Tessék, a szívem. Véresen, ahogy szereted.
2013. október 23., szerda - 22:08 • Kata • 0 komment


Albert Tímea: Gipsz égbolt,  Kopott testek meséi

„Előre meg nem tervezett módon csúsztattam kezedbe kezem. Igazán nem kellett volna hagynod. Annyi ponton leállhattunk volna. Például mikor még ellentétesen lélegeztünk.”


Néha az életünkbe belecseppennek olyan könyvek, amelyek sokkal többet jelentenek néhány ezerszer ide-oda pörgetett oldalnál. Vagy inkább becsapódnak, akár az aszteroidák, és krátert hagynak maguk körül. Amelyek helyet túrnak maguknak a szívedben, és odavackolják magukat a melegéhez. És soha többé nem hagynak neked nyugtot. 



Borzasztóan vágytam erre a két vékony, papírborítású könyvre, amelyek küllemre olyan ártatlanok – aztán mire találkoztunk, rettegni kezdtem tőlük. Tudtam, hogy nem hagynak érintetlenül, és hogy fájni fog, mélyen és hosszan. Aztán arra gondoltam, hogy nem baj, mert tudom, hogy élek, hogy érzem az ujjaim alatt a parkettát és az arcomon a szelet, a könnyeket, és szerettem, ami egy pillanatig sem lehetett hiba vagy felesleges. Volt, hogy lassan haladtam, keserves volt minden szó, megakadtak a torkomon, megdagadtak, és alig kaptam levegőt, annyira szorított valami megnevezhetetlen, füstízű félelem, ami aztán megült a levegőben, és még órák múlva is éreztem a leheletét. Máskor a csontjaimhoz simultak, bele a sejtjeimbe, és doromboltak. Vagy a szavak csak átrohantak rajtam. De hiszem, hogy mindegyik a megfelelő időben talál rám – akár most, akár évek múlva.

„Egész életemben szerettelek. Készültem rád. És ez így van rendjén. Legyél nagyon boldog, kérlek.”

Nehéz bármit mondani – olyan helyre ereszti a gyökereit a szívedben, ahová sokszor a holdvilág is alig mosolyog, ahol már összemosódnak a szavak formái és színei, ami titkos és veszedelmes, mert itt nincsenek páncélok és vértek, ha valamit megérintesz, örökre ott marad az ujjlenyomatod sóhaja. Vagy bárki másé.
Amikor fáj, ezek a betűk még egyet taszítanak rajtad – lehet, hogy elbotlasz a szakadék szélén, de talán éppen ez segít, hogy megtanuld, meddig vagy képes kapaszkodni, hogyan és meddig tart, amíg kimászol. Ezért hagytam, hogy megolvasszon, kikaparjon, feltépje a sebet újra meg újra, hadd fájjon a szépsége és az igazsága. Csupa lehetetlenül mosolygó, deres napfény, csupa árnyalat és lángoló szomorúság, csupa repedt, foncsorszélű valóság, ahol a darabokban még megcsillan egy-egy nevetés. Hamvadó papírfecnik, amelyeket valaki régen, gondtalanul firkált össze.

„Megfogtam a kezed. Akkor ez most biztosan valami többet jelent annál, minthogy igazán kedvellek. Nincs átmenet a lájkolás és a szex között. Nincs olyan, hogy elmennék veled kávézni, mert kedvellek. Igazán kedvellek, annyira, hogy nem elégít ki annyi információ rólad, amennyi az adatlapodon szerepel. Te pedig azt gondolod, hogy ha igent mondasz, ezt a csajt soha nem lehet majd lerázni.”

Csak fércelt szélű darabokat szakítunk magunknak az örökkévalóból, és találgatjuk, vajon teljesen átitatja-e majd őket a vérünk.

„És recseg, bennem szakadnak a húrok. Bennem nem zenél már semmi, csak hibásan. De boldog vagyok, mert már tudom, hogy nem véletlenül érkeztél. Túl hamar távoztál. Én meg megszokottan nyújtom feléd a kezem, hogy olyan világban akarok élni, ahol a vacsorához te gitározol nekem. De inkább szoktatom le magam rólad. És mégis azt hiszem, már örökre várni foglak. Elárulnak az álmaim. Ma még rád gondolok. Ma még minden ellenére szeretni foglak. Ma még elhiszem, hogy hullanak értünk csillagok. Hogy egészen régen volt már, de egy összerezzenés idejére szerettél.”


Ez a lány sajátos módon látja a világunkat, egy magából kiszakított, kristályos kis valóságszeletet tart elénk, vállalva a kockázatát, hogy valaki leköpi vagy egyszerűen rátapos. De én szeretem ezt az apró sarkot, ezeket az otthonos fényeket és árnyakat, a betűkből áradó, édes-kesernyés illatot – olyan, mint az őszi avar alól felszálló titok csendje.

Kimondja, amit mi nem merünk vagy nem akarunk, amit a takaró csücskébe rejtünk a sötétben, vagy addig kevergetünk a reggeli kávéban, amíg elmerül a cukor alatt, de sosem oldódik fel maradéktalanul. Mert ezek a legtitkosabb vágyakból, álmokból és bánatokból szőtt pókhálók, csupa hajnalpír és harmat, amit még a saját lélegzetünktől is féltünk. Olyan könnyen elszakadhat. És akkor mi lesz?

Így ismeretlenül is köszönöm, hogy összetörtél. Hogy megmutattad, hogy más szembogarából is kikopik néha a fény, hogy más üveggyöngyét is megtaposták már, hogy mind zavarosan szálló szappanbuborékok vagyunk a tarka szélben, tétovák és bátrak. És mind hasonló dolgokra vágyunk, titokban, a szemétkupacok és foszlott szélű pokrócok alatt.

Weheartit.com


"Talán ha írnék. De nem írok. Mert önző vagy, és belemászol az álmaimba, ahol kiélvezed azt, hogy szeretettel, kopott antik fóliás szeretettel, eléd teszem szemem bogarának szomorú mélységét."




…mert elvetted a szavaimat, és nem maradt semmi a saját varázslatomból, egyszerre lettem üres és fájó karmolásokkal teli. De majd lassan tényleg elhagysz, lassan az árnyékod is elengedi az enyém kezét, lassan már csak emlék leszel, aki talán megtartja azt a darabot abból a régi, mosolygó lányból.


„Valójában mindenre emlékezni akarok. Ahogyan elszívtad kint az első cigarettád. Majd a következőt. És reméltem, hogy előkerül abból a dobozból még sok másik, csak hogy órákon át állhassunk a verandán.”


(És köszönöm neked, mert semmi sem lett volna ennél jobb szülinapi ajándék.)


5/5




VISSZA ELŐRE