2012. november 30., péntek - 16:31 • Kata • 0 komment
Andri Snær
Magnason: LoveStar
Nyilván nem én vagyok az egyetlen, akinek az utóbbi
időben szemet szúrt a skandináv irodalom fantasztikus térhódítása. Először csak
a „skandináv krimi” összetétel birizgálta a fantáziámat, amely hirtelen mintha
minden plakáton, minden könyv borítóján, minden cikkben helyet szorított volna
magának – és alaposan bele is égett a tudatalattim legmélyére (vagyis jól
működött a marketing). Azóta egyre csak dagadni
látom ezt a kört, és lassan elárasztanak minket a dán, finn, svéd, izlandi írók
könyvei. Én igazából azt nem értem, hol voltak eddig? Miért nem sikerült
betörniük a köztudatba, vagy pedig mi kellett ahhoz, hogy most ennyire
sikeresen lovagolják meg az északi szél eme jövedelmező fuvallatát? Vagy csak
mi, közönség nem voltunk ehhez elég érettek eddig? Valószínűleg ha hónapokkal
(vagy évekkel) ezelőtt megállítanak az utcán, és azt mondják, soroljak fel
skandináv írókat, erősen verejtékeztem volna kínomban, vagy szimplán elszaladok
(hosszas merengés után is csak Ibsen-t, Astrid Lindgren Harisnyás Pippijét
sikerült kipréselnem az agyam valamilyen rejtett szegletéből, vagy Sigrid Undset
írónőt, akiről egyik délután nagyon sok jó kritikát olvastam). Most azonban
szerintem az ember lánya akaratlanul is megjegyzi a neveket. Ha a hasamra ütök,
Camilla Läckberg, Karin Fossum és Jo Nesbø neve biztosan beugrik. Pedig még egyikőjüktől sem olvastam
egyetlen árva mondatot sem.
Szerintem a skandináv országokról a legelső
asszociációnk valamiért nem az irodalom irányába mutat - inkább gondolunk a
hidegre, a halakra, a szaunára, hóra, esetleg rénszarvasokra.
A történeteiknek van egy különös, utánozhatatlan
hangulatok, vékonyan csillogó zúzmara-réteg ül a mondatokon, valahogy minden
egyszerre sötét és vakítóan fényes, sőt adott valami nyomasztó, szelíden
lüktető alaphangulat, ami teljesen megfoghatatlan a mi európai ujjainkkal, vagy
akár európai agyunkkal. Csak érezzük, de azt nagyon intenzíven.
 |
| Weheartit.com |
A hiányosságaim réseit egy olyan író könyvével kezdtem betömködni, amit már sokszor forgattam a könyvesboltokban, de a fülszövege
mindig elbizonytalanított a különös megfoghatatlanságával. Úgy voltam vele,
hogy ez a regény vagy egy hatalmas, utópisztikus kotyvalék vagy zseniális. (
Azzal pedig még később szembesültem, hogy a 2002-es évben adták ki eredeti
nyelven. Amikor belegondoltam, hogy Magnason így látta a jövőnket egy
évtizeddel ezelőtt… oké, még mindig megborzongok.)
Ha egy szóval kellene jellemeznem a regényt, most
mégis azt mondanám, különös. Amiben biztos vagyok, hogy ennek a történetnek nem
elég egyetlen olvasás – az lenne a legjobb, ha minden egyes szót, gondolatot
alaposan átrágna az ember, egymás után újra meg újra megforgatna a fejében. Nem
egyetlen síkon működik, elég sok mélysége van, és minél lejjebb túrunk, annál
gazdagabbak lehetünk. Lassan kellene ízlelgetni minden egyes szót – egy kicsit
sajnálom, hogy én nem tudtam vele ilyen türelmes maradni.
„Az életük
halott körforgásba kerül. Arra ösztökéled az agyukat, hogy külcsínt és
csomagolást állítsanak elő, és ha nem vigyáznak, a belső világuk is eggyé válik
a külsővel. A felszínből mélység lesz. Érted, amit mondok? A csomagolás válik a
tartalommá. A felszínesség tölti ki őket.”
A cselekmény igazából elég tömören összefoglalható,
néhány mondat elég lenne rá – Magnason sokkal inkább egy fiktív, nagyon aprólékosan
felskiccelt jövőkép bemutatásának szánja a papírt. Aki olvasni akarja, jobb, ha
nem vár vad akció-jeleneteket, adrenalin-löketeket, mert ez nem a megszokott
értelemben vett izgalmakat tartogatja, de ettől még valahogy az ember kezéhez
tapad.
Hogy mitől válik ijesztővé? Attól, hogy ez
tulajdonképpen a mi világunk. Végigfutva a betűkön, felismerjük az alapjait, a
motívumait, a rezgéseit – és mégsem, mert ez már a jövő, ahová hagytuk elfajulni
a dolgokat. A fejlődés nyilvánvalóan jó és rossz irányba is elindulhatott volna,
ám itt mindent a profit ural, ez áll a legmagasabb szinten. Nem számítanak az
érzelmek, nem számít az ember, nem számít az ima szentsége, ha egyszer az is
eladható, mert van rá kereslet – vagy megteremtik az igényt, hogy legyen. A
tudósok minden erejükkel azon munkálkodnak, hogy egy jobb, élhetőbb világot
teremtsenek, de az egész valahogy félrecsúszik, eltolódik, és lassan már senki
sem tudja, mi is a fő cél. (Ismerős, ugye?) Attól sem riadnak vissza, hogy
„rontsanak” kissé az eredményiek pontosságán a piac érdekében, hiszen a boldog
embernek mire van szüksége? Semmire, elvégre mindene megvan. És így valami
egészen abszurd örvénybe keveredünk, ahol nem tudjuk, hol a kezdet és a vég, a
fekete és a fehér összemosódik, a rímek a hétköznapok zaklatott pocsolyáiba
fulladnak, és már nem tudjuk biztosan, maradt-e még érték a világunkban.
„Van fogalmad,
mennyit fizetne egy cég a bűntudatért? Ha bűntudatot tudnál ébreszteni
valakiben, mert nem vesz meg egy adott terméket!”
 |
| Weheartit.com |
Őszintén szólva én azt hittem, ez egy szerelmi
történet – de inkább egy abszurd népmese, keserűen ironikus látomás és mitologikus
teremtéstörténet egyvelege. Persze az a szál is nagy hangsúlyt kap benne, de
sokkal inkább érzem egy átfogó műnek, ami egy fiktív jövőkép működését szeretné
bemutatni úgy, hogy többféle élethelyzetet és szereplőt is kiemel, elénk tárja
őket a maguk lelki meztelenségével, hogy elérjék a szívünket. Vagy a fejünket –
néha azt éreztem, minden mondat egy segélykiáltás, egy éles sikoly, „ne hagyd,
hogy a világunk ilyen hellyé váljon!”. A szemünk előtt lüktet annak a
döbbenetes lehetősége, hogy ez akár meg is valósulhat, hiszen elég hozzá egy
csíra, egyetlen mag. Amiből, mint tudjuk – erdő lesz.
Nem ez az első könyv, ahol a szerelmet megpróbálják egyenletekké
és statisztikává redukálni – persze főszereplőink lázadnak, de valami különös,
fásult zavarral teszik, amitől én viszont egy kicsit közönyös lettem. Jobban
sajnáltam, hogy LoveStar életéből nem kaphattunk még több apró kirakósdarabot,
mert szerintem ő volt az egyik legérdekesebb szereplő (sokkal emberibbnek
éreztem például, mint Indriði-t
vagy Sigríður-t), és nagyrészt
ő vitte a hátán a(zt a kevés) cselekményt. A háttérben meghúzódó zseni, aki az
apró ötletmorzsák rabja – ez az ő keresztje, egyszerre teszi a mindenség urává
és nincstelen koldussá. A világot egy jobb, élhetőbb hellyé szeretné tenni, de
ez a világ nem hagyja magát, ostoba módon ellenáll, mi pedig egyre csak
visszaszámolunk.
A regény időkezelése is elég szabados – előre-hátra
ugrálunk, szereplőről szereplőre, néha a múlt ragacsos foszlányaiba
kapaszkodunk, máskor az eget kémleljük, hátha kiolvashatjuk a jövőt, de az
aláhulló csillagok is csak a múltat, az elmúlást hozzák egyre közelebb.
Igazából nekem néha egy kicsit sok volt, néha egy
kicsit túl perverz (SPOILER például a farkas gyomrában szeretkezés már egy
kicsit kikezdte a vizuális fantáziámat SPOILER), és néha azt éreztem, hogy
pszichedelikus ködben, egy másik ember zaklatott látomásában ténfergek ide-oda,
kapkodom a fejem, és fogalmam sincs, kikeveredek-e innen valaha is. Máskor
egyszerűen csak lehangolt.
Ezt olvasva egy kicsit most nehéz embernek lenni.
4/5
2012. november 27., kedd - 17:22 • Kata • 0 komment
Rosamund
Lupton: Drága Tess!
 |
| Weheartit.com |
Vigyázz, az írás SPOILER-eket tartalmazhat!
„Bedobáltam
minden közös emlékünket: a testvériség szívós gyökereit, szárát és leveleit,
meg a gyönyörű puha szirmait, oda le melléd a földbe. Én pedig ott maradtam fönt
a sírod peremén, és olyan kicsire zsugorodtam, hogy attól féltem, eltűnök.”
Szükségem volt egy kis időre, mert a történet
belekapaszkodott a csontjaimba, erőszakosan a sejtjeimbe passzírozta magát, és
napokig nem eresztett. Még mindig érzem a park hidegét, a maró rettegést, a
szavak mögül sütő hihetetlen és kilátástalan kegyetlenséget – ugyanakkor eljött
az ideje, hogy végre ez a regény is megkapja az őt megillető figyelmet.
Méghozzá azért, mert zseniálisnak tartom.
Beatrice nyugodtan éli zsúfolt, rohanó new york-i
életét, és igyekszik elhitetni magával, hogy minden a legnagyobb rendben halad –
pontosan úgy, ahogy eltervezte. Kiszámítható, talán kissé unalmas, de neki pont
így felel meg. Azonban elég egy telefonhívás, miszerint a húga, Tess eltűnt –
és békésnek hitt, szürke kis világa sarkánál fogva fordul ki önmagából, és
hirtelen a hitén kívül nem marad semmi, amibe Bee megkapaszkodhatna.
Filmek, könyvek, sorozatok egész hömpölygő tengere
árad körülöttünk, amelyek minduntalan megpróbálják bemutatni nekünk, tulajdonképpen
mifélék is lehetnek a testvéri kapcsolatok. De az is elég, ha egy kicsit
szétnézünk magunk körül, nyitott szemmel járunk, és elkapunk néhány színes kis
villanást a hús-vér emberek gesztusaiból.
Tess és Beatrice kapcsolata döbbenetesen őszinte – a
genetika és a vér szelídítette egymás mellé őket, de a köztük lévő barátság,
mélység szegezte oda őket. Tess eltűnésével Bee mintha a másik felét veszítette
volna el – mintha egy egzotikus állat néma szenvedését figyelnénk egy üvegfal
mögül. Az eszünk tudja, hogy kegyetlenség, mégsem tudjuk elrántani a fejünket.
Nekem nincs testvérem - ugyanakkor tudom, milyen
testvérként szeretni valakit. Ez szintén nem választás kérdése – ahogy az ellen
sem tehetsz, ha a szíved szakad meg, amikor neki fáj valami. Amikor bármit
megtennél, vagy még annál is többet, üzletet kötnél az Ördöggel, hogy neki jó
legyen. Amikor olyan közel érzed, mintha a második bőröd lenne – pedig kilométerek
választanak el tőle. Amikor a saját fájdalmadat, kétségeidet mosoly mögé
rejted, hogy ne aggódjon. Persze a mosolyod mögé lát, amitől a szíved apró kis darabokra
szakad szét. Nyilván ez nem egészen ugyanaz, másféle ösztönösség dolgozik
benne, de ez elég volt ahhoz, hogy egy kicsit mégis megértsem Beatrice-t, és ez
halálra rémített.
Ami igazán közelivé, személyessé teszi a történetet,
az mindenképpen a levélforma. Ma már, amikor az elektronika éteri szinten szövi
át a világunkat és mindennapjainkat, sokkal ritkábban nyúlunk tollhoz és
papírhoz, de számomra még mindig a kézzel írt levél az igazi, amelyben az ember
szíve is képe megbújni a kacskaringós betűk között. Az, hogy a címzett Tess,
hogy minden leírt szó hozzá íródik, még azután is, hogy megtalálták a
holttestét, annyira érzékennyé teszi a szöveget, hogy szinte éreztem a könyvet
lélegezni a kezeim alatt. Minden sor lüktet ettől a nyers, ösztönös szeretettől
és fájdalomtól. Mert Bee-nek csak a szavak maradtak - és neki is szüksége van
rájuk, hogy képes legyen még egyszer tisztán gondolkodni, egyenként egymás
mellé illeszteni az apró darabkákat, hogy összeállhassanak azzá az absztrakt
képpé, amely miatt el kellett veszítenie a húgát. Egy dolog, ha valaki egyke,
és az is volt világ életében – és egy másik, ha erőszakkal válik azzá.
 |
| Weheartit.com |
Szerettem azt a sűrű, tántoríthatatlan hitet, amivel
Bee hitt a húgában. Hogy hiába minden bizonyíték, hiába a kétségek, semmi és
senki nem fordíthatták ki sarkából ezt a meggyőződést, miszerint senki sem
ismeri nála jobban Tess-t.
Csak valahol a történet felénél tudatosult bennem,
hogy Tess milyen pimaszul fiatal, és az a 21 év szinte belém karmolt, hiszen
még ragyognia kellett volna, túl korán a földre hullt. Beatrice volt a
realista, az élethez láncolt, Tess pedig szabadon szárnyalt – így egy kicsit arról
is szól, Beatrice hogyan változik, hogyan tanul meg másképp élni, és befogadni
az őt körülvevő világot, amit eddig olyan hatásosan kizárt. Kénytelen megfeledkezni a Pantone-skáláról,
elfelejteni a betűket és számokat, hogy észrevétlenül simulhasson bele húga
életének színes festményébe, kitöltve az űrt, amit Tess hagyott, amikor
erőszakkal kivágták őt onnan. Borzasztóan szépen és hétköznapian mutatja be,
mennyire másként hat az emberekre a gyász, mennyire lecsupaszít mindent,
mennyire eltolja a határokat.
A genetika-szál számomra nagyon sok érdekességet
tartogatott – mivel pusztán laikus vagyok, nyilván nem értek hozzá, nem tudom,
ez megtörténhet-e a való életben is – de ha így nem is, hasonlóképp biztosan. A
bizalmunkat, az életünket helyezzük valaki kezébe, de hogy ő mit tesz vele
ezután? Csak reménykedhetünk.
Azt, hogy az írónő az utolsó oldalakon hogyan csavart
még egyet az egész perspektíván, nem részletezném – maradjunk annyiban, hogy az
egyik legmeglepőbb, legjobb pofon volt, amit csak tartogathatott. Egyszerűen
rám mosolygott, aztán kirántotta a talajt a lábam alól.
 |
| Weheartit.com |
„Mostanáig nem
értettem, honnan származik az ötlet, hogy egy család, amelyiknek a gyermekét
lelőtték, feltétlenül plüssmackóra vágyik. Most azonban megvilágosodtam: a
játékállatok érző serege tompítja valamicskét a lövések könyörtelen zaját. „Az
emberiség nem ilyen” –hirdetik az emléktárgyak, „Mi nem ilyenek vagyunk”, „A
világ nem csak ebből áll”. „
Vajon hány hasonló, felderítetlen eset lehet
világszerte, mert a rokonok, barátok nem voltak elég bátrak, és inkább
elfordították a fejüket? Hányan hevertek parkokban, gyárakban, raktárakban vagy
sikátorokban, tavakban vagy akárhol, utolsó leheletükkel bízva abban, hogy a
szeretteik majd kibogozzák a hátra maradt csomókat? Az az igazi szeretet, ha
ezt megteszed?
Ha tanultam belőle valamit, akkor az az, hogy higgy a
meggyőződésedben, és higgy abban, akit szeretsz, mert talán ez a legtöbb, amit
megtehetsz érte. Ha más nem, kezdetnek elég.
5/5
2012. november 20., kedd - 16:16 • Kata • 0 komment
Jennifer
E. Smith: Vajon létezik szerelem első látásra?
Négy perc. 240 másodperc. Egy lány.
Egy zsúfolt repülőtér. Egy fiú. Egy nap.
Darabokra esett szavak, zavaros
érzések, megbocsátás és remény.
Vajon
létezik szerelem első látásra?
Nyilván ezt a kérdést már mindenki
feltette magának életében legalább egyszer. Nem hiszem, hogy kell lennie egy univerzális
igazságnak, elég, ha merünk hinni abban, ami a szívünk mélyén lakik. Hogy ez szerelem-e,
vagy csak vágy? Valami megértés, vagy lelkek találkozása? Nem tudom, de hiszek
abban, hogy történhet varázslat, ha két ember először néz egymás szemébe. Annyi
apró csoda ragyog észrevétlenül a mindennapjaink küszöbén. Pont ez ne létezne?
Persze mivel én általában a
hétköznapian és a nyálasan romantikus közötti határvonalon egyensúlyozok,
tulajdonképpen borítékolható volt, hogy ez a könyv magára vonja a figyelmem. Pontosabban
a borítója. Tudom, manapság egyébként is túl sokat adunk a külsőségekre, de nem
tudok elvonatkoztatni attól, milyen csodaszép - másrészt pedig tökéletesen
illeszkedik a tartalomhoz: egy másodpercnyi mozdulatlan érintés,
lélegzetvételnyi csend, egy csók, miközben az élet folyik tovább, rohannak a
percek, az emberek és a világ. Mert ha vele vagy, mindez kicsit sem számít.
Az eredeti cím (The Statistical Probability of Love at First Sight) talán még
nagyobb kedvenc. Van valami zavaróan imádnivaló abban, ahogy a statisztika
kemény észszerűsége és a szerelem őrült kiszámíthatatlansága összefonódik.
Amiért borzasztóan hálás voltam, hogy
ez nem csak egy buta kis történet két kamasz váratlan találkozásáról, alárendelve
a sorsnak. Reményről és hitről, igazi emberekről szól, hogy sokszor a
döntéseinket igenis felülbírálja a szívünk, és ez nem feltétlenül rossz dolog.
Hogy néha csak ki kell tárni a karunkat, és átengedni magunkat a zuhanásnak. Az
is előfordulhat, hogy valaki utánunk nyúl, és elkap. Vagy a legváratlanabb
pillanatban kezdünk majd szárnyalni.
 |
| Weheartit.com |
A szeretet nagyon sokféle formája
jelen van benne – egyszerű, de szívszorító bájjal bánik az érzelmekkel, mintha
puha selyemfény simogatná a szívünket, néha mégis éles fájdalmat okoz.
Különösen tetszett, ahogy Hadley kamasz dühe harcol az apja iránt érzett
szeretettel, ahogy próbál, szeretne haragudni rá, de amikor szemtől szemben
állnak, egyszerűen képtelen rá. Talán ez az egyik legsűrűbb és legnehezebb
érzés, amikor neked bármennyire is fáj, mégis képtelen vagy ezért a másikat is megsebezni,
annyira fontos neked.
Mintha a történet apró kis
üveggyöngyeit felfűzték volna egy végtelen spirálra, újra és újra belebotlunk a
kérdésbe: Mi lett volna, ha…? Őszintén szólva számomra ez fűszerezte igazán
izgalmassá - ahogy az ember újra és újra végigjátssza a fejében, ezer új
variációt alkotva. Az egész életünk így épül fel, ilyen váratlan pillanatok
tárháza, és sokszor bele sem gondolunk, mi minden alakulhatott volna másként,
ha mondjuk nincs egy telefonhívás, nem csúszunk meg a kövön, nem nyitjuk ki a
hűtőt, vagy később lépünk ki az ajtón.
 |
| Weheartit.com |
Hiába tettem le a könyvet, azóta sem
hagy nyugodni a gondolat, vajon helyes-e, ha egy szülő úgy próbálja védeni a
gyermekét, hogy titkolózik előle? Mert a gyerek felnő, a titok pedig sokszor
ott ragad, és egyre tovább feszíti, tágítja közöttük az űrt. Mint az esővíz,
ami belefagy a járda repedésébe. A szeretet talán éppen abban mutatkozik meg,
hogy bár félünk attól, hogy a szavaink darabokra zúzzák valaki világát, mellé
állunk, és megfogjuk a kezét, hogy mindkettőnkre peregjen a vakolat.
Amikor először belelapoztam, megleptek
a nagy betűk, és igazából szívesen olvastam volna még tovább – csupán a rövid
terjedelme volt, amit sajnáltam a könyvvel kapcsolatban.
Egyébként… tudja valaki, hogy a
férfiak magas százaléka miért rendelkezik hosszú szempillákkal?
A könyvért nagyon hálás köszönet a
Maxim Kiadónak!
4,5/5
2012. november 12., hétfő - 15:00 • Kata • 0 komment
Helen Fielding: Bridget Jones naplója 1-2.
„Hirtelen
az jutott eszembe, hogy elég nevetséges, ha valaki, akit Mr. Darcynak hívnak,
felvágósan félrevonul egy partin. Olyan, mintha valaki, akit Heathcliffnek
hívnak, egész este nem lenne hajlandó elmozdulni a kertből, hogy „Cathy!”
ordítással csapkodja a fejét egy fának.”
Ha rajongva szereted Bridget Jones
történetét, akkor ne olvasd el ezt a bejegyzést.
Komolyan.
Nem vicceltem!
Kedves Bridget!
Őszintén mondom, zaklatott
kíváncsisággal vártam, hogy megismerhesselek, hiszen már rengeteget hallottam
rólad. A neved mondhatni összeforrt a XXI. századi szingli nővel, így egy
kicsit több vagy, mint puszta fiktív regényhős – divatirányzat, életmód,
világszemlélet. Klasszikus. Nők milliói falták és falják vörösre lakkozott
körmeiket rágcsálva a történeteidet, és merítenek erőt a ballépéseidből –
hiszen mindannyiunkban van egy kicsi belőled. De remélem, csak egy nagyon
kicsi.
 |
| pralineparadicsom.hu |
Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de
igazából… nem kedvellek. Ne vedd magadra, nem tehetsz róla. De míg a rólad
készült filmben valami esetlen báj vett körül, amely a néha előtörő nyers humoroddal
együtt teljesen megbocsáthatóvá tette a bosszantó vonásaid, a könyvekből ez nekem
teljes mértékben hiányzott. Az első rész igazi csalódást okozott, mert valami
rekeszizom-szaggatóan vicces, ropogósan rózsaszín, ugyanakkor eléggé mai
történetet vártam, és mit kaptam? Egy idegesítő nőt, akinek a hangulatát
meghatározza a mérleg mutatója, akinek a barátai is egysíkúak és hasonlóképp
bosszantóak. A cselekmény túlnyomó többségében mindenki fújja a magáét, mindent
jobban tud, amikor pedig valamelyikükkel végre jó dolog történik, a barátai
máris kipukkasztják szívének növekvő léggömbjét, és alaposan meg is tapossák a
maradványokat. Miért is nézzék, hogy egy számukra kedves ember boldog?
Nincs bajom az olyan történetekkel,
amikor a főhős csetlik-botlik, megpróbálja rendbe szedni az életét, közben
persze még nagyobb zűrt csinál – sőt, még szeretem is őket, ha szórakoztatnak.
De Bridget, te saját magadat gáncsolod ki újra meg újra két cigi és egy pohár
(üveg) bor között. Soha, semminek sem nézel utána, inkább felesleges és légből
kapott elméleteket gyártasz a kanapén ülve, és aztán addig gabalyodik köréd a
háló, amíg valaki meg nem oldja a problémákat helyetted. Soha semmit és senkit
nem veszel komolyan, ugyanakkor elvárod másoktól, hogy téged halálosan komolyan
vegyenek. Nyilvánvalóan te vagy kicsiny naprendszeretek középpontja, minden
körülötted kering, tőled indul ki, veled áll kapcsolatban – ha a legjobb
barátod eltűnik, akkor ugyebár az a lényeg, hogy dicsfényben sütkérezhess,
amiért mindenki nálad érdeklődik róla, és egyébként is mindez azért történik,
mert a papírkosarat a feng shui szerint a barátok sarkában állítottad. Azt,
hogy a pénzt miért a mikróból veszed ki, már tényleg meg sem próbáltam
megérteni.
Azt már inkább nem is fejtegetném,
hogy annak, aki egy kiadónál, majd a médiában dolgozik, emlékeim szerint
valamiféle irodalom szakon végzett, és az a(z egyik) vágya, hogy szabadúszó
újságíró legyen, hogy lehet rossz a helyesírása, és hogy nem tud összehozni egy
valamire való interjút? Tudnál te, ha rászánnád magad.
Azért akadt, amikor kivívtad a tiszteletemet
– gondolok itt a thaiföldi kalandokra, ahol meglepően éretten és komolyan
viselkedtél. Örültem, hogy végre ezt az oldaladat is megmutattad, mert kezdtem
félni, hogy egyáltalán nincs is.
Nyilván a ’90-es években szülőanyád,
Helen Fielding még nagyon is újat alkotott, sőt tényleg óriási pozitívum, hogy
hús-vér, valódi embereket helyez a középpontba – kár, hogy ilyeneket. Az
egyetlen (számomra) nagyon kedvelhető karakter Mark Darcy, de meglepődve
tapasztaltam, hogy az első részben alig szerepelt (vagy csak én éreztem így?), később
pedig a legfurcsább pillanatokban bukkan fel –kiemelném a kukás jelenetet, ami
mondjuk éppenséggel az egyik kedvencem lett, mert hihetetlenül abszurd és
jópofa. (Sokkoló fordulat, tudom.) Mark annyira tipikusan angol, hogy
képtelenség nevetés nélkül olvasni róla– behúz egyet valakinek, aztán máris
elnézést kér, vagy azért fekszik le egy nővel, mert ez tűnt udvarias
gesztusnak.
Amiről nyilvánvalóan nem tehetsz, az a
magyar fordítás. Legalábbis számomra meglehetősen zavaró volt a rengeteg
kifejezés, amelyek eszerint anyanyelvem velős részét képezik, én mégsem
hallottam őket soha. Nyilván nem vagyok lexikon, sem pedig nyelvészprofesszor
(sajnos), de azért ez mégis megdöbbentett. Valamint az, hogy bizonyos
kifejezéseket szinte áterőszakoltak a nyelvünkbe, mintha átpasszírozták volna
egy szűrőn; míg másokat, amelyek nyilvánvalóan nem ismeretlenek az irodalmi vagy
egyéb szférának hála, úgy felejtettek – mint a Stepford wife, vagy A muzsika hangjának következetes A zene hangjai-ként történő
ismételgetése. Valószínűleg eredeti
nyelven élvezhetőbb a stílus (ugye? én ebben hiszek), és nyilván arról sem
szabad megfeledkeznem, hogy ezek a könyvek nem most íródtak, de nekem nagyon
aláaknázta az olvasási élményt, sőt néha elvette a kedvem az egésztől. Képtelen
vagyok ellenállni a késztetésnek, hogy kiemeljem néhány kedvencemet:
„szaténrucus”
„na
lássák!”
„darab időre valamennyien elhallgattunk”
„zűrzavart
vagyok”
„jösztök”
„mondsza”
„függszintesen”
(ezen egyébként igen sokat tűnődtem)
 |
| Weheartit.com |
Hezitáltam, hogy egyáltalán adjak-e
esélyt a folytatásnak, de végül úgy gondoltam, nem hátrálok meg, és belevágtam.
Azt hiszem, csak egyetlen alkalommal fordult elő, hogy a könyvet konkrétan az
ágyhoz csapkodtam – egyébként egészen hamar a történet végére értem, és már
kevésbé éreztem az agyamba vágó fizikai fájdalmat, mint először. Azt hiszem, a
folytatás egy fokkal jobban sikerült.
Ne haragudj, ha vádaskodónak érzed ezeket a sorokat, nem szeretnélek megbántani vagy személyeskedni. Talán csak annyi a baj, hogy borzasztóan eltérő személyiségek vagyunk, ami nem azt jelenti, hogy nem férünk meg egymás mellett ebben az univerzumban. Vagy egyszerűen csak a humorommal van baj. Részben pedig a csalódottság beszél belőlem, mert szerettem volna kedvelni a történeted.
Maradok továbbra is tisztelettel
(főképp filmes alteregód iránt).
3/5 (puszta jóindulatból, maga az első
rész maximum 2,5 csillagot kap)
2012. november 11., vasárnap - 9:31 • Kata • 0 komment
Tara Monti: La
mattanza
„Azt gondolom,
nem árt olykor minimalizálni a világunkat, és csakis a legszükségesebb dolgokra
figyelni, tűzre, vízre, kenyérre, még akkor is, ha a verbális kommunikációnk
leszűkül afféle „én Tarzan, te Jane” típusú párbeszédre. Ha szerencsénk van,
eljutunk lelkünk ismeretlen zugaihoz. Az persze változatlanul kérdés, hogy mit
kezdünk azzal, amit ott találunk.”
 |
| Weheartit.com |
Állandó (és kissé megszállott) könyvtári
barangolásaim kedvenc pillanatai a váratlan találkozások.
Nyilván könyvekkel, mi mással?:)
Biztosan ismeritek azt az érzést, amikor benyúlsz a
polcra, és kitapintasz valamit… talán láttad már, nézegetted, a kezedbe is
vetted, a borító színei, mintája ismerős derengést idéz az emlékeidben, és bár
eddig csak tovább siklottál, most valamiért megtorpansz, és magadhoz szorítod.
És nem vársz semmi nagy, világmegváltó dolgot, maximum kellemes kis
kikapcsolódást néhány órára… és akkor kapsz valami egészen mást. Olyan érzés, mint mikor az ember már egészen megfeledkezett
egy játékról, amire csak egy teljesen elborult pillanatában jelentkezett,
amikor váratlanul értesítik, hogy nyert. Vagy mint amikor a kedvenc csokidból
te viszed el az utolsót a boltban.
Valami hasonló élményt nyújtott nekem a La mattanza – frissítő, hirtelen
fuvallat volt a hosszúra nyúlt, forró csendben. Bár igazság szerint a címe már
ismerősen csengett, @Nikkincs értékelésének hála ugyanis régebben már
felfigyeltem rá, és igyekeztem is akkor a fejembe vésni, hátha egyszer majd
összehoz vele a szeszélyes Sors furcsa kis fintora.
Először csupán egy nyers és vad, ösztöntől hajtott
rituálé, a mi civilizációnk számára kissé barbár és érthetetlen. Más. Mint az apály és a dagály, a hullámok
körforgásának játéka. Az élet rendje, mindig újra eljön, és mindig véget kell,
hogy érjen. Attól még, hogy mi sosem hallottunk róla, a mattanza egy létező
dolog –és ez volt az egyik leglenyűgözőbb alkotóeleme a történetnek. Egy idegen
szokás adja a magot, amelyet most megismerhetünk, sőt talán megpróbálhatunk
megérteni… Mert sokszor, ami nekem egy darab kenyér, az másnak egy újabb nap.
Ami nekünk egy véres, értelmetlen öldöklés; az mások számára maga „a halálból fakadó élet”, újra meg újra.
Aztán újabb lépés. Két ember története – egy férfié
és egy nőé, akik saját, biztonságos kis burkukból kiszakadva keresik a támaszt,
sebzetten keresik önmagukat, de egymást találják meg.
És egy krimi – nem erőltetett, nem természetfeletti,
akár a napi hírek egyik vezető témája is lehetne, amelyet egy jól fésült
bemondó tolmácsol az otthonunkba. Izgalmas, fordulatos, csavaros.
Az első oldalakon kissé elbátortalanodtam, mert a
sorok között volt valami élesség, mintha az egész határozott, szigorú vonalak
között húzódna, és ezzel nem tudtam mit kezdeni. Aztán valamikor, teljesen
észrevétlenül szakadt át bennem a gát, elmúlt a távolságtartás, és a történet
engem is bevont – magába olvasztott, együtt gondolkoztunk, együtt lélegeztünk. És
néha megdobbant a szívem, mert annyira igazinak, annyira valósnak éreztem,
olyan szereplőkkel, akik mintha a szomszédomban laknának. Mindannyiuknak megvan
a maga útja, amit végig kell járniuk, sőt tulajdonképpen épp ezek az események
azok, amelyek elindítják őket az ösvényen. Illetve inkább taszítanak rajtuk egy
utolsót a lejtő peremén, mi pedig csendes fohászokat mormolunk, hogy ne kapálózzanak
túlságosan. Nyughatatlan, reszkető hullámverés minden szó.
Szeretem a történet sorsszerűségét. Egy kicsit úgy
éreztem, nem egészen a megszokott romantikus mintát követi, nem kényszerít bele
még néhány, szinte kötelező csavart – Sasha és Tom egyszerűen megértették,
elfogadták, megbékéltek azzal, hogy ezen az úton kézen fogva kell haladniuk, és
ez így van rendjén. Pont így jó. És talán a karakterek miatt élveztem azt is,
hogy több szemszögből, perspektívából is ráláthatunk ugyanazokra az
eseményekre, mintha egy kaleidoszkópon át figyelnénk. Meseszép formák kacér
váltakozása.
Be kell vallanom, néha szeretek a betűk mögé
pillantani, és keresni mögötte az embert, de most nem csak őt találtam meg –
igazi szívre is leltem benne. A La mattanza
lüktet az élettől, az igazság, a szépség, a harmónia szeretetétől, és ez az,
ami úgy üt át a szövegen, mint a napfény. Egyébként azzal már az olvasás előtt tisztában
voltam, hogy az írónő magyar földünk szülötte, de egy vele készült interjút
olvasva azért jóval színesebb képet is kaphatunk róla, és őszintén úgy
gondolom, nagy élmény lehet leülni vele szemben, és csak beszélgetni. Nagyon „egészségesen”,
hétköznapian viszonyul a világhoz, a különféle témákhoz, és ami még nagy
tiszteletet vált ki belőlem, az alázat, amellyel a szöveg felé fordul – nyilván
ez összefügg azzal a kettőséggel, hogy egyszerre szerkesztő és író, képviseli az
érme mindkét oldalát. (Ha érdekel, itt elolvashatod: http://montitara.wordpress.com/sajtoful/
) Végig azt éreztem, hogy adni szeretne valamit, hogy minden olvasóját egyedi
módon próbálja megszólítani, azzal a céllal, hogy mindannyian azt vigyük
magunkkal a szavaiból, ami nekünk útravalóul szükséges, amitől egy kicsit
többek lehetünk, a terheink pedig egy kicsivel talán könnyebbek.
„Mert a könyv
jó esetben formál, segít, valahogy hat ránk, műfajtól függetlenül. Olykor
befolyásolja az sorsunkat. Viselkedésmintákat kínál. Átsegít kríziseken, felér
egy pszichoterápiával – és most nem feltétlenül a veretes „magas irodalomra”
gondolok, egy sírva átröhögött éjszaka is életet menthet. Minden egyes könyv,
amit a kezedbe veszel egy esély.”
4,5/5
2012. november 1., csütörtök - 22:17 • Kata • 2 komment
Baráth Katalin: A türkizkék hegedű
Amit
az első rész, A fekete zongora még
meglepetésként hozott, most már csak ismerős derengéssé avanzsált a szívemben,
amikor beleolvastam A türkizkék hegedűbe.
Igaz, a mi jó Veronunk kiszakadva Ókanizsa falusi berkeiből és allűrjeiből most
a fővárosban próbál szerencsét – a Nő című lap feltörekvő munkatársa, és persze
levetkőzhetetlen tulajdonsága, hogy egy-egy bonbonokról szóló értekezés írása
közben mindig belekeveredik valamibe. Most különc nyomozótárs-barátnője,
valamint egy szűkszavú sírkőfaragó társaságában igyekszik felgöngyölíteni egy
gyermekrablás fonalát, de persze kiderül, hogy a szálak ennél mélyebbre, sőt
távolabbra nyúlnak – egészen Abbázia partjaiig.
„-Nézd, az ott a vasút jelképe! –mutatott
fel Mara egy félkör alakban megfestett, szárnyas angyalok tömegétől hemzsegő
képre.
-Ó, egek, mi ez az otrombaság? Egy
kocsi, melyet csak angyalok ereje képes elvontatni, mert rátehénkedett egy
kövér, meztelen nő? –háborgott Veron, és meg se próbálta lehalkítani a hangját,
amit szabályszerűen visszavertek a falak. A sűrű aranyozás meg-megcsillant a
beömlő reggeli fényben.
Mara ránézett, fáradtan felvonta a
szemöldökét, és megjegyezte:
-Nem vagy valami tántoríthatatlan híve
a klasszikus stílnek, ha jól ítélem meg.”
Szégyen
ide vagy oda, egy ideje nem tudok mit kezdeni azzal a zavarba ejtő érzéssel,
hogy a kortárs magyar irodalom és én kissé nehezen találjuk meg a közös hangot,
valahogy nem tudunk egy hullámhosszra kerülni. Egyre keresem a hibát magamban,
keresem a könyvekben, hiába tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű… Szeretnék magyar
szerzőktől olvasni, mert tudom, hogy ők az egyetlenek, akiknél egy mondat, egy
szó tényleg azt jelenti, amit; hogy ugyanaz a kép él a fejünkben, közös
tudásháttérből dolgozunk. Hogy betűről betűre azt kapom, amit ők adni akartak
nekem, és ez különleges. Remek, sőt csodálatos fordításokkal találkozom, de… az
más, értitek, nem? Valaki elmesélte valakinek, aztán ő is tovább adta, és mire
hozzám jut, kit tudja, hogy még mindig a farkas lopta-e el a sonkát, vagy már
egy dinoszaurusz garázdálkodik a spájzban? Vagy éppen az oroszok. A lényeg, hogy mivel
magyarnak születtem, azt hiszem, semmilyen más nyelv nem tud olyan zamatot
ültetni a nyelvemre, és néha nagyon hiányzik, hogy érezzem ezt az igazi hazai
ízt a sorok mögött. Egy magyar írónak a gondolkodása is magyar, és azt
gondolom, ezt nem lehet, illetve nagyon nehéz levetkőzni. És nem is kell.
A
kis gasztro-kitérőm után be kell vallanom, hogy Baráth Katalin pontosan ezt
tudja nyújtani nekem: sikerült belecsempésznie az írásaiba azt a különleges,
igazi magyar hangot, amitől egy kicsit otthonosan érzem magam a könyveiben, és
állandóan rácsodálkozom arra, mennyire könnyedén lépi át ezt a több mint száz
éves szakadékot. Nyilván rengeteg kutatómunka és háttértevékenység rejlik
egy-egy körmönfontan kacskaringózó mondat mögött, de úgy gondolom, ha nem
szeretné ezt a korszakot, ha nem érezné magát otthonosan benne, valószínűleg
nem tudná úgy magára ölteni ezt a stílust és az világszemléletet, mint mi a
nagykabátot, ha hirtelen leesik az első hó.
Az
egyik kedvencem ezekben a könyvekben a hangulatteremtés: a korhű ábrázolás
páratlan, magával ragadó stílussal elegyedik, ami nagyon otthonos érzetet
teremt (már amikor nem kavarodok bele egy-egy kuszább mondatszerkezetbe, mint a
macska a csipkefüggönybe). Pergő nyelvű, kissé szúrós humora, apró fricskái
adják az igazi fűszert ehhez a kotyvalékhoz, valamint a főszereplő, Dávid Veron,
aki törékeny vállain viszi az egész történetet. Ahogy Baráth Katalin is
elmondta egy interjúban, a jó női nyomozó karakteréből viszonylag kevés
szaladgál manapság az irodalmi palettán, így azt hiszem, főszereplőnk eme különleges
példányok egyik díszpintye. A történet gyenge pontja nekem most éppen a
krimi-szál volt – olvasás közben, egészen elmerülve a századfordulós miliőben,
a krumplicukor, a tejeskávé és a díszes kalapok között néha meg is feledkeztem
arról, hogy mi bizony most nyomozunk, titkokat tárunk fel! Sőt végig vártam
valami nagy csattanót, ami sajnos elmaradt, a cselekmény alakulása nem hozott
túl sok meglepetés. Ez talán annak is köszönhető, hogy míg az első részben Ókanizsa
egész populációja gyanús volt, itt a sok különféle helyszínnek hála kevesebb
szereplő közül válogathattunk, és nyilvánvaló lehetett, hogy kinek milyen
szerepet tartogat a nem annyira szeszélyes sors.
„Az empátiánk XXI. századi, így csak a
saját korlátainkon belül tudjuk elképzelni, milyen volt és mit csinált valaki
egy előző korban.”
– Baráth Katalin
Baráth
Katalin nem áltat azzal, hogy az eltelt idő alatt minden átalakult, hogy az
1900-as évek elején még valamiféle paradicsomi teljesség uralkodott a világban
– szó esik gyilkosságokról, eltűnt gyermekekről, és olyan tettekről, amelyek
hallatán modern bűnözőink is megnyalnák minden maradék ujjukat. Mert talán az
emberi jellem alapjaiban véve nem sokat változott, inkább a körülmények,
amelyek alakítanak bennünket és az apró kis részleteket. Amikor először
találkoztam a sorozat első kötetével, nagy kérdés volt nekem, hogy működik-e,
képes –e elhitetni velem, hogy ezek az örvényként kavargó események tényleg megtörténtek
a letűnt Magyarországon? Szerencsére a válasz igen, sőt különösen meglepett,
hogy mindenféle feszültség nélkül tudok átlépni ebbe a másik világba – az egyik
pillanatban még Házasodna a gazda (ami mondjuk kicsit sem érdekel), a másikban
pedig már a századelő Budapestjének utcáit rójuk, a Singer és Wolfner
könyvkereskedés felé tartva.
A türkizkék hegedű kicsit olyan, mint egy régi
csipketerítő – messziről is igazán szép és érdekes, de ahogy egyre közelebb
hajolunk, annál több apró mintát és réteget tár fel előttünk. Nagyon kíváncsi
vagyok A borostyán hárfára is, amely
nemrég jelent meg, szintén az Agave gondozásában :)
4/5
VISSZA ELŐRE