Egy szerelem posztmodern vonatkozása
2013. február 9., szombat - 15:53 • Kata • 2 komment

John Fowles: A francia hadnagy szeretője

„…inkább határozatlanság ő, mint valóság, inkább álom, mint ember, inkább csend, mint szó, inkább csont, mint tett.”

Egy ideje küzdelem tárgyát képezi a fejemben, hogy mit is írjak erről a könyvről – túl egyedi ahhoz, hogy szó nélkül hagyjam. De hogy őszinte legyek, inkább érzelmi lenyomatokat, benyomásokat (na meg némi elképedt csodálatot) hagyott maga után, amiket szinte lehetetlen értelmes gondolatokká formálni: ha utánuk nyúlok, hogy elkapjam, a tenyerembe szorítsam, csillámló semmivé porladnak az ujjaim között.

Gondolom, nem én vagyok az első a sorban, aki teljesen mással szembesült, mint amire számított: mintha a borongós utcán sétálva hirtelen letarolna egy feldühödött strucc. Naiv elképzeléseim szerint kaptam volna egy, a romantika kézzel vert csipkéinek habjába bújtatott, esetleg némi szívdobogtató izgalmakkal fűszerezett történetet, amely halk, zaklatott pihegést csalogat elő a mellkasomból – esküszöm, Fowles gúnyos nevetése azóta is kísért álmaimban.
Weheartit.com
Ő ugyanis egy intelligens, karcos iróniával átszőtt regényt alkotott, ami tulajdonképpen egy kusza útvesztő, több lehetséges kijárattal. A játékszabályok persze csak az írói képzeletben fogalmazódtak meg, így kellett egy kis idő, mire ráéreztem, hogyan is működik. Fowles megtöri a konvenciókat, és teljes szabadságba burkolózik íróként – és ugyanezt biztosítja az olvasónak is. Nincs abszolút, szigorúan vett igazság, a történetnek tulajdonképpen sosincs teljesen vége… kicsit olyan, mint egy interaktív társasjáték. Jobbra vagy balra indulunk, kiszállunk a felénél? Csak rajtunk áll.

Igaz, hogy A francia hadnagy szeretője a ’60-as évek alkonyán kapta végleges formáját, mégis a viktoriánus kor szürke, merev falai közé hajózik vissza, ahol minden csupa udvariasság és erkölcsi magasztosság. Ezek a sajátosságok mégis néhol összekeverednek, egybe mosódnak a modern árnyalatokkal, Fowles saját korának minden szabadságával. Egyszerre éreztem hiteles, apró részletekre kiterjedő korrajznak, hiszen meghitt természetességgel mesél az emberekről, mindennapjaikról, szokásaikról és a környezetükről, amivel színes és lélegző üveggömbökké bűvöli a szavakat, amelyek ragyognak a szelíd napfényben. Másfelől viszont szarkasztikus kritika az író részéről, aki saját nemzedékének szócsöveként tekint ki újra és újra a sorok közül, barátságos, bizalmas hangon összekacsintva az olvasóval, mintha egy régi, kedves baráttal beszélgetne. Egyszerre tudományos, művelt és érzelmektől reszkető, én pedig elhittem minden szavát…
És valahogy, valami furcsa oknál fogva mégis kortalanná nőtt – a problémák univerzálissá dagadnak, mondanivalója sokrétű. És nem tudok szabadulni ettől a lappangó zsenialitástól.

Weheartit.com
Életre lehelt alakjainak különlegessége pedig abban rejlik, hogy teljes mértékben önállóak. Hiába olvastam végig 600 oldalt, nem merném kijelenteni, hogy kiismertem bármelyiküket is, vagy tudnám, valójában mi mozgatja őket. Hogy Charles milyen ember; hogy Sarah tettei mögött valós érzelmek és vágyak dolgoznak, vagy minden egy gondosan eltervezett álarc csillogó kelléke? Néha váratlanul és kiszámíthatatlanul reagálnak, más irányba mozdulnak; mint ahogy a prostituálttól sem feltétlenül számítunk kedveskedő gyengédségre és támogatásra. De a való élet épp ilyen kusza és zavarba ejtő tud lenni.

Számomra ennek a könyvnek az igazi értékét nem a történet adta – sokkal inkább az írásmód izgalmas zamata, és az író állandó, játékos jelenléte a sorok mögött, a háttérben. És az, hogy Fowles maga is itt, Lyme Regis-ben élte le életének nagy részét, hogy ablakából arra a partszakaszra láthatott, ahol Sarah és Charles először találkoztak… füstös, éles ízt ad a történetnek. És hogy tényleg megtörtént-e? Ki tudhatná? Abban biztos vagyok, hogy most kevesebb lennék, ha ez a könyv hiányozna az életemből.


4,5/5








…minden, amit elveszítettünk…
2013. február 6., szerda - 18:23 • Kata • 0 komment

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…


„Hailshamben talán mindegyikünknek voltak ilyen kis titkai: a semmiből teremtett apró, meghitt zugok, ahová behúzódhattunk, hogy egyedül maradjunk a félelmeinkkel meg vágyainkkal. De abban az időben véteknek éreztük volna már azt is, hogy egyáltalán szükségünk van ilyesmire: mintha valahogy cserben hagytuk volna a csapatot.”




Egy kicsit elszomorít, hogy úgy érzem, a könyv és én rosszkor voltunk rossz helyen – váratlanul ütköztünk össze, mint két csalfa kis égitest, de a mindent felülíró robbanás elmaradt, csupán pislákoló szikrák pattogtak szerte-szét körülöttünk. Olyan lemondóan és szomorúan… ismeritek az érzést, nem? Pontosan tudod, hogy akár ideiglenes otthonra is lelhetnél a lapok között, meghitt melegségre, ahol nem kell erősnek és bátornak lenned, ahol összegömbölyödhetsz, és átadhatod magad a démonoknak, akik ott élnek, a lelked sötét kis barázdáiba húzódva, és néha olyan érzékborzolóan kacagnak…
Mégis borzasztóan idegen minden, és hiába kapkodod a fejed, semmi sem változik. Túl éles a tárgyak körvonala, túl furcsák az illatok, és nem tudod elengedni magad.
Ilyen volt a Ne engedj el… is. Mélyen itt remeg bennem az érzés, hogy tudtam volna szeretni – de nem így és nem most. A kapcsolatunk csupa kérdőjel és üresen hagyott mező. Hiába piszkálta, bökdöste a szívemet, nem találta a bejáratot, ezért inkább összehúzta magát, akár egy durcás sündisznó, és ellökött magától.

Weheartit.com

Tulajdonképpen a sorok mögött végig ott vibrált valami hátborzongató dallam, amitől nem tudtam szabadulni. Szürke, nyirkos és borzongatóan kies lett tőle minden szó – amivel ugyan remekül átadta az alaphangulatot, de eközben kiölt belőlem minden derűmorzsát. Az egész regény maga a kilátástalanság.



Ami igazán, komolyan megragadott benne, és a szívemig fúrta magát, az a háttérben meghúzódó téma: a „másolatok” léte, akik már születésüktől kezdve egyetlen céllal élik mindennapjaikat: hogy másokon segítsenek, és egy idő után az életüket adják értük, ismeretlenekért. Olyan lehet, mint amikor valaki a mocsárban próbál előre haladni: fokozatosan érzed, hogy süllyedsz, hogy nincs mit tenni, mert egyszerűen menthetetlen vagy, és ha erősebben csapkodsz, csak rontasz a helyzeten… az egyetlen fontos kérdés, hogy mennyi időd maradt. Van ebben az egészben valami eltemetett, elemi keserűség és fájdalom. Mások, mint mi – „csak” kópiák, akik az eredetijük után kutatnak; színes, élénk fotók elsuttogott negatívjai. Minden lélegzetvételük a reményről szól, ami nem volt, és nem is lehet nekik soha.
Nem erre vágyunk mindannyian? Tudni, mi az életünk, a létezésünk értelme… ők tudják. És talán kevés borzalmasabb dolog van ennél.
Hiszek abban, hogy a betűk mögött felkapargatható egy rejtettebb, mélyebb mondanivaló, a nyomasztó ködfelhő alá bújva. De azt nem tudom, valaha rászánom-e magam, hogy megpróbáljam kibontani.

Weheartit.com
Kicsit úgy érzem, a zseniális alapötlet valahol elsikkadt, megszívta magát és süllyedni kezdett a megvalósítás hosszú folyamata közben. Végig hiányzott valami, ami megragad, megszorít, hogy egy pillanatra még lélegezni is elfelejtsek. A történet érzelmi háttere a húsomba rágta magát, de a mondatok félúton elhaltak, és képtelenek voltak arra, hogy belém rúgjanak. Pedig egy ilyen történettől szerintem ez a legkevesebb, ami elvárható.

A karakterek erőtlenek és elmosódottak, mintha végig csak távolról figyelném őket. Tudom, hogy mi történik velük, de nem ismerem meg őket – alig tudok többet róluk, mint az első sorokban. Nincs bennük élet – és bár szégyellem, de mégis elbizonytalanított abban az alapigazságban, miszerint ők sem különböznek az átlagtól. Nem hagyták megkedvelni magukat, végig közénk állt ez a távolságtartó merevség, amivel egyszerűen nem tudok zöld ágra vergődni, és bánt, hogy nem engedtek közel magukhoz.


 És a szerelem… Ruth és Tommy kapcsolata teljes mértékben abszurd, de nem azon az őrült, önigazoló módon. Két ember, akik véletlenül ugyanabba a csónakba sodródtak egy vihar idején, és hirtelen úgy döntöttek, kényelmesebb így maradni, mint a vízbe esni. De Kathy és Tommy… valami mélyről jövő, ösztönös ragaszkodást vártam, valami érthetetlen csodát, de inkább üres közhelyeket kaptam. Annyi szó esik a szerelemről, de ebből semmit sem ragyogtatott át a papíron – még azt az éles, szívettépő fajtát sem, amiben nincs semmi irigyelni való.
Elveszett gyerekek mindannyian, akik hiába keresik Sohaországot.

Ha újra dönthetnék, a filmet hagynám későbbre (mint általában), mert most már képtelen vagyok eltekinteni a ténytől, hogy ha választanom kellene, a könyv maradna alul. Titkon reménykedtem, hogy azt a hiányérzetet, amit a film hagyott bennem, a papír alapú eredetije fogja majd kitölteni és felékesíteni, de végül szinte semmivel sem kaptam többet, mint előtte.

Weheartit.com
Rengeteg kérdés maradt bennem megválaszolatlanul. Lett egy befejezetlen képem – különféle színű és árnyalatú pacák halmaza, amik nagyon figyelemfelkeltőek, szépek és titokzatosak, és bár önmagukban érdekesek, képtelenek harmóniára lépni. Az egész folyamat miértje, mikéntje sokkal mélyebben érdekelne – biológiai, etikai, tudományos kaleidoszkóp a könyv, viszont az író még az utolsó oldalon is zárva hagyja ezeket az ajtókat. Mintha szeretné megtartani magának a titkait, ami velem, az olvasóval szemben igazságtalan kegyetlenség.
Ez a regény egy egész halom kiaknázatlan lehetőség, egy özönvíznyi el nem sírt könnycsepp, egy rakás ki nem mondott szó.

4/5





VISSZA ELŐRE