2013. március 18., hétfő - 19:12 • Kata • 2 komment
Nem tudom, talán csak az esős, komor
idő teszi; a beígért tavasz csiklandozó illatának hiánya, de mintha valami
kiszívta volna belőlem a szivárvány minden árnyalatát. Nem találom a helyem,
nem találom a szavakat, mintha elakadtak, benn ragadtak volna út közben, valami
rejtett, sötét kis zugban a fejem, a szívem és az ujjaim között, egy olyan
résben, ahol a félelmeim is laknak. És fogalmam sincs, hogyan csalogassam elő őket.
Néha megbénít a tehetetlen rettegés.
Csak reménykedem, hogy elmúlik majd,
hogy végre jön valami, ami átszakítja ezt a bosszantó és ijesztő, fölém
magasodó gátat, hogy ez a rengeteg kavargó gondolat végre megtalálja az útját,
és hajlandóak lesznek kibújni a reszkető, bátortalan kis napsugarak közé.
Mert szárnyalni szeretnék, újra; hagyni, hogy a szavaim ledöntsenek a lábamról,
elsodorjanak, átmossanak érzésekkel és azokkal az elképesztő és hihetetlen színekkel,
amik néha egészen elborítanak belülről. Amiket előttem még sosem látott senki…
Fel akarok lélegezni, és átengedni
magam, teljesen, kinyílni és beengedni a hullócsillagok sanda mosolyát, és
mosolyogni végre a sápadt égboltra, mert ez az, amit tényleg szeretek, és e
nélkül csak tehetetlen félembernek érzem magam, végtagok nélkül hadonászva.
So… I’ll be right back soon.
I hope so.
VISSZA ELŐRE