2014. június 20., péntek - 15:30 • Kata • 0 komment
Léteznek ezek a szantálfényű napok,
amelyek a semmiből születnek, egy mosoly és egy nyers hajnal gyermekeként, és
mindent szétrombolnak maguk körül.
„Önmagunk
megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a
legtanulságosabb találkozás.”
(Márai Sándor)
Bevallom, Gayle Forman neve elég volt ahhoz, hogy borzasztóan meg akarjam
ismerni ezt a könyvet. A Ha maradnék
és a Hová tűntél? olyan mélyen
gravírozta magát a szívem közepébe, ami egyértelművé teszi, hogy az írónő
minden új regényének megjelenésétől elfog az izgatott őrület.
Így eshetett meg, hogy nem is voltam
tisztában azzal, pontosan miről szól a történet, ugyanis nem foglalkoztam
különösebben a fülszöveggel sem. Egy 24 óra alatt felépülő és kibontakozó,
gyors lefolyású érzelmi hullámvasútra váltottam jegyet, némi bűbájjal
meghintve, de hamar kisiklottam…
Ugyanis ez nem egy szerelmi történet -
sokkal inkább egy könyv a felnőtté válásról. Arról, hogy amikor váratlanul kirobban
alólad a talaj, és zuhanni kezdesz, hogyan nyújtod az ég felé a szárnyaid.
Először csak segítségkérően, a reményvesztett semmirekellők keserű
tekintetével, de ahogy a szél a füledbe sikít, mégis magadhoz öleled az életed.
Gayle Forman ad nekünk egy foszló
szélű, csipkés tündérmesét az álmok és a szerelem városával, szívrepesztően
derengő fényekkel az esőcseppek szivárványhártyáján, hagelslag-gal és megragadhatóvá formálódó, kopott álmokkal, amelyek
hirtelen a cipőnk orra elé hullnak. Majd egy józanító pofonnal ránt ki a
pelyhes nyugalomból, hogy gyönyörű szavakkal, dédelgetve megsebezzen a valóság
igazi ízével.
Átlagos, bátortalan Allysonként én is
sóvárogtam a felszabadító, földöntúli érzésre, amelyet a Luluvá válás okozott,
ha csak néhány órára is. Csak egyetlen napig nem gondolni a következményekre,
nem rettegni a múlt settenkedő árnyaitól és a jövő fenyegető szörnyeitől, csupán
tetőtől talpig a pillanat fortyogó melegségébe feledkezni. Életünkben először
megragadni azt, amit felénk nyújtanak. Ki ne akarna egy olyan napot, amikor
bármi megtörténhet? Amikor valahonnan mélyről feltör az vakmerő bátorság, ami
arra sarkallja, hogy megtegyen mindent, amitől eddig félt? Hogy életre szóló
emlékeket szerezzen?
Éreztem a fájdalmát, az érdektelenség
mögött szenvedő, tanácstalan ordítást, amely hangtalan, mint a legkékebb bánat
egy tó fenekén. Engem is szorít odabenn, hogy mi lesz, ha nem vagyok elég jó.
Ha nem úgy néznek rám. Várat építek a magányom sűrű szorongásaiból. Körbe rakom
magam a falakkal, toldozom-foldozom, erősítem. Hagyom, hogy ez a kusza, fanyar
rettegés eltöltsön, begubózom egészen kicsire, hogy minél kevesebb helyet
foglaljak el a térből, mintha ez lenne a természetes állapotom. És közben az
éjjel megértő, jótékony leplétől simítva fájnak a szárnyaim, amiért sosem tárom
szélesre őket. Bár tudnám, miért.
„Milyen
egyszerű kérdés. Miért viselek egy órát, amit utálok? Miért viselem még itt is,
több ezer mérföldnyire otthontól, ahol senki sem láthatja, ha nincs rajtam? Mert
a szüleim a legjobb szándékkal vásárolták nekem. Mert nem okozhatok csalódást
nekik.”
Valamiért, valahol, a csillagok rejtett
sóhajától eltelve tudom, hogy ez a könyv rólam szól. Hogy ha tehetné,
hatalmasat taszítana rajtam, hogy induljak már. Mert ez az én életem, de nem
várakozik a falnak támaszkodva, amíg én mélyet lélegzem és felállok végre.
Számomra a Csak egy nap arról szól, hogyan rakod össze magad a fájdalom
üvegcserepeiből, hogyan építed vissza ezeket a szilánkokká robbant,
türkizselyem pikkelyeket.
Mi történik, ha egy röpke forgószélnek
hála valaki annyira a bőröd alá bújik, hogy nem tudod, hogyan távolítsd el. Mi
történik, ha a legjobb barátod régi emlékképekké és távoli hangokká és
illatokká olvad a horizonton. Mi történik, ha mindaz, amitől rettegtél, a
nyakadba szakad. Ha a büszkeségedet és az önbecsülésedet messze magad mögött
hagytad.
…akkor kénytelen vagy megállni a tükör
előtt, és szembe nézni az egyetlen lélekkel, akire mindig számíthatsz: saját
magaddal. Amikor leolvad a máz és lehámlanak a héjak, nincs több színjáték.
„Ha
megerőszakolod vagy meggyilkolod a barátnőmet, meg foglak ölni.
-C-c!
-mondja Willem. –Ti, amerikaiak, olyan erőszakosak vagytok. A legrosszabb, amit
tehetek, hogy elgázolom biciklivel.
-Betépve!
– egészíti ki Melanie.
-Oké,
talán úgy – mondja Willem, aztán rám néz, és bennem hullámgyűrűket vet valami.”
Vannak napok, amelyek mindenhová elkísérnek. Amiket nem lehet kitépni, kikaparni, kipiszkálni, lefesteni, elhalványítani vagy tűzre vetni. Amikor valami visszavonhatatlanul darabokra törik.
…és talán valahol, valami pókhálóból,
gennyből és álomszínű mosolyokból szőtt sarokban már rég felkészültünk rá. Sőt,
vártuk, hogy végre farkasszemet nézhessünk vele.
„Vicces,
hogy amikor bekövetkezik, amitől a legjobban rettegünk, rájövünk, hogy nem is
félünk tőle.”
A történet vége olyan, amilyenné
Allyson is vált belső és földrajzi értelemben vett utazása során: szabadon
lebegő, aki immár képes megállni a saját lábán is, és nem tűr semmiféle
kontrollt. Számomra Willem inkább csupán egy útjelző volt, akivel találkoznia
kellett de nem tudtam igazán behódolni bosszantóan megnyerő kis félmosolyának.
A borítót sem hagyhatom szó nélkül:
akár egy éppen valóra vált álom - csupa érzelem, csupa remény, amely
röntgensugárként ragyog át a szíveken. Hullámot vet bennem az érzés, amikor
nincs a világon semmi, amely felérhetne annak a bizonyos kéznek a szorításával.
Mi lesz, ha elenged?
És ha elengedem?
Talán széttörik a világmindenség csalfa
üveggolyója, és a csillagok repedt kórusa siratja majd az élet végét.
Amit hiányoltam, az maga Rudolf Anna.
Az ő fordításában mindkét könyv esetében ott éreztem a szavak alatt lüktető
szívet, amelytől a szöveg tényleg önálló életre kelt.
„Megmutatta, hogyan kell eltévedni, utána
pedig én mutattam meg magamnak, hogyan kell rátalálni az útra.
Talán
mégse a véletlen rá a jó szó. Talán a csoda az.
Vagy
talán nem is csoda. Talán csak ilyen az élet. Amikor megnyitjuk magunkat neki.
Amikor odaállunk az útjába. Amikor azt mondjuk, hogy igen.”
Sodorj el engem is, kérlek.
Szeretnék végre rájönni, hogyan álljak
fel.
5/4,5
A könyvért köszönettel tartozom a
Ciceró Könyvstúdiónak!
A képek forrása: Weheartit.com
A képek forrása: Weheartit.com
2014. június 7., szombat - 21:38 • Kata • 2 komment
"Szerettem
nevetni, gondolta Parminder. Igazán hiányzik a nevetés.
Végül a nevetés emléke indította meg a
könnyeit, amelyek leperegtek az orrán, bele a kávéjába, gyorsan elsimuló
sörétnyomokat ütve rajta."
Azt vallom, hogy minden emberi lény
életében akad legalább egyetlen könyv, ami közeli.
Szívének legbelsőbb burkához, és
fizikailag, hogy akármikor hozzáférhető legyen. Mert kapott tőle valami
fontosat, mert neki vég nélkül suttoghatott az ágy alatt ficánkoló démonokról
és az álmokról a tündérekkel, vagy mert egy szokatlan, érthetetlen véletlen
folytán épp azt adta, amire szüksége volt. Ő pedig most az egyszer nem szégyellt
utána nyúlni.
Könyvmolyoknál persze ez a szám
igencsak megugrik, és vagyunk, akik két kézzel is alig tudnánk magunkhoz ölelni
az efféle kabátkönyveket (by Amadea).
…és akkor ez az író fogja magát, és
elénk tesz valami teljesen mást.
Lehet ezt személyes sértésként vagy
csalfa hűtlenségként megélni, vagy sarkig tárjuk a szívünket, és adunk egy
esélyt.
Nem én vagyok az első, és nem is
leszek a sorban az utolsó, aki jó ideig halogatta az Átmeneti üresedés olvasását, hiába várt rám rezignált türelemmel –
mostanra érett be, akár egy jó sajt, és lassan, de biztosan kikezdte a
kíváncsiságom csillogó páncélját. Tartottam tőle, viszolyogtam a gondolattól,
hogy általa elveszíthetek valami nagyon különlegeset, valami boldog, gyerekkori
tisztaságtól csillogó álomfoszlányt, amibe annyira kitartóan szeretek belekapaszkodni.
Ugyanakkor úgy éreztem, bármi is
történjék, bármilyen érzések is telepedjenek rám olvasás közben, mindez alapvetően
már nem változtathat J.K. Rowling-hoz fűződő viszonyomon. Nem csupán egy jól
kigondolt mesét kaptam tőle tizenéves fejjel, sokkal inkább a szeretet, a
megértés, az elfogadás hétköznapi mágiáját. Az, hogy beengedett gazdag
képzeletvilágának határtalan falai közé, elindított bennem valamit, utat
mutatott, reménypalántát ültetett, ami azóta is kitartóan virágzik. Képtelen
vagyok úgy beszélni róla, hogy ne teljen csordultig a szívem ezzel a
megfoghatatlan, nosztalgikus örömmel és izgalommal. Ez olyan tűz, aminek kék
lángja kiolthatatlanul lobog abban a serlegben.
Tehát igyekeztem visszafogni a bennem
tomboló elvárásokat, és utat engedni egy történetnek. Ami teljesen elvarázsolt.
Pedig az Átmeneti üresedésben őszintén nincs semmi bűbájos. Az első betűtől
meglehetősen nyomasztó, posványszürke aura settenkedte körbe, csupa
csalódottságtól és veszteségtől bűzlő fal, amely már réges rég berágta magát a
tapéta kopott rostjaiba és az emberi szívek sötétjébe is. Az olvasó csupán egy
véletlenül arra tévedt, átutazó vándor lélek, aki bepillant néhány kulcslyukon,
fülét megütik a lábtörlő alatt kiszűrődő hangok és a dühödt ajtócsapkodás. És
éppen ettől a nyers valóságtól működik, a lapok ontják a hétköznapiság izzadt,
fonnyadó, rothadó szagát.
A szereplők bármelyike lehetne a sunyi
pillantású szomszéd, a bézs kardigános nő a közértből, vagy az iskola mellett
ácsorgó kölyök, akinek bizalmatlan pillantásából süt a vád, mely szerint a
világ már igen korán elárulta őt. Mindannyian ismerősek valahonnan. Mindenütt jóravaló álarcok, amelyek alatt
nincs semmi, mindent elborít a sűrű, nyálkás emberi önzőség, és mindenre
ráragad, amit csak ér. Ebben a környezetben épp kisszerűségük emeli naggyá ezeket
az alakokat– minél inkább belesimulsz az elvárt mintába, annál értékesebb tagja
lehetsz ennek a kegyetlen minitársadalomnak. Ám a könyv igazi főszereplője maga
Pagford, ezernyi apró titkával.
Mintha ezzel a szembesítéssel szeretne
figyelmeztetni minket, embereket, hogy túl messzire megyünk. Kifogásokat,
szépítő szándékú mondatokat simítunk az üszkösödő sebre, hogy a látszat annak
rendje és módja szerint ragyoghasson, amíg nem késő. Mert az időnk egyre csak
fogy, mi mégis azzal töltjük, hogy idegenek kegyére, elismerésére áhítozunk,
feleslegesen. Az erős, naturalista leírások, az irodalmi és a közönséges,
lecsúszott polgárnyelv váltakozása is csupán a határokat feszegeti, okos
játszma, hogy kivívja a figyelmünket.
A történet nem különösebben bonyolult:
a város tanácsosa, Barry Fairbrother tragikus hirtelenséggel életét veszti az
első fejezetben, űrt, káoszt és kicsinyes hatalmi harcot hagyva maga után. Pagford szégyenletesen fakószürke polgárai
egymással és saját kísérteteikkel is küzdenek, zárt ajtók mögött, csontvázakat
rejtegetve. A kiinduló helyzet egyszerű
zsenialitása elvarázsolt: egyetlen ember halála milyen hatással van egy
viszonylag zárt közösség életére? Barry csupán emlékek, tettek, elejtett szavak
alapján ölt testet előttünk – tulajdonképpen maga az űr, amelyet senki és semmi
nem képes megtölteni.
"Veszélyes dolog a választás, mert ha
választunk, lemondunk az összes többi lehetőségről."
Szeretem és becsülöm Rowlingban,
mennyire el tud mélyülni egy történet hátterében – csodáltam, hogy milyen
elképesztő, felfoghatatlan részletességgel és könnyedséggel suhintotta meg a
pálcáját, és alkotott meg egy számunkra eddig ismeretlen világot, és tette
mindennapjaink részévé. Most ismét
felépített egyet, beleékelve jól megszokott kultúránkba – valahol ez is
láthatatlan, kívülről talán a kedves, párásan barátságos, ártalmatlan angliai
városka képe fogad bennünket, de ő a gyökereket tárja fel, ahol az egész régóta
pusztul.
Ezegyszer nem ringat el, nem simogat
meg kedveskedve, hogy minden rendben lesz, ahogy a szavai gyerekkoromban tették
– most sosem tudom, mit hoz
majd a következő mondat, miféle gennyedző fekélyt fakaszt fel előttem.
Bevallom, igen sokat köszönhetek
egészséges női kíváncsiságomnak, hiszen annyira tudni vágytam, mi lesz ezekkel
az emberekkel, hogyan végződhet egy efféle történet? Megoldást nem nyújthat - ahogy
belecsöppentünk, egy ponton épp úgy kell búcsúznunk tőlük szótlanul, hogy
életük tovább folydogáljon ugyanebben az egykedvű kis posványban.
És a végére talán megkönnyebbülünk,
hogy mi csupán átutazók voltunk ezen a kies vidéken, és többé vissza sem kell
néznünk – hogy ettől hasonlóvá válunk-e az önző pagfordi lakosokhoz? Őszintén
remélem, hogy nem.
5/5
VISSZA ELŐRE