Betűkből szőtt menedék: június 2013

2013. június 20., csütörtök - 19:43 • Kata • 0 komment

Alessandro Baricco: Novecento (és némi Selyem)

„Felfoghatatlan. Egyike azoknak a dolgoknak, amelyekbe jobb nem belegondolni, mert csak bedilizik az ember. Amikor egy kép leesik. Amikor egy reggel arra ébredsz, már nem szereted. Amikor kinyitod az újságot és azt látod benne, hogy kitört a háború. Amikor látsz egy vonatot és arra gondolsz, hogy el kell innen mennem. Amikor a tükörbe nézel, és rádöbbensz, hogy megöregedtél.”

Léteznek olyan szenvedélyeink, amelyek egyszerre béklyóznak a földhöz és lebegtetik szárnyainkat. Keserédesek. Van, amit annyira szeretünk, ami annyira közel nő a szívünkhöz, annyira tövéről fakad, hogy az már csak fájhat. Akad, ami zsigeri szinten gyökerezik bennünk. Talán mások nem értik, talán nem is kell, mert csak a miénk.

Alessandro Baricco.

Sokan azt visszhangozzák, Selyem. Én azt suttogom, Novecento.

Tulajdonképpen merő véletlenségből épp ezzel a két könyvével ismerkedtem meg, elvégre ezek figyeltek a könyvtári polcról, amikor ott jártam. Én pedig engedelmesen fejet hajtottam a nekem szánt sors előtt. A Selyem számomra csak egy történet volt – szívbe markoló, egzotikus, de csak egy mese. A Novecento inkább a fáklya, amely az irányt mutatja a sötétben. Egy gondolatmag, ami elbújik bennem, valahol a mellkasomban, és egyszer csak szirmot bont. Zarándoklat a háborgó tengeren.

Kis könyv ez, nagy erővel.

Azt még le kell szögeznem, hogy furcsa és nagyon intenzív élmény volt úgy olvasni a történetet, hogy egy közeli barátod egy óceánjáró hajón dolgozik – egy kicsit minden mondat kettős értéket képvisel, egy kicsit minden betűn megcsúszik a napfény.

„Mi zenéltünk, ő valami mást csinált. Az a zene… Az a valami nem létezett azelőtt, hogy ő játszotta volna, értik?, sehol sem létezett.”

A Novecento tényleg egy monológ - egy hatalmas, régóta benn tartott, zaklatott sóhaj, amibe mindenki beleborzong. Minden szava, akár az óceán – zavarosan kavarognak, őrültek, kiszámíthatatlanok, és olyan élesen valódiak, mint az üvegszilánkok a tenyérben. Sosem tudni, melyikük lesz halálos. Valami nagyon finom, élet- és füstillatú humor rezeg benne, ami egyszerre késztet mosolyra, és közben valahol mégis végig a szívemet karmolászta. Éreztem a ringatózást, a végtelent a talpam alatt, elvakítottak a fények.

És a zene… ez a legfontosabb. Mert az egész dallamok összessége – a betűk, a toldalékok keverednek, összeolvadnak a hangjegyekkel. Van valaki, akitől sokat tanultam erről. Hogy milyen, amikor a zene egyenlő lesz az élettel, a lélegzettel, amikor ebben gondolkodsz, mert állandóan ott van a fejedben, az ujjaidban, a szívedben, a bőrödből is dallamok sütnek. Valahol mindig csodálom és irigylem egy kicsit, mert ez igazi, mélyről burjánzó varázslat. Nekem ez mindig megmarad a maga gyönyörű és megfoghatatlan valójában – de te, te képes vagy a tenyeredbe zárni, megszelídíteni bármit, amit egyébként lehetetlen. Az én tenyerembe is beleültetted egy kis időre, és ezt sosem tudom elfelejteni. Megtanultam, hogy a zenének végtelen mélysége létezik, akár a bánatnak, és hogy talán mindent helyettesíthet. Olyan, mint számomra a szavak. Ha tehetném, a könnyeimet is hangjegyek mögé bújtatnám, hogy valaki vigyázzon rájuk.

Baricco pedig az, aki megpróbálja szavakká simítani a zongora játékát, tapinthatóvá tenni valamit, ami túl különleges ahhoz, hogy elképzeljük. Vagy éppen hogy ne.

Tetszik, amit mond, és beleszerettem abba, amit nem mond ki.

Amikor az ő szavait olvasom, úgy érzem, a semmiben lebegek – hogy most egy kicsit súlytalan vagyok, hogy az az ujjbeggyel érinthető, aszfaltszagú valóság olyan távoli, hogy nem számít más, csak ezek az ízek és illatok a szavak mögött, csak a csend dallama. Hogy biztonságban vagyok, elringat, és minden rendben lesz. Ha olvasok, akárhol lehetek. Mert ha a történet megtisztel, ha egy hullámhosszon vagyunk, akkor kölcsönösen megnyílunk egymásnak – beenged magába, a színfalak mögé. Megpillanthatom a sarkokat is, beleshetek a nehéz függöny mögé, és bármi megeshet. Úgy lélegzem, ahogy jól esik. Ő pedig megkapja a lehetőséget, hogy elindítson bennem egy változást. Elültessen egy gondolatot, visszájára fordítson egy érzelmet, félre rúgjon egy régóta fájó sziklatömböt – vagy akár két lábbal taposson a gyomromba. Inkább, mint hogy ne érezzek semmit. Az üresség jobban fáj, ez felszabadít.

„Én, aki képtelen voltam rá, hogy leszálljak erről a hajóról, hogy megmeneküljek, kiszálltam az életemből. Lépcsőfokonként, egyik a másik után. És minden fok egy vágy volt. Minden lépés egy vágy, amelytől elbúcsúztam.
Nem vagyok bolond, testvér. Nem vagyunk bolondok, ha megtaláljuk a módját, hogyan meneküljünk meg. Agyafúrtak vagyunk csupán, mint a kiéhezett állatok. Nincs köze ennek az őrülethez. Ez zseniális Geometria. Tökély. A vágyak majd kitépték a lelkemet. Ki is elégíthettem volna őket, de nekem nem ment.
Így hát elvarázsoltam őket.”

Hogy miről szól? Szerintem az életről. Hogy néha egyszerűen nem döntés kérdése – eldönthetem, hogy a piros cipőt veszem-e fel reggel, hogy van-e kedvem palacsintát sütni (mellesleg amíg lélegzem, erre igen a válasz) vagy hogy csináltatok-e tetoválást. De hogy milyen érzés vagy szenvedély rágja magát a szívem gyökeréig, hogy milyen bűbáj mozgat odabenn, rejtett fogaskerekek halvány rozsdapírja alatt, vagy hogy kiért és miért adom zálogba az életem… ez már régen túlnő a racionalitáson. Ezek mind a szív dolgai, de talán ez nem baj, mert bizonyítja, hogy nekünk legalább van. Hogy van bátorságunk belenyúlni a tűzbe, akkor is, ha már előtte megérezzük a forróságot és a fájdalmat. És ez jó.

Baricco szelíden, minden erőszakosságtól mentesen lökdösi a látószögünkbe a művészlét milyenségét – az igazi, sejtekből fakadó művészét, aki a szívéből, és nem az eszéből vagy a pénztárcájából alkot. Aki azért teszi, mert egyszerűen nincs más választása, és nem is volt soha. Novecento is ilyen, a társadalom által kirekesztett különc a maga egyszerű ártatlanságával, de mégsem tud egészen kiszakadni a körükből, mivel elismerik és érdeklődnek iránta. Ördögi kör.

Ő az a csodálatosan ragyogó csillag az óceán éjjeli fodrainak tükrében.

Mindkét könyvnél az volt az érzésem, mintha Baricco nem akarna ezzel az egésszel semmi különöset. Nincsenek hatalmas élet-igazságok, visszatartott lélegzetvételek. Ő csupán felénk nyújt egy történetet, aztán megvonja a vállát, mi pedig kezdjünk vele, amit akarunk. Zsigerből jövő írói méltóság sugárzik a lapokból.

Tele van zenével és szomorúsággal, valósággal és ártatlansággal, rezgő álmokkal és csodával, csalódással és könnyekkel. És dobbanó szívvel.

Azt hiszem, néha egyszerűen csak nem akarjuk, hogy eltűnjön. Lélegezni sem merünk, talán mozdulni sem, csak a percet őrizzük a tenyerünkben. Minden illanó pillanatot. Minden mosolyt. Csak nem akarjuk, hogy kirántsák alólunk a talajt, nem akarunk elveszíteni valamit, ami a világunk része vagy az alapja. Inkább csak belekapaszkodnánk. Mert odakint minden olyan hatalmas, ijesztő és végtelen.

De valamiben mindig hinni kell.

„…akkor, azon a napon elhatározta, odaül élete fekete-fehér billentyűi elé, és elkezd egy abszurd és zseniális zenét játszani, bonyolultat, de szépet, valamennyi közt a legnagyobbat. És hogy élete hátralévő részében erre a zenére fog táncolni. És hogy soha többé nem lesz boldogtalan.”

5/5

2013. június 13., csütörtök - 22:52 • Kata • 0 komment

"Már csak monoton nyelem a kávét, a könnyek helyett. Már csak valami égi hatalom tudná megjósolni, hogy jelenleg merre tartasz. Vagy hogy fájok-e neked."

(Albert Tímea)

VISSZA ELŐRE

categories

kedvenceim

the past

million thanks

hello