"boldog vagyok, hogy itt lehetek vele ezen a Földön"
2013. január 17., csütörtök - 18:27 • Kata • 0 komment

Jenny Downham: Amíg élek

 „Fektemben a nevemre gondolok. Tessa Scott. Rendes, becsületes, három szótag hosszú név. Hétévente kicserélődik a testünk s benne minden egyes sejt. Minden hetedik évben eltűnünk.”

Vannak azok a történetek, amelyek éles szablyaként szelik két részre az idő kopott vonalzóját. Már csak az előtte és az utána létezik – volt, amikor még nem indítottak meg benned valami mélyről jövő, nyers és ijesztő érzelmet a szavak, amikor nem e körül forogtak a gondolataid, mint egy végtelen spirál, amikor még nem érezted ezt a ködös, kissé keserű ízt a szádban, ami olyan nehezen tűnik el.
Ezer és ezer szó elhangzott már, több száz történet lehet odakinn a nagyvilágban fiatalságról és halálról – poros könyvespolcok mögé csúszva, egy éjjeliszekrény fiókjának csendes feketeségében várakozva, néhány színes magazin bátorító ölelésében. Csendesen figyelnek, és keresik azokat, akiknek megnyílhatnak, mert érteni fogják minden rejtett dallamukat.
Ennek a történetnek megvan az ereje – olyan, mint egy téli reggel, nem tudom máshoz hasonlítani. Éles, jeges és megismételhetetlenül szép. Szeretnék mozdulatlan maradni, nehogy elillanjon.

Az első szó, amit képes voltam megfogalmazni, az igazságtalan volt. Nem a történet, hanem az élet. Nem hiszem, hogy ezt tovább kellene magyaráznom.
Volt valami furcsa, szokatlan atmoszférája a regénynek, amihez kellett egy kis idő – hirtelen csöppenünk bele, és először kissé kényelmetlen, néhol kicsit szorít, máshol túl bő, de egy idő után valahogy hozzánk igazodik, mi pedig hozzá. Beleeszi magát a szöveteinkbe, a körmünk alá.

Weheartit.com
16 évesnek lenni egy halom dolgot jelent: titkolózni, rajongani, szeretni, csalódni, fájni, sírni, nevetni, dühöngeni, hibázni, rohanni, szabadnak lenni… Színes papírcafatokból összeollózott montázs ez a korszak, de ha hosszú évek távlatából lesünk vissza rá, arcképpé áll össze. Olyanná, amilyenek már sosem lehetünk, és talán bánjuk, talán örülünk, egy részünk ott ragadt, benne.
16 évesen a korának megfelelő dolgokkal kellene foglalkoznia, és Tess nem is tesz mást. Első látásra talán pont olyan, akár a kortársai: egy lázadó, érthetetlen és kiismerhetetlen, sőt kezelhetetlen tinédzser lány. Pedig csak kétségbeesett, rémült és magányos. A látszat nem minden.
16 évesen őrülten szerelmesnek kellene lennie, elkezdeni felfedezni a személyisége rejtett krátereit, a saját korlátait, aztán gondolni egy merészet, és átlépni őket. Áhítattal, vágyaktól roskadozó szívvel nézni a csillagokat, és elhinni, hogy megérintheti őket. Aztán megpróbálni. Ez az álmok kora, amikor minden abban a furcsa, napszínű fényben ragyog, és sokkal szebbnek és csábítóbbnak tűnik, mint amilyen évek múltán lesz.
És egyáltalán nem szabadna az élet, főképp a saját élete véglegességével szembesülnie, és egyre-másra felfedezni azokat a dolgokat, amelyeket valószínűleg már sosem tehet meg, sosem élhet át. Itt már hiába a hit vagy a remény – Tessa ujjai közül éppen azt az illúziót tépi ki a betegsége, amely a legtöbb embert élteti. Tudja, hogy már sosem lesz cirkuszigazgató, asztronauta vagy kriminológus. Sosem öregedhet meg. Sosem érinthet meg egy bálnát, sosem fedezhet fel valamilyen gyógymódot, sosem nevelheti fel a gyermekét. Sosem lehet az, aki elkapta valamelyik szerettének utolsó lélegzetvételét. Szeretne nyomot hagyni térben és időben, hogy a létezése, ami neki jutott, ne csak tünékeny álom maradjon. Ki hibáztathatná ezért? Így vagy úgy, de nem erre vágyunk mindannyian?

Tessát a betegsége teszi Tessává. Megismerünk egy lányt, de sosem tudjuk meg, milyen lenne ő egészségesen, az előtte álló, szép reményekkel és nagy tervekkel. A bátorsága pedig megejtő. Talán nem értettünk egyet mindenben, és nem tudom, barátok lennénk-e a való életben, mert sok mindenben eltér az életről alkotott elképzelésünk, véleményünk, de ettől függetlenül csodáltam őt azért az őszinte, minden mesterkéltségtől mentes néhány hónapért, amit mellette töltöttem. Talán így szép végleg kilépni innen, ilyen nyersen és egyszerűen.

Weheartit.com
 A többi szereplő Tessa életének egy-egy apró fogaskereke. Az apa karaktere nagyon igazi, nagyon hús-vér, nagyon fájón valós: a hős, aki a háttérbe húzódik, az árnyékból figyel. Akinek ugyan a lánya minden egyes apró lélegzetvétele újra és újra darabokra töri a szívét, mégis képes rámosolyogni, és ő az, aki az utolsó másodpercig próbálja a hatalmas tenyerei között tartani a gyermekét, hogy biztonságban, szelíden hulljon apró darabjaira, hátha megkímélheti a lehetetlen fájdalomtól. Képes a gyerek vágyait szem előtt tartani, megpróbálja megérteni őt, még akkor is, amikor legszívesebben kirohanna a világból. Támogatja, mert mindenkinek el kell követnie a saját hibáit, hogy tanulhasson belőlük – nem számít, hogy egy hónap vagy tíz év van még hátra az életéből; és mert tudja, hogy Tessának ez mennyire fontos.
Mert ez az apák dolga.
Néha feldühített, hogy úgy éreztem, Tess nem veszi észre, milyen sebeket ejt rajta. Amiért neki nem fáj, hogy ilyen emléket hagy hátra magáról. De úgy éreztem, a neki írt levelében mindent megköszön. Nem kell kimondania, mert mindketten értik és érzik, akkor is, ha az csupán egy benyomás, egy illat, amely elillan a betűk mögül. És ettől vált annyira különlegessé a kapcsolatuk, amitől még mindig elszorul a szívem.
És ott volt Adam, akit egyszerre sajnáltam és végtelenül csodáltam azért, amit megtett Tessáért. Egyszerre volt természetes és mégis elképesztő. Megtanította, hogy milyen erő lakozik az emberekben, ha a szeretet mozgatja őket; és hogy néha semmi más nem számít, mert minden lélegzetünkkel őt akarjuk védeni.

Minden szava nehéz és súlyos, mintha valaki téglákat kötözött volna a betűkre. De megpendített egy húrt a szívemen, ami sokáig rezgett, tehát nem, egy pillanatig sem bánom, hogy elolvashattam, sőt.

Képtelen vagyok szó nélkül hagyni a fordítást, hiszen ismét Rudolf Anna munkája, akit az utóbbi időben megtanultam komolyan tisztelni és becsülni eddigi „találkozásainknak” hála (Ha maradnék, Hová tűntél?). Nagyon szeretem, ahogy a szavakkal bánik, ahogy óvatosan csomagolja ki őket, és éteri természetességgel díszíti velük a szöveget. Érdekességként itt hagyom a könyvről szóló bejegyzésének linkjét, hátha másnak is az enyémhez hasonló izgatott örömöt okoz majd: http://www.poggi.hu/fordit/jenny-downham-amig-elek/ .


Weheartit.com



És végül Tessának szeretettel:

„Sorsodat nézem, a szépségedét:
Útja a romboló időn visz át,
Hisz mind búcsúzik az édes, a szép,
S hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;

S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.”

(William Shakespeare: XII. szonett
Fordította: Szabó Lőrinc)


Köszönöm a könyvet a Ciceró Könyvstúdiónak!

4,5/5









Az élet nélkülem
2013. január 7., hétfő - 15:49 • Kata • 0 komment

Marc Levy: Ki nem mondott szavaink


„Nevetséges, hogy mennyi meggyőző okot találunk arra, hogy ne engedjük meg magunknak, hogy szeressük a másikat: félünk a szenvedéstől, attól, hogy egy napon, majd elhagynak bennünket. Pedig mennyire szeretjük az életet, holott tudjuk, hogy egy napon elhagy bennünket.”




Adott egy viszonylag egyszerű forgatókönyv: egy apa és egy lány, akiknek kevés volt egy élet, hogy közös nevezőre jussanak, vagy egyáltalán megpróbálkozzanak elmaszatolni az évtizedek éles határvonalait, amelyek elválasztják őket egymástól. Aztán mint olyan sokszor a valóság grafitszürke porában, közbe szól az elmúlás.
Lehet, hogy a test mozdulatlanná simul, hogy a szív felhagy a dobogással, mégis ott marad az a rengeteg megválaszolatlan vagy fel sem tett kérdés, azok a szavak, amelyek megbújnak a gomolygó felhők mögött, de valamiért sosem tűnnek el teljesen. Sokáig álmodunk róluk éjjelente.
Néha pedig az embernek komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy ha lehunyja a szemét, valóban arra az emberre mosolyog-e, aki előtte áll, amikor felnéz.

De mi kellene ahhoz, hogy egy történet túllépjen a már ezerszer túlírt kliséken, és valami újat adjon? Az a gond, hogy én sem tudom. És ez a könyv sem igazán.

Bevallom, eleinte úgy gondoltam, hogy Marc Levy próbálkozik ugyan, mégsem tud igazán jó karaktereket teremteni – nem emelik fel a fejüket a papírról, nem mosolyognak vagy vicsorognak rám - ott maradnak, belesimulva a fekete betűk garmadájába, és ez nekem kevés.
Végül is úgy érzem, minden hála Anthony-t illeti – főszereplőnk, Julia az apjával kialakuló vagy átalakuló kapcsolatán keresztül ébredt hús-vér lénnyé, ezektől a beszélgetésektől és tettektől kapott árnyalatokat, ettől mozdult meg. Igazából eleinte borzasztóan idegesített: egy infantilis nőszemély volt, aki berohan egy játékboltba, és idióta párbeszéd kíséretében kardoskodik egy plüss vidra mellett (mellesleg ez egy nagyon vicces jelenetté is sikeredhetett volna, mégsem tudtam nevetni). Aki a harmincas évei végén is képes reprodukálni egy tizenhat éves kamasz hisztijét, és aki igazából mindent elutasít, de sértett önérzete máris dühösen pukkadozik, ha valaki azon fáradozik, hogy a kedvében járjon. Van benne valami bántó árnyalat, valami műanyagszerű. Egy furcsa kis utóíz a szám sarkában.

Ám ahogy a múlt árnyai lassan kiterjesztették sötét szárnyaikat, és egyre beljebb burkoltak minket, megismertem egy egész más Julia-t. Azon felül, hogy az egész berlini részt borzasztóan szerettem olvasni, minden sorát élveztem, belevesztem 1989 forgatagába, és kicsit sem akasztott meg az a motoszkáló gondolatfoszlány, hogy igazából csak abban az évben születtem meg. Mert Julia egy bátor, lélegző, izgalmas, egyedi lány volt akkoriban, akiből a humor sem száradt ki egészen. Azóta sem tudom, írói részről mennyire volt tudatos ez a váltás, vagy hogy a későbbiekben Julia mennyire nyerte vissza régi csillogását, mert már nem tudtam olyan haraggal szemlélni őt, mint addig.

SPOILER
Ami még zavart, hogy számomra már az elején is túlságosan egyértelmű volt, hogy Adam szerepe nem „véges” ebben a történetben – mintha beleerőltette, passzírozta volna, de mégis mélység nélkül hagyta, mert később úgyis elbúcsúzunk tőle. Ezért nem tudtam igazán kedvelni és közel engedni magamhoz. Inkább csak sajnáltam (Julia pedig még erre sem igazán méltatta)… tipikusan olyan szereplő, akit aztán egyszerűen átsatíroznak a palettán egy erősebb színnel, és ezért megszántam. Mert valaki másnak a pótlékaként élni az egyik legszomorúbb, legkegyetlenebb dolog a világon.
SPOILER VÉGE

Weheartit.com
Az én szememben mindvégig az apa karaktere vitte a hátán a történetet – kedveltem a néha fanyar humorát, a megjegyzéseit, a világszemléletét. És a székhez szegezett az a nyers szeretet, amivel a lánya felé fordult. Mélyen belegondolva azt hiszem, ez a legértékesebb figyelem az életben: amikor talán nem is képzeled, mennyi mindent tud rólad, mennyire ismer, és az ő szemében ez nem is fontos, mert te vagy a naprendszerének a középpontja, és ez teljesen természetes. Mint ahogy lélegzetet veszünk vagy pislogunk.
Tudom, hogy a szülőkkel sokszor nehéz (hát még nekik velünk), sőt az apa-lánya kapcsolat is annyira összetett és ezerféle lehet, hogy valószínűleg egyáltalán nem létezik két teljesen egyforma. Nem ismerhetjük egymás sebeit, titkos fájdalmait és emlékeit. Éppen emiatt nem is szeretnék ítélkezni, mert saját tapasztalatokból tudom, hogy az ember néha egyáltalán nem azt mondja, amit szeretne vagy ami a fejében kering, és néha pedig épp azt nem tudjuk kimondani. A szavak sokszor nem engedelmeskednek – van, ami túl kevés, más pedig egyszerűen túl sok. És néha éppen a saját szívünket törjük össze vele.

Sajnos a „nagy bumm” nálam egyáltalán nem ütött be – a meglepetés ereje elenyészett, mivel nem is maradt már meglepetés.
SPOILER
Az egész robot-szálról valamiért rögtön E.T.A. Hoffmann rémmeséjére, A homokemberre asszociáltam - annak minden mágikus, sötét borzongásával és Olympiával, akiről kiderül, hogy csupán egy automata bábu, egyfajta kezdetleges robot. Ugyanaz a borzongató érzés hatalmasodott el rajtam, és bár tudom, hogy a technika az 1800-as évek eleje óta fényévekkel fejlődött, és valószínűleg rengeteg olyan tárgy és elmélet létezik, amelyeket talán el sem tudok képzelni… ebben a könyvben nekem sehogy sem volt hihető. És a történet végén az elméletem igazolódott is, ami borzasztó csalódottsággal töltött el – nem azért, mert nem szeretem, ha igazam van, de szinte mazochista módon várom, hogy egy történet igenis a földhöz csapjon, sőt még nevethet is rajtam, milyen naiv voltam. Nekem ettől válik olyan borzasztóan igazivá, amitől a valóság egy kicsit elmosódik, de egy kicsit talán ki is fényesedik.
SPOILER VÉGE

A könyv valahogy lassan szelídült emberivé – óvatosan dobta le a ruháit, minden egyes darabtól megszabadultunk, együtt, szívdobogtatva, és a végére született benne valami, a szép történetek őszinte, kitárulkozó meztelenségével. Ez volt az, ami aztán összeszorította egy kicsit a szívem.
(És feljebb tornázta a pontszámot)


4/5


És a bónusz kérdés: létezik még olyan író, aki hisz az igazi férfi-nő barátságban? Mert vagy szerelmi háromszögek, vagy saját nemükhöz vonzódó barátok vesznek körül manapság.







VISSZA ELŐRE