2013. január 17., csütörtök - 18:27 • Kata • 0 komment
„Fektemben a nevemre gondolok. Tessa Scott.
Rendes, becsületes, három szótag hosszú név. Hétévente kicserélődik a testünk s
benne minden egyes sejt. Minden hetedik évben eltűnünk.”
Vannak azok a történetek, amelyek éles
szablyaként szelik két részre az idő kopott vonalzóját. Már csak az előtte és
az utána létezik – volt, amikor még nem indítottak meg benned valami mélyről
jövő, nyers és ijesztő érzelmet a szavak, amikor nem e körül forogtak a
gondolataid, mint egy végtelen spirál, amikor még nem érezted ezt a ködös,
kissé keserű ízt a szádban, ami olyan nehezen tűnik el.
Ezer és ezer szó elhangzott már, több
száz történet lehet odakinn a nagyvilágban fiatalságról és halálról – poros könyvespolcok
mögé csúszva, egy éjjeliszekrény fiókjának csendes feketeségében várakozva,
néhány színes magazin bátorító ölelésében. Csendesen figyelnek, és keresik
azokat, akiknek megnyílhatnak, mert érteni fogják minden rejtett dallamukat.
Ennek a történetnek megvan az ereje –
olyan, mint egy téli reggel, nem tudom máshoz hasonlítani. Éles, jeges és
megismételhetetlenül szép. Szeretnék mozdulatlan maradni, nehogy elillanjon.
Az első szó, amit képes voltam
megfogalmazni, az igazságtalan volt. Nem
a történet, hanem az élet. Nem hiszem, hogy ezt tovább kellene magyaráznom.
Volt valami furcsa, szokatlan
atmoszférája a regénynek, amihez kellett egy kis idő – hirtelen csöppenünk
bele, és először kissé kényelmetlen, néhol kicsit szorít, máshol túl bő, de egy
idő után valahogy hozzánk igazodik, mi pedig hozzá. Beleeszi magát a
szöveteinkbe, a körmünk alá.
Weheartit.com |
16 évesnek lenni egy halom dolgot
jelent: titkolózni, rajongani, szeretni, csalódni, fájni, sírni, nevetni,
dühöngeni, hibázni, rohanni, szabadnak lenni… Színes papírcafatokból
összeollózott montázs ez a korszak, de ha hosszú évek távlatából lesünk vissza rá,
arcképpé áll össze. Olyanná, amilyenek már sosem lehetünk, és talán bánjuk,
talán örülünk, egy részünk ott ragadt, benne.
16 évesen a korának megfelelő dolgokkal
kellene foglalkoznia, és Tess nem is tesz mást. Első látásra talán pont olyan,
akár a kortársai: egy lázadó, érthetetlen és kiismerhetetlen, sőt kezelhetetlen
tinédzser lány. Pedig csak kétségbeesett, rémült és magányos. A látszat nem
minden.
16 évesen őrülten szerelmesnek kellene
lennie, elkezdeni felfedezni a személyisége rejtett krátereit, a saját
korlátait, aztán gondolni egy merészet, és átlépni őket. Áhítattal, vágyaktól
roskadozó szívvel nézni a csillagokat, és elhinni, hogy megérintheti őket.
Aztán megpróbálni. Ez az álmok kora, amikor minden abban a furcsa, napszínű
fényben ragyog, és sokkal szebbnek és csábítóbbnak tűnik, mint amilyen évek
múltán lesz.
És egyáltalán nem szabadna az élet, főképp
a saját élete véglegességével szembesülnie, és egyre-másra felfedezni azokat a
dolgokat, amelyeket valószínűleg már sosem tehet meg, sosem élhet át. Itt már
hiába a hit vagy a remény – Tessa ujjai közül éppen azt az illúziót tépi ki a
betegsége, amely a legtöbb embert élteti. Tudja, hogy már sosem lesz
cirkuszigazgató, asztronauta vagy kriminológus. Sosem öregedhet meg. Sosem
érinthet meg egy bálnát, sosem fedezhet fel valamilyen gyógymódot, sosem
nevelheti fel a gyermekét. Sosem lehet az, aki elkapta valamelyik szerettének
utolsó lélegzetvételét. Szeretne
nyomot hagyni térben és időben, hogy a létezése, ami neki jutott, ne csak tünékeny
álom maradjon. Ki hibáztathatná ezért? Így vagy úgy, de nem erre vágyunk
mindannyian?
Tessát a betegsége teszi Tessává.
Megismerünk egy lányt, de sosem tudjuk meg, milyen lenne ő egészségesen, az
előtte álló, szép reményekkel és nagy tervekkel. A bátorsága pedig megejtő. Talán
nem értettünk egyet mindenben, és nem tudom, barátok lennénk-e a való életben,
mert sok mindenben eltér az életről alkotott elképzelésünk, véleményünk, de
ettől függetlenül csodáltam őt azért az őszinte, minden mesterkéltségtől mentes
néhány hónapért, amit mellette töltöttem. Talán így szép végleg kilépni innen,
ilyen nyersen és egyszerűen.
Weheartit.com |
Mert ez az apák dolga.
Néha feldühített, hogy úgy éreztem, Tess
nem veszi észre, milyen sebeket ejt rajta. Amiért neki nem fáj, hogy ilyen emléket
hagy hátra magáról. De úgy éreztem, a neki írt levelében mindent megköszön. Nem
kell kimondania, mert mindketten értik és érzik, akkor is, ha az csupán egy
benyomás, egy illat, amely elillan a betűk mögül. És ettől vált annyira különlegessé
a kapcsolatuk, amitől még mindig elszorul a szívem.
És ott volt Adam, akit egyszerre sajnáltam
és végtelenül csodáltam azért, amit megtett Tessáért. Egyszerre volt
természetes és mégis elképesztő. Megtanította, hogy milyen erő lakozik az
emberekben, ha a szeretet mozgatja őket; és hogy néha semmi más nem számít, mert
minden lélegzetünkkel őt akarjuk védeni.
Minden szava nehéz és súlyos, mintha
valaki téglákat kötözött volna a betűkre. De megpendített egy húrt a szívemen,
ami sokáig rezgett, tehát nem, egy pillanatig sem bánom, hogy elolvashattam,
sőt.
Képtelen vagyok szó nélkül hagyni a
fordítást, hiszen ismét Rudolf Anna munkája, akit az utóbbi időben megtanultam
komolyan tisztelni és becsülni eddigi „találkozásainknak” hála (Ha maradnék,
Hová tűntél?). Nagyon szeretem, ahogy a szavakkal bánik, ahogy óvatosan
csomagolja ki őket, és éteri természetességgel díszíti velük a szöveget.
Érdekességként itt hagyom a könyvről szóló bejegyzésének linkjét, hátha másnak
is az enyémhez hasonló izgatott örömöt okoz majd: http://www.poggi.hu/fordit/jenny-downham-amig-elek/
.
Weheartit.com |
És végül Tessának szeretettel:
„Sorsodat
nézem, a szépségedét:
Útja
a romboló időn visz át,
Hisz
mind búcsúzik az édes, a szép,
S
hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;
S
csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
Hogy
dacolj vele, mikor elvisz innen.”
(William Shakespeare: XII. szonett
Fordította: Szabó Lőrinc)
Köszönöm a könyvet a Ciceró Könyvstúdiónak!
4,5/5
2013. január 7., hétfő - 15:49 • Kata • 0 komment
„Nevetséges,
hogy mennyi meggyőző okot találunk arra, hogy ne engedjük meg magunknak, hogy
szeressük a másikat: félünk a szenvedéstől, attól, hogy egy napon, majd
elhagynak bennünket. Pedig mennyire szeretjük az életet, holott tudjuk, hogy
egy napon elhagy bennünket.”
Adott egy viszonylag egyszerű
forgatókönyv: egy apa és egy lány, akiknek kevés volt egy élet, hogy közös
nevezőre jussanak, vagy egyáltalán megpróbálkozzanak elmaszatolni az évtizedek
éles határvonalait, amelyek elválasztják őket egymástól. Aztán mint olyan
sokszor a valóság grafitszürke porában, közbe szól az elmúlás.
Lehet, hogy a test mozdulatlanná simul,
hogy a szív felhagy a dobogással, mégis ott marad az a rengeteg
megválaszolatlan vagy fel sem tett kérdés, azok a szavak, amelyek megbújnak a
gomolygó felhők mögött, de valamiért sosem tűnnek el teljesen. Sokáig álmodunk
róluk éjjelente.
Néha pedig az embernek komolyan el
kell gondolkodnia azon, hogy ha lehunyja a szemét, valóban arra az emberre
mosolyog-e, aki előtte áll, amikor felnéz.
De mi kellene ahhoz, hogy egy történet
túllépjen a már ezerszer túlírt kliséken, és valami újat adjon? Az a gond, hogy
én sem tudom. És ez a könyv sem igazán.
Bevallom, eleinte úgy gondoltam, hogy
Marc Levy próbálkozik ugyan, mégsem tud igazán jó karaktereket teremteni – nem
emelik fel a fejüket a papírról, nem mosolyognak vagy vicsorognak rám - ott
maradnak, belesimulva a fekete betűk garmadájába, és ez nekem kevés.
Végül is úgy érzem, minden hála
Anthony-t illeti – főszereplőnk, Julia az apjával kialakuló vagy átalakuló
kapcsolatán keresztül ébredt hús-vér lénnyé, ezektől a beszélgetésektől és
tettektől kapott árnyalatokat, ettől mozdult meg. Igazából eleinte borzasztóan
idegesített: egy infantilis nőszemély volt, aki berohan egy játékboltba, és idióta
párbeszéd kíséretében kardoskodik egy plüss vidra mellett (mellesleg ez egy
nagyon vicces jelenetté is sikeredhetett volna, mégsem tudtam nevetni). Aki a
harmincas évei végén is képes reprodukálni egy tizenhat éves kamasz hisztijét,
és aki igazából mindent elutasít, de sértett önérzete máris dühösen pukkadozik,
ha valaki azon fáradozik, hogy a kedvében járjon. Van benne valami bántó
árnyalat, valami műanyagszerű. Egy furcsa kis utóíz a szám sarkában.
Ám ahogy a múlt árnyai lassan
kiterjesztették sötét szárnyaikat, és egyre beljebb burkoltak minket,
megismertem egy egész más Julia-t. Azon felül, hogy az egész berlini részt
borzasztóan szerettem olvasni, minden sorát élveztem, belevesztem 1989
forgatagába, és kicsit sem akasztott meg az a motoszkáló gondolatfoszlány, hogy
igazából csak abban az évben születtem meg. Mert Julia egy bátor, lélegző,
izgalmas, egyedi lány volt akkoriban, akiből a humor sem száradt ki egészen.
Azóta sem tudom, írói részről mennyire volt tudatos ez a váltás, vagy hogy a
későbbiekben Julia mennyire nyerte vissza régi csillogását, mert már nem tudtam
olyan haraggal szemlélni őt, mint addig.
SPOILER
Ami még zavart, hogy számomra már az
elején is túlságosan egyértelmű volt, hogy Adam szerepe nem „véges” ebben a
történetben – mintha beleerőltette, passzírozta volna, de mégis mélység nélkül
hagyta, mert később úgyis elbúcsúzunk tőle. Ezért nem tudtam igazán kedvelni és
közel engedni magamhoz. Inkább csak sajnáltam (Julia pedig még erre sem igazán
méltatta)… tipikusan olyan szereplő, akit aztán egyszerűen átsatíroznak a
palettán egy erősebb színnel, és ezért megszántam. Mert valaki másnak a
pótlékaként élni az egyik legszomorúbb, legkegyetlenebb dolog a világon.
SPOILER VÉGE
Weheartit.com |
Az én szememben mindvégig az apa
karaktere vitte a hátán a történetet – kedveltem a néha fanyar humorát, a
megjegyzéseit, a világszemléletét. És a székhez szegezett az a nyers szeretet,
amivel a lánya felé fordult. Mélyen belegondolva azt hiszem, ez a legértékesebb
figyelem az életben: amikor talán nem is képzeled, mennyi mindent tud rólad,
mennyire ismer, és az ő szemében ez nem is fontos, mert te vagy a
naprendszerének a középpontja, és ez teljesen természetes. Mint ahogy
lélegzetet veszünk vagy pislogunk.
Tudom, hogy a szülőkkel sokszor nehéz
(hát még nekik velünk), sőt az apa-lánya kapcsolat is annyira összetett és
ezerféle lehet, hogy valószínűleg egyáltalán nem létezik két teljesen egyforma.
Nem ismerhetjük egymás sebeit, titkos fájdalmait és emlékeit. Éppen emiatt nem is
szeretnék ítélkezni, mert saját tapasztalatokból tudom, hogy az ember néha egyáltalán
nem azt mondja, amit szeretne vagy ami a fejében kering, és néha pedig épp azt
nem tudjuk kimondani. A szavak sokszor nem engedelmeskednek – van, ami túl
kevés, más pedig egyszerűen túl sok. És néha éppen a saját szívünket törjük
össze vele.
Sajnos a „nagy bumm” nálam egyáltalán
nem ütött be – a meglepetés ereje elenyészett, mivel nem is maradt már
meglepetés.
SPOILER
Az egész robot-szálról valamiért
rögtön E.T.A. Hoffmann rémmeséjére, A
homokemberre asszociáltam - annak minden mágikus, sötét borzongásával és
Olympiával, akiről kiderül, hogy csupán egy automata bábu, egyfajta kezdetleges
robot. Ugyanaz a borzongató érzés hatalmasodott el rajtam, és bár tudom, hogy a
technika az 1800-as évek eleje óta fényévekkel fejlődött, és valószínűleg
rengeteg olyan tárgy és elmélet létezik, amelyeket talán el sem tudok képzelni…
ebben a könyvben nekem sehogy sem volt hihető. És a történet végén az elméletem
igazolódott is, ami borzasztó csalódottsággal töltött el – nem azért, mert nem
szeretem, ha igazam van, de szinte mazochista módon várom, hogy egy történet
igenis a földhöz csapjon, sőt még nevethet is rajtam, milyen naiv voltam. Nekem
ettől válik olyan borzasztóan igazivá, amitől a valóság egy kicsit elmosódik,
de egy kicsit talán ki is fényesedik.
SPOILER VÉGE
A könyv valahogy lassan szelídült
emberivé – óvatosan dobta le a ruháit, minden egyes darabtól megszabadultunk,
együtt, szívdobogtatva, és a végére született benne valami, a szép történetek
őszinte, kitárulkozó meztelenségével. Ez volt az, ami aztán összeszorította egy
kicsit a szívem.
(És feljebb tornázta a pontszámot)
4/5
És a bónusz kérdés: létezik még olyan
író, aki hisz az igazi férfi-nő barátságban? Mert vagy szerelmi háromszögek,
vagy saját nemükhöz vonzódó barátok vesznek körül manapság.
VISSZA ELŐRE