2013. május 15., szerda - 21:44 • Kata • 0 komment
„Nem
mindig azok vagyunk, aminek látszunk, és csak ritkán azok, aminek megálmodtuk
magunkat. Mégis, én azt olvastam, vagy úgy hallottam egy dalban, hogy az idők
kezdetén az egyszarvúak még meg tudták különböztetni a kettőt egymástól – a hamis
és a valódi csillogást, a színből és a tiszta szívből jövő mosolyt.”
Régi kedvenc könyvet a kezünkbe venni
tulajdonképpen egy ígéret, egy néma, ugyanakkor megnyugtató megállapodás: tudjuk,
hogy nem okoz majd csalódást, hogy elbújtat a zajos világ elől, elringat,
betakar, amikor egy simítás is annyira fáj. Hogy legalább erre a rövid időre
minden olyan lesz majd, mint régen, előcsalja a múlt füstjébe szédült
illatokat, a csend halk, bágyadt suttogását, és valami eredendő és sorsszerű
szeretet lüktet a lapjaiból, amire minden alkalommal ráismerünk. Egyszerűen csak
jó megérinteni.
De mi a helyzet akkor, ha egy régi kedvencet
veszel a kezedbe – és mégsem? A Ciceró Könyvstúdió nem rég bocsátotta útjára Az utolsó egyszarvú című klasszikust, új
köntösbe bújtatva, immár Kleinheincz Csilla fordításában. Őszintén szólva egy
kicsit megrémisztett, hogy ezzel talán kiveszett belőle az a szelíd mágia,
amibe annyira beleszerettem régen.
És ilyen könyvről írni? Mintha a legtitkosabb lélegzetvételeim
csendjét adnám a kezetekbe.
Mielőtt folytatnád, indítsd el a dalt, mert
nélküle nem az igazi.
Weheartit.com |
A könyvre később nem egyszerűen ráleltem, inkább
robbanás- és sorsszerű találkozás volt ez, amit lehetetlen volt kikerülni.
Bolygók, vagy talán galaxisok ütköznek össze így. Tulajdonképpen egy mély
krátert vájt a gondolataimba és az a megmagyarázhatatlan, rejtőzködő szépség a
szívemig rágta magát. Úgy szerettem minden sorát, mint a legdrágább titkos kincseim
egyikét.
Így talán érthetőbb, hogy miért is állítottam
zsigerből átugorhatatlannak tűnő elvárásokat a kiadás és a fordító elé. És őszintén?
Valószínűleg az én szívemről hullott alá a legegetverőbb égzengéssel az a
bizonyos kő, amikor a szavak magukkal vontak, megpörgettek, végigcirógattak,
letepertek, a földbe döngöltek, és kimostak belőlem mindent. Partra sodródtam,
és a tenyeremben szorongatott igazgyöngyöt még sokáig némán szorítottam. Megint
kaptam valamit – tán egy ígéretet, egy mosolyt vagy egy kis napfényízű csendet.
Ez maradjon az én titkom.
Weheartit.com |
Ezerszer hallottuk, megtanultuk már, hogy nem
mind az, aminek látszik – ahogy ez a könyv sem csak egy gyerekmese szép
borítóval. Annyira sokat ad magából, minden szava egy csupaszon lüktető szív a
tenyerünkben, reszket és mosolyog - de önmagunkból is sokkal többet mutat meg,
mint gondolnánk (vagy talán szeretnénk). Kiszaggat a szívedből mindent - még
olyan dolgokat is, amiknek a létezésére egyáltalán gondolni sem mertél, még a
homályos éjjeli csendben sem - aztán eléd tartja, te pedig képtelen vagy
elfordítani a fejed.
„-Akkor
mire való a mágia? –kérdezte szenvedélyesen Lír herceg. –Mi haszna a bűbájnak, ha
nem tud megmenteni egy egyszarvút?”
Weheartit.com |
Talán még mindig a legszebb mese az életemben.
„Ami meg téged, a szívedet és kimondott és kimondatlan szavaidat illeti, ő akkor is emlékezni fog majd rájuk, ha az emberek már csak mesealakok lesznek a nyulak könyveiben.”
Az utolsó egyszarvú olyan könyv, amelynek minden
polcon ott kellene lapulnia – csendesen, kopottan és elnyűtten, mert a lapok
közül mindig kiragyog az a szelíd fény, amit csak az olvasója ismer. Újra és
újra megérint majd, mert ilyenkor minden álmunk kinyílik és felragyog, hirtelen
közelivé és meseszéppé lényegül – talán még a Holdat is megsimíthatnánk, csak
ki kell nyújtanunk a kezünket.
És egy kis érdekesség Lobo blogjáról, akit
bővebben is érdekel Kleinheincz Csilla munkássága:
A könyvet köszönöm a Ciceró Könyvstúdiónak, akik
lehetővé tették, hogy a csoda megint belopja magát a mindennapjaimba.
5/5
2013. május 7., kedd - 22:39 • Kata • 0 komment
Weheartit.com |
Mint
az eső sóhajoktól terhes, reszkető illata egy késői kedd
délutánon. Egy cseppnyi szaggatottan szétfolyó napfénycsillám.
A zsenge szél, ami forradásokat sír a háztetőre.
Vagy
mint csendben elrejtőzni a könyv lapjai közt, a betűk árnyékában,
végigsimítani egy-egy szón, viszonzásképp azért a szépségért,
amit önzetlenül hagytak a nyelvemen emlékül. Egy kicsit most
feszengek, egy kicsit még mocorgok, újra megismerkedem a szavak
határaival, képzeletben zsebre vágott kézzel odébb rugdalok
néhány írásjelet. És hagyom, hogy átmosson ez az érzés, ez a
meglepett, szeretettől rémlő homály.
Megint
itt vagyok, csak a könyvek és én.
VISSZA ELŐRE