A szívem legmélye
2013. május 15., szerda - 21:44 • Kata • 0 komment

Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú



„Nem mindig azok vagyunk, aminek látszunk, és csak ritkán azok, aminek megálmodtuk magunkat. Mégis, én azt olvastam, vagy úgy hallottam egy dalban, hogy az idők kezdetén az egyszarvúak még meg tudták különböztetni a kettőt egymástól – a hamis és a valódi csillogást, a színből és a tiszta szívből jövő mosolyt.”




Régi kedvenc könyvet a kezünkbe venni tulajdonképpen egy ígéret, egy néma, ugyanakkor megnyugtató megállapodás: tudjuk, hogy nem okoz majd csalódást, hogy elbújtat a zajos világ elől, elringat, betakar, amikor egy simítás is annyira fáj. Hogy legalább erre a rövid időre minden olyan lesz majd, mint régen, előcsalja a múlt füstjébe szédült illatokat, a csend halk, bágyadt suttogását, és valami eredendő és sorsszerű szeretet lüktet a lapjaiból, amire minden alkalommal ráismerünk. Egyszerűen csak jó megérinteni.

De mi a helyzet akkor, ha egy régi kedvencet veszel a kezedbe – és mégsem? A Ciceró Könyvstúdió nem rég bocsátotta útjára Az utolsó egyszarvú című klasszikust, új köntösbe bújtatva, immár Kleinheincz Csilla fordításában. Őszintén szólva egy kicsit megrémisztett, hogy ezzel talán kiveszett belőle az a szelíd mágia, amibe annyira beleszerettem régen.

És ilyen könyvről írni? Mintha a legtitkosabb lélegzetvételeim csendjét adnám a kezetekbe.

Mielőtt folytatnád, indítsd el a dalt, mert nélküle nem az igazi.

Weheartit.com
Volt egy mese – így kezdődött minden. Egy lélegzetelállító és nagyon furcsa mese egyszarvúakról, Vörös Bikáról és királyokról, elkorhadt álmokról, varázslókról, reményről, veszteségről és szeretetről. Kislányként persze mindezt még nem értettem, vagy nem tudtam megfogalmazni – csak belül rezgett, hogy ez valami különleges, valami gyönyörű, ami olyan dolgokról mesél, amiket eddig nem ismertem – úgy, hogy ki sem mondja őket hangosan. Egyszerűen csak értettük egymást, ahogy gyerekeknél ez lenni szokott.  Álomvilágom lidércei és mágiája nagyrészt innen táplálkozott, és ez olyan volt, mintha egyenesen a vérembe olvadtak volna.

A könyvre később nem egyszerűen ráleltem, inkább robbanás- és sorsszerű találkozás volt ez, amit lehetetlen volt kikerülni. Bolygók, vagy talán galaxisok ütköznek össze így. Tulajdonképpen egy mély krátert vájt a gondolataimba és az a megmagyarázhatatlan, rejtőzködő szépség a szívemig rágta magát. Úgy szerettem minden sorát, mint a legdrágább titkos kincseim egyikét.

Így talán érthetőbb, hogy miért is állítottam zsigerből átugorhatatlannak tűnő elvárásokat a kiadás és a fordító elé. És őszintén? Valószínűleg az én szívemről hullott alá a legegetverőbb égzengéssel az a bizonyos kő, amikor a szavak magukkal vontak, megpörgettek, végigcirógattak, letepertek, a földbe döngöltek, és kimostak belőlem mindent. Partra sodródtam, és a tenyeremben szorongatott igazgyöngyöt még sokáig némán szorítottam. Megint kaptam valamit – tán egy ígéretet, egy mosolyt vagy egy kis napfényízű csendet. Ez maradjon az én titkom.

Weheartit.com
Az egyetlen, ami nagyon furcsa, pontosabban szokatlan volt, a nevek magyarítása – mind a rajzfilm, mind a régi kiadás az eredeti, angol verziókkal dolgozott, mint Molly Grue, Schmendrick, Haggard király és Cully kapitány. Velük nőttem fel, de azért Zsémbes Marcsával is megbarátkoztam, szó se róla.



Ezerszer hallottuk, megtanultuk már, hogy nem mind az, aminek látszik – ahogy ez a könyv sem csak egy gyerekmese szép borítóval. Annyira sokat ad magából, minden szava egy csupaszon lüktető szív a tenyerünkben, reszket és mosolyog - de önmagunkból is sokkal többet mutat meg, mint gondolnánk (vagy talán szeretnénk). Kiszaggat a szívedből mindent - még olyan dolgokat is, amiknek a létezésére egyáltalán gondolni sem mertél, még a homályos éjjeli csendben sem - aztán eléd tartja, te pedig képtelen vagy elfordítani a fejed.


„-Akkor mire való a mágia? –kérdezte szenvedélyesen Lír herceg. –Mi haszna a bűbájnak, ha nem tud megmenteni egy egyszarvút?”

Weheartit.com
Keserédes mese, csontba markolóan fájó, tiszta szépséggel. Nem ígéri, hogy minden rendben lesz, hogy nem történhet semmi rossz, és hogy sosem fog fájni, mert az azt jelentené, hogy semminek sem engeded, hogy megérintsen. Meg fog történni, ha eljön az ideje – ez a dolgok rendje. Csupa mélyen lüktető szín, csupa hajnalpír és sápadt álom-fátyol, csupa szomorúság és csupa-csupa halk, ibolyaillatú reményszirom párából szőve. Ilyen lehetne a vágyak illata.

Talán még mindig a legszebb mese az életemben.



„Ami meg téged, a szívedet és kimondott és kimondatlan szavaidat illeti, ő akkor is emlékezni fog majd rájuk, ha az emberek már csak mesealakok lesznek a nyulak könyveiben.”

Az utolsó egyszarvú olyan könyv, amelynek minden polcon ott kellene lapulnia – csendesen, kopottan és elnyűtten, mert a lapok közül mindig kiragyog az a szelíd fény, amit csak az olvasója ismer. Újra és újra megérint majd, mert ilyenkor minden álmunk kinyílik és felragyog, hirtelen közelivé és meseszéppé lényegül – talán még a Holdat is megsimíthatnánk, csak ki kell nyújtanunk a kezünket.

És egy kis érdekesség Lobo blogjáról, akit bővebben is érdekel Kleinheincz Csilla munkássága:


A könyvet köszönöm a Ciceró Könyvstúdiónak, akik lehetővé tették, hogy a csoda megint belopja magát a mindennapjaimba.


5/5




Hazatérés
2013. május 7., kedd - 22:39 • Kata • 0 komment

Weheartit.com
A hosszú kényszerszünet után leakasztom a táblát, és benyitok ezen a virtuális, titkoktól, kétségektől és rejtett fénytől néma ajtón. Halkan lélegzem. Visszalépni ide olyan, mint amikor elrejtőzöl a világ elől a kedvenc helyeden, és a porba dobhatsz minden álarcot, minden műmosolyt és legyintést, amit másoknak tartottál fenn.
Mint az eső sóhajoktól terhes, reszkető illata egy késői kedd délutánon. Egy cseppnyi szaggatottan szétfolyó napfénycsillám. A zsenge szél, ami forradásokat sír a háztetőre.
Vagy mint csendben elrejtőzni a könyv lapjai közt, a betűk árnyékában, végigsimítani egy-egy szón, viszonzásképp azért a szépségért, amit önzetlenül hagytak a nyelvemen emlékül. Egy kicsit most feszengek, egy kicsit még mocorgok, újra megismerkedem a szavak határaival, képzeletben zsebre vágott kézzel odébb rugdalok néhány írásjelet. És hagyom, hogy átmosson ez az érzés, ez a meglepett, szeretettől rémlő homály.

Megint itt vagyok, csak a könyvek és én.


VISSZA ELŐRE