagú kis teóriáim, mindenesetre nagyon vártam a sorozat folytatását, mert mindettől függetlenül egy sötét, sivár alagútban éreztem magam a történet alakulását illetően. És nagyon nem is lőttem mellé.

Hirtelen riadtunk fel a szavakból bársonyosan szőtt Csipkerózsika-álomból, és most minden annyira igazi és valóságos körülöttünk, hogy szinte fáj. Végig éreztem az izzadság, a fa, az egyre fagyosabb föld és a hófelhők illatát, és a szívemben pislákolt a bizonytalanság fénye. Nyilvánvalóan ez nem az az élet, amire Lena vágyott – elindult az úton, hiszen oda lökték, de a lendülete immár elveszett, és most kísértetként bolyong a panaszosan könnyező, dühös szélben. Mintha végig valaminek a határán egyensúlyozna… visszaút már nincs, de a szőke hajszálak és a körme alá ragadt piszok között még ott suttognak a múlt halvány árnyai.
A Delíriumban megismert szabályok terhétől fénytelen, élettelen és érzelmektől gyomlált világot az előző kötet végén a kerítés túloldalán hagytuk - Lenával együtt hátat fordítottunk neki, az ismeretlen felé botladozva. A történet a szívünkkel együtt szakadt két darabra – az akkor és a most váltakozása szabdalja fel a monológot, és tart sakkban (és izgalomban) minket. Minden a feje tetejére állt, minden ismert dolog, minden szabály érvényét vesztette. A folytatás síró, panaszos, csikorgó nyomokat vájt a szívembe, és azt hiszem, egy kicsit nehezen áll el a vérzés.

Weheartit.com
Eleinte még mindent csak füst, feneketlen fekete pernye és vastag hó borít, mi pedig lassan, félve söpörjük le őket az apró részletekről, mivel fogalmunk sincs, mit találunk majd alatta. Mondatról mondatra haladunk, a szavak először kissé idegenek, de aztán lassan felmelegszenek az ujjunk alatt, és otthonos, meleg illatot árasztanak. Mégis végig marad valami idegen fájdalom, valami zavart feszültség, amely panaszos szürke maszattá mosódik a horizonton.



Zaklatott, kapkodó lélegzetvételek sora ez a könyv, végig parázslott a tüdőm és néha attól féltem, talán megfulladok. Nagyon emberi és nagyon esendő volt Lena küzdelme az emlékeivel, Alex nem hátráló, makacs árnyékával, aki mindvégig ott kapaszkodott a tudata peremén, a sötétségbe rejtőzve. Nagyrészt Lena metamorfózisa adja a vázat, amire apró szaloncukrokként aggatták fel az újabb és újabb történetmagokat. Türelmetlenül reszkető ujjakkal bontogatjuk a sztaniolpapírt, de sosem tudjuk, vajon mit találunk majd benne. Végigkövethetjük, ahogy Lena fokozatosan válik hideggé, akár a fák, amik a tavasz gyengéd simogatása után vágyakoznak - kívülről kemény máz borítja, de belül reszketve sóvárog az élet vágya, a finomság után. Nagyon tetszett ez az átalakulás, nagyon valóságos volt az önmagával folytatott harca. Az alaphangulat is vele együtt változik - az első rész forró, levegőtlen, torokszorító fülledtségét most kemény, merev, fagyos, kegyetlen hideg váltotta. Mintha mindannyian elveszítettünk volna valamit, és most kétségbeesetten kaparásznánk a fagyos földet, kínban és vérben úszva.
Ha túléled, kapsz még egy lehetőséget. Új névvel, új élettel. Egy új esély. De csak hamuból, csontokból és törmelékekből építkezhetsz, és belülről igenis törékeny maradsz. Persze már rég nincs választásod.

„Tudjátok, mindennek és mindenkinek van egy helye, ahova tartozik. Odafent nagy tévedésben élnek. Azt hiszik, csak bizonyos emberek számára van hely. Hogy csak egyesek tartoznak valahova. A többi hulladék. Csakhogy a hulladéknak is kell hely. Máskülönben feltorlódik, eltömít, rothad, és oszlásnak indul.” 

Az egyetlen, amivel nem tudtam megbarátkozni, az a Julian-szál volt. Pedig azt hiszem, nagyon aprólékosan, nagyon fokozatosan dolgozta ki és építette fel az írónő, nekem mégis nagyon idegen és nagyon furcsa volt Lena mellett. Hiányzott Alex óvatos szilajsága, a nevetése és az avarszínű haja.
De ha azt mondanám, hogy az utolsó mondatok megleptek, akkor egyszerűen hazudnék, mert valahol pontosan ilyesmire számítottam. A körülményekre viszont egyáltalán nem. Nem állítom, hogy most tudom, végül hová lyukadunk majd ki, így csak behunyom a szemem, és az írónő tollára bízom magam, reménykedve abban, hogy most sem hagy cserben.
(Mellesleg a disztópiákkal miért jár együtt értelemszerűen egy szerelmi háromszög?)

Ami eget verő pozitívum, az a nyelvezete. Minden szava gyönyörű, mindvégig a szájpadlásomat simogatták, öröm volt olvasni a sorokat, komolyan.

Weheartit.com
„A nagyobb jó nem más, mint a zsarnokság kaméleonja. Évezredek óta változtatja a színét, hogy kielégítse az éppen aktuális ura politikai és spirituális hatalomvágyát.” –írja Karen Marie Moning, és úgy érzem, ez valahogy most nagyon passzol ide. Mindkét tábor tartja magát ahhoz az elvhez, miszerint a cél szentesíti az eszközt. Hogy a tömeg egyértelműen fontosabb, mint az egyén. Ugyanakkor nincs tömeg ember, egyén nélkül. Mindannyiuknak megvan a saját meggyőződése, a fixa ideája, ami mellett küzdenek, de talán az eszközök és módszerek azok, amik maghatározzák, kik is vagyunk vagy kik akarunk lenni. Máskülönben hol a különbség?
Olvasás közben végig az a gondolat kattogott a fejemben, hogy ez egy rossz világ… hogy talán a miénk sem tökéletes, talán a szabadság fogalma is átalakult, megkopott, csorbultan hever valahol, de ez? Ez pedig sivár és üres, mert elvették a reményt, a vágyakat. Lassan fojtanak meg. Mégis végig velem maradt egy árnyalatnyi kis remény, hogy az érzelmeket, az ösztönöket sehogyan sem tudják teljesen kiölni az emberből, hogy igenis van még bennünk jóság. Egy szeletnyi napfény a sötétségben.

Hiába emelnek falakat, hiába próbálják kő vagy áram mögé rejteni a gyengeségüket és a kételyeiket… ez nem elég. Mert a falakat előbb vagy utóbb, de lerombolják.

Köszönöm a Ciceró Könyvstúdiónak, hogy lehetővé tették az olvasást!

4,5/5






Szeretsz könyvet nyerni?
2012. december 3., hétfő - 17:15 • Kata • 10 komment

FIGYELEM, FIGYELEM!

Te is szeretnéd, hogy valóra váljanak a legdédelgetettebb álmaid? 
És mondd, szeretnél nyerni egy könyvet, amit aztán betehetsz majd a karácsonyfa szelíden villódzó fényei alá? (Abban az esetben, ha kibírod addig, és nem falod be a regényt a pillanat törtrésze alatt…) Ugye, ez nem is lehet kérdés?:)

Mit is kell tenned ehhez?

Nem, nincs szükség hosszas kérdőívek kitöltésére, telefonszám, vércsoport, esetleg könyvtári azonosító megadására… egyszerűen csak:


-Like-old a www.facebook.com/alomgyar oldalt.
-Hagyj itt egy kommentet az alatt a poszt alatt a blogon, mert csak azok között tudok sorsolni, akik jelzik felém, hogy szeretnének játszani! :)

Ha te leszel a szerencse gyermeke, akkor az Álomgyár Kiadó felajánlásának hála a tiéd lehet egy példány Kate Van Dyke Vérzivatar (Tűzmadár 1.) című regényéből!
A játék november 30.-tól december 14-ig tart, ne késlekedjetek! Gyertek minél többen :)

Ha nem szereted a zsákbamacskát: Kívülről nézve James Sinclair szállodalánc tulajdonos családjának életét siker, luxus és fényűzés kíséri. Az ötcsillagos színfalak mögött azonban családi viszályok, irigység, rejtélyes halálesetek és titkos viszonyok bújnak meg. James iker fiai Ron és Dean mindenben különböznek. Dean, a világtól elvonult művész, Ron pedig apja nyomdokaiban járva a Sinclair Star szállodalánc alelnöke. Apjuk, a kíméletlen üzletember, vaskézzel akarja irányítani gyermekei életét.
Ron, feleségét és kisfiát egy repülőgép szerencsétlenségben veszti el, ikertestvérét tisztázatlan körülmények között meggyilkolják. A szálak Ronhoz vezetnek, de valóban képes lenne megölni saját fivérét? A férfi önpusztító életbe menekül. Viszonya lesz egy tinédzserkorú szobalánnyal. Egy éjszakás kalandjuk közös sorssá alakul, amit mintha valaki a háttérből irányítana…
 Halál, sex, erőszak és titkok jellemzik Kate Van Dyke, a Csontgolyó (Alexandra, 2006) és A latin démon (Ad Librum, 2009) szerzőjének páratlanul izgalmas, kétkötetes krimijét.

A blogok, ahol szintén szerencsét próbálhattok:


Sok sikert!:)




Címkék:


„Titkok illata fénylett hajadban s béke égi csendje”
2012. december 1., szombat - 10:11 • Kata • 0 komment

Nyáry Krisztián: Így szerettek ők

 „A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot, azt a pillanatot, amikor született; és akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű, nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban a végzetes pillanatban.”
(Szerb Antal)

Titkoktól hemzsegő kis szelence, aranyló fénnyel és az élet sűrű terhének fáradt sóhajaival teli.

Milyen lehetett Szendrey Júlia valódi arca? Miért volt Bartos Róza az irodalomtörténet egyik legtöbbet szenvedett írófelesége? Milyen volt Karinthy élete Böhm Arankával? Mitől annyira érdekes Vay Sándor egész életútja? Mennyire mélyülhetett el Juhász Gyula kapcsolata az Anna-versek ihletőjével?

Talán az egyetemi magyar szak utóhatása, talán csak belőlem fakad ez a vonzalom ez iránt a gyönyörűen kivitelezett kötet iránt – mindenesetre minden sorát élmény volt olvasni. Kölcsön kapott könyveken nem szeretek sokáig ülni, ezért igyekeztem haladni vele, de ez a könyv egy igazi luxusnyalánkság az irodalom szerelmesének. Minden szava maga az élet és maga a halál, síró, verejtékező köd és mélabús kacagás.
Sokszor az írónk, költőink élete csupán tartalom nélküli, unalomig mantrázott szavak és évszámok sora – Nyáry Krisztián igazi, lélegző embereket teremt belőlük. Veszekedtek, káromkodtak, nélkülöztek, hibát hibára halmoztak, boldogok voltak, szerettek és mindvégig kerestek, vártak valamit, talán az élet legbelső, meghitt esszenciáját. Volt, aki rátalált, mások nem. Minden esetre ezt a könyvet olvasva Ady, Babits, Pilinszky, Nagy László és a többiek is kétségbeejtően hétköznapi emberekként jelennek meg előttünk – csak annyiban mások, hogy küldetésként kapták az alkotásá vágyát és szépségét. Néha teher volt, néha pedig áldás. Mint ahogy más szívsanyargatóan zenél, a matematikával kel frigyre vagy, csillagász lesz vagy a gyerekeknek szenteli az életét.

És őszintén? Végre egy értelmes kezdeményezés volt a közösségi média melegágyában, és bár még rengeteg „kis színest” olvasgattam volna, ez egy igazán különleges kötet. Így kellene irodalmat tanítani, ezekkel az apró, mosolyogva csillogó kis titkokkal, amitől meg-megremeg az ember gyomra – mintha újabb és újabb ajándékdobozokat nyitogathatnál. Minden történet egy újabb kiszámíthatatlan meglepetés.
És talán így kellene szeretni, ahogy ők szerettek. Ilyen intenzíven és lángolóan.

„Belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.”

(Szécsi Margit: Körülötted bolyongok)

5/5





VISSZA ELŐRE