2012. december 31., hétfő - 12:11 • Kata • 0 komment
És ha már ennyire belejöttem a frissítésbe, akkor eljött az ideje annak is, hogy
nagyon boldog, sikerekben, egyedülálló pillanatokban és emlékekben, és persze könyvekben gazdag Új Évet
kívánjak Nektek!
Számomra az idei év egy nagy és merész lépése volt belekezdeni a blogba - igen, jól gondolod, kicsi a valószínűsége, hogy a hétvégén bungee jumpingolni fogok vagy esetleg sziklát mászok. De őszintén remélem, hogy a következő esztendő is rengeteg szépet és jót tartogat nekünk, és nem sok okunk lesz búsulni, vagy legalábbis tudjuk majd kezelni a nehézségeket :)
És hogy (néhányunk számára legalábbis) klasszikust idézzek:
May the odds be ever in your favor!
- 11:52 • Kata • 0 komment
Charles Dickens: Karácsonyi ének
Talán azt kell mondanom, hogy túl sok
mindenről szólt most ez a könyv, ahhoz képest, hogy milyen vékony. Minden egyes
szava mély, vérző sebet égetett a szívembe, de nem bánom, mert úgy éreztem (és
érzem még mindig), hogy valami megfoghatatlan, mégis hatalmas ajándékkal
jutalmazott meg. Hallani ugyan hallottam már róla ezerszer (sőt halvány emlékem
is van valami iskolai előadásról, ahol talán ezt dolgozták fel), de eddig sem
filmen, sem animációs filmen, sem musical vagy egyéb formában nem volt szerencsém
hozzá. (Egyébként meg vagyok győződve arról, hogy különös tehetségem van
elkerülni a „fontos” könyveket, hogy aztán hosszú évekkel később rájuk
csodálkozzak, mint csiga a konnektorra.)
Maga a történet nem különösebben
bonyolult – és nem is kell annak lennie, hiszen nem a fondorlatos cselekményben
rejlik a nagyszerűsége. Scrooge, minden idők talán egyik legzsugoribb, állandóan
zsörtölődő ünnep-ellenes vénembere mondhatni tökéletes főszereplő – tökéletesen
érthetetlen és távoli, akár egy másik galaxis furcsa csillagai. Számára semmit
sem jelent a fahéj és a narancs illata (pedig Dickens szavai olyan élénkké
teszik, hogy néhol tényleg összefutott a számban a nyál), nem repeszti meg a
páncélját egyetlen karácsonyi dal sem, és már réges-rég elfelejtette, mit
jelent az együttérzés vagy a család. De ahogy a szellemek megjelenése elindítja
benne a változást, úgy indul meg vele együtt valami az olvasóban is. Mert
hiszek abban, ahogy Dickens is, hogy belül, egy rejtett zugban mind vágyunk a
jóra, és hogy mi is jók lehessünk egymáshoz. Mindenkiben van egy kis Scrooge,
és mindenkinek megvannak a maga szellemei, akik megpróbálnak terelgetni az
utunkon, törődéstől vezérelve.
Dickens az a fajta író, akit
meggyőződésem, hogy nagyon lehet szeretni. Éles szemmel figyel a környezetére,
a világra, de a szavai simogatóak, és a finom humor csak még fűszeresebbé teszi
ezt az egyveleget. A mondatokban életre kelt a régi Anglia, a szereplők
lábnyomába léptem a hóban, vagy meghúzódtam a szoba sötét sarkában. Éreztem a
hideget, láttam a táncoló gyertyafényt, szaglásztam a karácsonyi ebéd illatát,
és nem hiszem, hogy ennél többet nyújthatott volna nekem bárki is ezen a
karácsonyon.
Nyilván mindenkinek mást jelentenek az
ünnepek – függ ez a megszokott hagyományoktól, a családtól, a helytől,
személyiségtől, de még az éppen aktuális körülményektől is. Nem vagyunk
egyformák – másként élünk a hétköznapokban, és másként díszítjük fel a
szívünket is, ha adódik rá alkalom. Számomra a karácsony mindig valami mesés,
felfoghatatlan szeretethullámot jelentett – nem feltétlenül azt, amit én
kaptam, hanem amit én adhattam az engem körülvevőknek. A (legtöbb esetben már
ősz elején kezdődő) visszaszámlálás, az ajándékok, a készülődés mind azért
ennyire fontos nekem, mert az év egyetlen olyan időszakának érzem ezt a néhány
napot, amikor a legtöbben legalább igyekeznek,
hogy ők is adhassanak valamit annak, akit szeretnek. Amikor nem saját magukra,
hanem másokra gondolnak elsőként. És amikor egy apró, szívből jövő gesztus
világokkal érhet fel. Amikor a lelkünket sütjük a süteménybe vagy főzzük bele a
halászlébe, és lógatjuk a faágakra. Ilyenkor nem szégyen emberségesnek lenni.
"Valahányszor
a közeledő karácsonyra gondoltam (...), kellemes, megbocsátó, jótékony,
nyugalmas időszakként gondoltam rá; az évnek egyetlen olyan szakaszára, mikor a
férfiak és nők egyként kitárják addig elzárt szívüket, és a sír felé tartó
utazáson útitársakként gondolnak a náluk szegényebbekre, nem pedig holmi idegen
fajra, amely másfelé utazik."
Azt kívánom, bár odaadhatnám bizonyos
emberek kezébe, egy őszinte mosoly kíséretében. Arra vágyom, hogy ne kelljen
mondanom semmit, mert Dickens ültetné a másik fülébe azt, amihez én kevés
vagyok. Szeretném, ha mindenki képes lenne kitárni a szívét, még akkor is, ha
félelmetes ennyire lecsupaszítanunk magunkat más emberek szeme előtt, és talán
egy kicsit idegen is nekünk. Ha elindíthatnék valami változást. És elszomorít,
hogy nem tehetem meg.
Azt hiszem, semmiképp sem találhattam
volna jobb olvasmányt ezekben a napokban a Karácsonyi éneknél, mert annyi szív
volt benne, hogy igenis megpróbálta begyógyítani a sebeket, és mert kapaszkodó
lehetett, amikor megingott a talaj. Így talán nagyon személyes és szubjektív
nézőpontok alapján, de új kedvencet avattam vele. Szerintem bármilyen nap- és
évszakban vagy csillagállásban aktuális, de azt hiszem, a karácsonyi időszakban
kap valami sajátos ragyogást.
5/5
2012. december 30., vasárnap - 21:35 • Kata • 0 komment
„Nem
időpont vagy időszak a karácsony, hanem lelkiállapot. Békességben, jóakaratúan
és könyörületesen élni - ez a karácsony igazi szelleme.”
(Calvin Coolidge)
Ha őszinte akarok lenni, nagyon
elúsztam az utóbbi időben. (Arról ne is beszéljünk, hogy még mindig úgy érzem
magam, mint aki az óceán kellős közepén egyetlen fadarabba kapaszkodik, és
valami csodára vár…a cápáktól pedig eléggé tartok.) Pedig semmiképp sem
szerettem volna elmulasztani a blog történetének első, meghitt karácsonyát.
Színes égők villogása, zizegő papír és diós bejglitől illatozó ujjak… nyilván
nem kell bemutatnom senkinek :) Kissé későn ugyan, de nagyon boldog, nyugodt,
szeretetben (és friss, ropogósan illatos könyvekben) gazdag ünnepeket kívánok
mindenkinek - vagyis őszintén remélem, hogy békében és vidám nevetések közepette rohantak el a napok. Köszönöm nektek, akik eddig valamilyen úton-módon ide találtatok,
nélkületek ugyanis abszolút semmi értelme nem lenne az egésznek. És őszintén
remélem, hogy a jövőben lesztek még többen is!
Kárpótlásul hoztam egy kis személyes
csokrot az én idei csodás ajándékaimból, amik így vagy úgy, de a fa alatt
vártak rám. Egyik ezért, másik azért kedves a szívemnek, és bevallom, remélni
sem mertem ennyi szépséget. Ha olvastok, még egyszer borzasztóan köszönöm nektek - nem hiszem, hogy megérdemlem, de nagyon boldoggá tettetek :)
(Tudom, ezzel most menthetetlenül és
végérvényesen elárultam magam.)
Aki a fülemet látva esetleg rájön, hogy személyesen is ismer, azt meglepem egy tábla csokival. Vagy egy csavarhúzóval.
Aki a fülemet látva esetleg rájön, hogy személyesen is ismer, azt meglepem egy tábla csokival. Vagy egy csavarhúzóval.
Rátok milyen meglepetések vártak a
karácsonyfa alatt?:)
2012. december 18., kedd - 15:00 • Kata • 1 komment
Kedves Kicsik, Nagyok, Könyvbarátok és
Aranyszívű, Kedves Ismerősök vagy éppen Ismeretlenek!
December 14-én lezárult az Álomgyár
Kiadó játéka, ezért jöttem, hogy eredményt hirdessek (ha valaki még esetleg nem
értesült volna a dolgok állásáról). Köszönöm, hogy itt voltatok és lelkes kommentet hagytatok
nekem – ezúton ígérem, ha számításomat nem húzza keresztbe a közeledő világvége
vagy egy csapat vérszomjas barlangi troll, hamarosan újabb játék várható. Ne
menjetek messzire :)
A random.org-ot segítségül hívva
sorsoltam:
…és a gép a hetedik erre járó
szerencsést választotta, aki Jónás Adrienn volt. Szívből, nagyon gratulálok, Adri,
és remélem, legalább akkora örömöt okoz majd a könyv, mint nekem az a tény, hogy erre jártál :))
Címkék: Játék
2012. december 12., szerda - 17:36 • Kata • 0 komment
„Felrémlik,
milyen világban élünk. Ez egy szeretet nélküli, biztonságos, boldog és
rendezett világ.
Egy
olyan világ, ahol a gyerekek beleütik a fejüket a kandallóba, majdnem
elharapják a nyelvüket, a szülők pedig aggódnak. Nem esnek kétségbe, nem szakad
meg a szívük, csak aggódnak, ahogy aggódnak egy matekvizsga előtt vagy egy
késedelmes adófizetésnél.”
Lauren Oliver legelőször a Mielőtt elmegyek című könyvével
taglózott le – sőt igazából ennek volt köszönhető, hogy hosszú hónapokkal
ezelőtt bizalmat szavaztam a Delíriumnak. Eleinte egy kissé nehezen indult a
kapcsolatunk a könyvvel és Lenával is, némi időre volt szükség, hogy
összecsiszolódjunk. Eddig is úgy gondoltam, hogy az írónő egyáltalán nem vár
arra, hogy a szokványos írók táborába sorolhasson, de a Delírium befejezése komolyan
megdöbbentett. Nyilvánvalóan persze megvoltak (vannak) a saját, álomszagú kis
teóriáim, mindenesetre nagyon vártam a sorozat folytatását, mert mindettől
függetlenül egy sötét, sivár alagútban éreztem magam a történet alakulását
illetően. És nagyon nem is lőttem mellé.
Hirtelen riadtunk fel a szavakból bársonyosan
szőtt Csipkerózsika-álomból, és most minden annyira igazi és valóságos
körülöttünk, hogy szinte fáj. Végig éreztem az izzadság, a fa, az egyre
fagyosabb föld és a hófelhők illatát, és a szívemben pislákolt a bizonytalanság
fénye. Nyilvánvalóan ez nem az az élet, amire Lena vágyott – elindult az úton,
hiszen oda lökték, de a lendülete immár elveszett, és most kísértetként bolyong
a panaszosan könnyező, dühös szélben. Mintha végig valaminek a határán egyensúlyozna… visszaút már nincs, de a szőke
hajszálak és a körme alá ragadt piszok között még ott suttognak a múlt halvány
árnyai.
A Delíriumban megismert szabályok
terhétől fénytelen, élettelen és érzelmektől gyomlált világot az előző kötet
végén a kerítés túloldalán hagytuk - Lenával együtt hátat fordítottunk neki, az
ismeretlen felé botladozva. A történet a szívünkkel együtt szakadt két darabra
– az akkor és a most váltakozása szabdalja fel a monológot, és tart sakkban (és
izgalomban) minket. Minden a feje tetejére állt, minden ismert dolog, minden
szabály érvényét vesztette. A folytatás síró, panaszos, csikorgó nyomokat vájt
a szívembe, és azt hiszem, egy kicsit nehezen áll el a vérzés.
Weheartit.com |
Eleinte még mindent csak füst,
feneketlen fekete pernye és vastag hó borít, mi pedig lassan, félve söpörjük le
őket az apró részletekről, mivel fogalmunk sincs, mit találunk majd alatta.
Mondatról mondatra haladunk, a szavak először kissé idegenek, de aztán lassan
felmelegszenek az ujjunk alatt, és otthonos, meleg illatot árasztanak. Mégis
végig marad valami idegen fájdalom, valami zavart feszültség, amely panaszos
szürke maszattá mosódik a horizonton.
Zaklatott, kapkodó lélegzetvételek
sora ez a könyv, végig parázslott a tüdőm és néha attól féltem, talán megfulladok.
Nagyon emberi és nagyon esendő volt Lena küzdelme az emlékeivel, Alex nem
hátráló, makacs árnyékával, aki mindvégig ott kapaszkodott a tudata peremén, a
sötétségbe rejtőzve. Nagyrészt Lena metamorfózisa adja a vázat, amire apró
szaloncukrokként aggatták fel az újabb és újabb történetmagokat. Türelmetlenül
reszkető ujjakkal bontogatjuk a sztaniolpapírt, de sosem tudjuk, vajon mit
találunk majd benne. Végigkövethetjük, ahogy Lena fokozatosan válik hideggé,
akár a fák, amik a tavasz gyengéd simogatása után vágyakoznak - kívülről kemény
máz borítja, de belül reszketve sóvárog az élet vágya, a finomság után. Nagyon
tetszett ez az átalakulás, nagyon valóságos volt az önmagával folytatott harca.
Az alaphangulat is vele együtt változik - az első rész forró, levegőtlen,
torokszorító fülledtségét most kemény, merev, fagyos, kegyetlen hideg váltotta.
Mintha mindannyian elveszítettünk volna valamit, és most kétségbeesetten
kaparásznánk a fagyos földet, kínban és vérben úszva.
Ha túléled, kapsz még egy lehetőséget.
Új névvel, új élettel. Egy új esély. De csak hamuból, csontokból és
törmelékekből építkezhetsz, és belülről igenis törékeny maradsz. Persze már rég
nincs választásod.
„Tudjátok,
mindennek és mindenkinek van egy helye, ahova tartozik. Odafent nagy tévedésben
élnek. Azt hiszik, csak bizonyos emberek számára van hely. Hogy csak egyesek
tartoznak valahova. A többi hulladék. Csakhogy a hulladéknak is kell hely.
Máskülönben feltorlódik, eltömít, rothad, és oszlásnak indul.”
Az egyetlen, amivel nem tudtam
megbarátkozni, az a Julian-szál volt. Pedig azt hiszem, nagyon aprólékosan,
nagyon fokozatosan dolgozta ki és építette fel az írónő, nekem mégis nagyon
idegen és nagyon furcsa volt Lena mellett. Hiányzott Alex óvatos szilajsága, a
nevetése és az avarszínű haja.
De ha azt mondanám, hogy az utolsó
mondatok megleptek, akkor egyszerűen hazudnék, mert valahol pontosan ilyesmire számítottam.
A körülményekre viszont egyáltalán nem. Nem állítom, hogy most tudom, végül
hová lyukadunk majd ki, így csak behunyom a szemem, és az írónő tollára bízom
magam, reménykedve abban, hogy most sem hagy cserben.
(Mellesleg a disztópiákkal miért jár
együtt értelemszerűen egy szerelmi háromszög?)
Ami eget verő pozitívum, az a
nyelvezete. Minden szava gyönyörű, mindvégig a szájpadlásomat simogatták, öröm
volt olvasni a sorokat, komolyan.
Weheartit.com |
„A
nagyobb jó nem más, mint a zsarnokság kaméleonja. Évezredek óta változtatja a
színét, hogy kielégítse az éppen aktuális ura politikai és spirituális
hatalomvágyát.” –írja Karen Marie Moning, és úgy
érzem, ez valahogy most nagyon passzol ide. Mindkét tábor tartja magát ahhoz az
elvhez, miszerint a cél szentesíti az eszközt. Hogy a tömeg egyértelműen fontosabb,
mint az egyén. Ugyanakkor nincs tömeg ember, egyén nélkül. Mindannyiuknak
megvan a saját meggyőződése, a fixa ideája, ami mellett küzdenek, de talán az
eszközök és módszerek azok, amik maghatározzák, kik is vagyunk vagy kik akarunk
lenni. Máskülönben hol a különbség?
Olvasás közben végig az a gondolat
kattogott a fejemben, hogy ez egy rossz világ… hogy talán a miénk sem
tökéletes, talán a szabadság fogalma is átalakult, megkopott, csorbultan hever
valahol, de ez? Ez pedig sivár és üres, mert elvették a reményt, a vágyakat. Lassan
fojtanak meg. Mégis végig velem maradt egy árnyalatnyi kis remény, hogy az
érzelmeket, az ösztönöket sehogyan sem tudják teljesen kiölni az emberből, hogy
igenis van még bennünk jóság. Egy szeletnyi napfény a sötétségben.
Hiába emelnek falakat, hiába próbálják
kő vagy áram mögé rejteni a gyengeségüket és a kételyeiket… ez nem elég. Mert a
falakat előbb vagy utóbb, de lerombolják.
Köszönöm a Ciceró Könyvstúdiónak, hogy
lehetővé tették az olvasást!
4,5/5
2012. december 3., hétfő - 17:15 • Kata • 10 komment
FIGYELEM, FIGYELEM!
Te is szeretnéd, hogy valóra váljanak a legdédelgetettebb álmaid?
És mondd, szeretnél nyerni egy könyvet, amit aztán
betehetsz majd a karácsonyfa szelíden villódzó fényei alá? (Abban az esetben, ha kibírod
addig, és nem falod be a regényt a pillanat törtrésze alatt…) Ugye, ez nem is
lehet kérdés?:)
Mit is kell tenned ehhez?
Nem, nincs szükség hosszas kérdőívek kitöltésére,
telefonszám, vércsoport, esetleg könyvtári azonosító megadására… egyszerűen
csak:
-Like-old a www.facebook.com/alomgyar oldalt.
-Like-old
a játék eredeti leírását. (ezt itt teheted meg: http://www.facebook.com/photo. php?fbid=498378466849843&set= a.336151376405887.79636. 322607837760241&type=1&theater
)
-Hagyj
itt egy kommentet az alatt a poszt alatt a blogon, mert csak azok között tudok sorsolni, akik jelzik felém, hogy szeretnének játszani! :)
Ha te
leszel a szerencse gyermeke, akkor az Álomgyár Kiadó felajánlásának hála a tiéd
lehet egy példány Kate Van Dyke Vérzivatar
(Tűzmadár 1.) című regényéből!
A
játék november 30.-tól december 14-ig tart, ne késlekedjetek! Gyertek minél
többen :)
Ha nem
szereted a zsákbamacskát: Kívülről nézve
James Sinclair szállodalánc tulajdonos családjának életét siker, luxus és
fényűzés kíséri. Az ötcsillagos színfalak mögött azonban családi viszályok,
irigység, rejtélyes halálesetek és titkos viszonyok bújnak meg. James iker fiai
Ron és Dean mindenben különböznek. Dean, a világtól elvonult művész, Ron pedig
apja nyomdokaiban járva a Sinclair Star szállodalánc alelnöke. Apjuk, a
kíméletlen üzletember, vaskézzel akarja irányítani gyermekei életét.
Ron, feleségét és kisfiát egy repülőgép
szerencsétlenségben veszti el, ikertestvérét tisztázatlan körülmények között
meggyilkolják. A szálak Ronhoz vezetnek, de valóban képes lenne megölni saját
fivérét? A férfi önpusztító életbe menekül. Viszonya lesz egy tinédzserkorú
szobalánnyal. Egy éjszakás kalandjuk közös sorssá alakul, amit mintha valaki a
háttérből irányítana…
Halál,
sex, erőszak és titkok jellemzik Kate Van Dyke, a Csontgolyó (Alexandra, 2006)
és A latin démon (Ad Librum, 2009) szerzőjének páratlanul izgalmas, kétkötetes
krimijét.
http:// ffgbook.blogspot.hu/
http:// grettyszerintavilag.blogspo t.hu/
http:// kristinablogja.blogspot.com /
http:// nemharapa.blogspot.hu/
http:// olvasnijo.blogger.hu/
http:// roni-olvas.blogspot.com/
http:// vivianholloway.blogspot.hu/
http://
http://
http://
http://
http://
http://
Sok sikert!:)
Címkék: Játék
2012. december 1., szombat - 10:11 • Kata • 0 komment
Nyáry
Krisztián: Így szerettek ők
„A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot,
azt a pillanatot, amikor született; és akit szeretnek, sosem öregszik meg,
szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű, nyári
ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban
a végzetes pillanatban.”
(Szerb Antal)
Titkoktól hemzsegő kis szelence, aranyló
fénnyel és az élet sűrű terhének fáradt sóhajaival teli.
Milyen lehetett Szendrey Júlia valódi
arca? Miért volt Bartos Róza az irodalomtörténet egyik legtöbbet szenvedett
írófelesége? Milyen volt Karinthy élete Böhm Arankával? Mitől annyira érdekes
Vay Sándor egész életútja? Mennyire mélyülhetett el Juhász Gyula kapcsolata az
Anna-versek ihletőjével?
Talán az egyetemi magyar szak
utóhatása, talán csak belőlem fakad ez a vonzalom ez iránt a gyönyörűen
kivitelezett kötet iránt – mindenesetre minden sorát élmény volt olvasni.
Kölcsön kapott könyveken nem szeretek sokáig ülni, ezért igyekeztem haladni
vele, de ez a könyv egy igazi luxusnyalánkság
az irodalom szerelmesének. Minden szava maga az élet és maga a halál, síró,
verejtékező köd és mélabús kacagás.
Sokszor az írónk, költőink élete csupán
tartalom nélküli, unalomig mantrázott szavak és évszámok sora – Nyáry Krisztián
igazi, lélegző embereket teremt belőlük. Veszekedtek, káromkodtak, nélkülöztek,
hibát hibára halmoztak, boldogok voltak, szerettek és mindvégig kerestek,
vártak valamit, talán az élet legbelső, meghitt esszenciáját. Volt, aki
rátalált, mások nem. Minden esetre ezt a könyvet olvasva Ady, Babits,
Pilinszky, Nagy László és a többiek is kétségbeejtően hétköznapi emberekként
jelennek meg előttünk – csak annyiban mások, hogy küldetésként kapták az alkotásá
vágyát és szépségét. Néha teher volt, néha pedig áldás. Mint ahogy más
szívsanyargatóan zenél, a matematikával kel frigyre vagy, csillagász lesz vagy
a gyerekeknek szenteli az életét.
És őszintén? Végre egy értelmes
kezdeményezés volt a közösségi média melegágyában, és bár még rengeteg „kis
színest” olvasgattam volna, ez egy igazán különleges kötet. Így kellene
irodalmat tanítani, ezekkel az apró, mosolyogva csillogó kis titkokkal, amitől
meg-megremeg az ember gyomra – mintha újabb és újabb ajándékdobozokat
nyitogathatnál. Minden történet egy újabb kiszámíthatatlan meglepetés.
És talán így kellene szeretni, ahogy
ők szerettek. Ilyen intenzíven és lángolóan.
„Belső
zsebedbe bújva
lehetne
élni szépen
dobogós
boldogságban
halálig
szívverésben.”
(Szécsi Margit: Körülötted bolyongok)
5/5
5/5
VISSZA ELŐRE