"Is this what they call freedom? Is this what you call pain?"
2014. június 20., péntek - 15:30 • Kata • 0 komment
Gayle Forman: Csak egy nap

Léteznek ezek a szantálfényű napok, amelyek a semmiből születnek, egy mosoly és egy nyers hajnal gyermekeként, és mindent szétrombolnak maguk körül.


„Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.” 
(Márai Sándor)


Bevallom, Gayle Forman neve elég volt ahhoz, hogy borzasztóan meg akarjam ismerni ezt a könyvet. A Ha maradnék és a Hová tűntél? olyan mélyen gravírozta magát a szívem közepébe, ami egyértelművé teszi, hogy az írónő minden új regényének megjelenésétől elfog az izgatott őrület.
Így eshetett meg, hogy nem is voltam tisztában azzal, pontosan miről szól a történet, ugyanis nem foglalkoztam különösebben a fülszöveggel sem. Egy 24 óra alatt felépülő és kibontakozó, gyors lefolyású érzelmi hullámvasútra váltottam jegyet, némi bűbájjal meghintve, de hamar kisiklottam…

Ugyanis ez nem egy szerelmi történet - sokkal inkább egy könyv a felnőtté válásról. Arról, hogy amikor váratlanul kirobban alólad a talaj, és zuhanni kezdesz, hogyan nyújtod az ég felé a szárnyaid. Először csak segítségkérően, a reményvesztett semmirekellők keserű tekintetével, de ahogy a szél a füledbe sikít, mégis magadhoz öleled az életed.
Gayle Forman ad nekünk egy foszló szélű, csipkés tündérmesét az álmok és a szerelem városával, szívrepesztően derengő fényekkel az esőcseppek szivárványhártyáján, hagelslag-gal és megragadhatóvá formálódó, kopott álmokkal, amelyek hirtelen a cipőnk orra elé hullnak. Majd egy józanító pofonnal ránt ki a pelyhes nyugalomból, hogy gyönyörű szavakkal, dédelgetve megsebezzen a valóság igazi ízével.

Átlagos, bátortalan Allysonként én is sóvárogtam a felszabadító, földöntúli érzésre, amelyet a Luluvá válás okozott, ha csak néhány órára is. Csak egyetlen napig nem gondolni a következményekre, nem rettegni a múlt settenkedő árnyaitól és a jövő fenyegető szörnyeitől, csupán tetőtől talpig a pillanat fortyogó melegségébe feledkezni. Életünkben először megragadni azt, amit felénk nyújtanak. Ki ne akarna egy olyan napot, amikor bármi megtörténhet? Amikor valahonnan mélyről feltör az vakmerő bátorság, ami arra sarkallja, hogy megtegyen mindent, amitől eddig félt? Hogy életre szóló emlékeket szerezzen?
Éreztem a fájdalmát, az érdektelenség mögött szenvedő, tanácstalan ordítást, amely hangtalan, mint a legkékebb bánat egy tó fenekén. Engem is szorít odabenn, hogy mi lesz, ha nem vagyok elég jó. Ha nem úgy néznek rám. Várat építek a magányom sűrű szorongásaiból. Körbe rakom magam a falakkal, toldozom-foldozom, erősítem. Hagyom, hogy ez a kusza, fanyar rettegés eltöltsön, begubózom egészen kicsire, hogy minél kevesebb helyet foglaljak el a térből, mintha ez lenne a természetes állapotom. És közben az éjjel megértő, jótékony leplétől simítva fájnak a szárnyaim, amiért sosem tárom szélesre őket. Bár tudnám, miért.

„Milyen egyszerű kérdés. Miért viselek egy órát, amit utálok? Miért viselem még itt is, több ezer mérföldnyire otthontól, ahol senki sem láthatja, ha nincs rajtam? Mert a szüleim a legjobb szándékkal vásárolták nekem. Mert nem okozhatok csalódást nekik.”

Valamiért, valahol, a csillagok rejtett sóhajától eltelve tudom, hogy ez a könyv rólam szól. Hogy ha tehetné, hatalmasat taszítana rajtam, hogy induljak már. Mert ez az én életem, de nem várakozik a falnak támaszkodva, amíg én mélyet lélegzem és felállok végre.

Számomra a Csak egy nap arról szól, hogyan rakod össze magad a fájdalom üvegcserepeiből, hogyan építed vissza ezeket a szilánkokká robbant, türkizselyem pikkelyeket.
Mi történik, ha egy röpke forgószélnek hála valaki annyira a bőröd alá bújik, hogy nem tudod, hogyan távolítsd el. Mi történik, ha a legjobb barátod régi emlékképekké és távoli hangokká és illatokká olvad a horizonton. Mi történik, ha mindaz, amitől rettegtél, a nyakadba szakad. Ha a büszkeségedet és az önbecsülésedet messze magad mögött hagytad.
…akkor kénytelen vagy megállni a tükör előtt, és szembe nézni az egyetlen lélekkel, akire mindig számíthatsz: saját magaddal. Amikor leolvad a máz és lehámlanak a héjak, nincs több színjáték.

„Ha megerőszakolod vagy meggyilkolod a barátnőmet, meg foglak ölni.
-C-c! -mondja Willem. –Ti, amerikaiak, olyan erőszakosak vagytok. A legrosszabb, amit tehetek, hogy elgázolom biciklivel.
-Betépve! – egészíti ki Melanie.
-Oké, talán úgy – mondja Willem, aztán rám néz, és bennem hullámgyűrűket vet valami.”


Vannak napok, amelyek mindenhová elkísérnek. Amiket nem lehet kitépni, kikaparni, kipiszkálni, lefesteni, elhalványítani vagy tűzre vetni. Amikor valami visszavonhatatlanul darabokra törik.
…és talán valahol, valami pókhálóból, gennyből és álomszínű mosolyokból szőtt sarokban már rég felkészültünk rá. Sőt, vártuk, hogy végre farkasszemet nézhessünk vele.

„Vicces, hogy amikor bekövetkezik, amitől a legjobban rettegünk, rájövünk, hogy nem is félünk tőle.”


A történet vége olyan, amilyenné Allyson is vált belső és földrajzi értelemben vett utazása során: szabadon lebegő, aki immár képes megállni a saját lábán is, és nem tűr semmiféle kontrollt. Számomra Willem inkább csupán egy útjelző volt, akivel találkoznia kellett de nem tudtam igazán behódolni bosszantóan megnyerő kis félmosolyának.

A borítót sem hagyhatom szó nélkül: akár egy éppen valóra vált álom - csupa érzelem, csupa remény, amely röntgensugárként ragyog át a szíveken. Hullámot vet bennem az érzés, amikor nincs a világon semmi, amely felérhetne annak a bizonyos kéznek a szorításával.
Mi lesz, ha elenged?
És ha elengedem?
Talán széttörik a világmindenség csalfa üveggolyója, és a csillagok repedt kórusa siratja majd az élet végét.

Amit hiányoltam, az maga Rudolf Anna. Az ő fordításában mindkét könyv esetében ott éreztem a szavak alatt lüktető szívet, amelytől a szöveg tényleg önálló életre kelt.

 „Megmutatta, hogyan kell eltévedni, utána pedig én mutattam meg magamnak, hogyan kell rátalálni az útra.
Talán mégse a véletlen rá a jó szó. Talán a csoda az.
Vagy talán nem is csoda. Talán csak ilyen az élet. Amikor megnyitjuk magunkat neki. Amikor odaállunk az útjába. Amikor azt mondjuk, hogy igen.”

Sodorj el engem is, kérlek.
Szeretnék végre rájönni, hogyan álljak fel.

5/4,5

A könyvért köszönettel tartozom a Ciceró Könyvstúdiónak!
A képek forrása: Weheartit.com





Pagfordból szeretettel
2014. június 7., szombat - 21:38 • Kata • 2 komment
J.K.Rowling: Átmeneti üresedés

"Szerettem nevetni, gondolta Parminder. Igazán hiányzik a nevetés.
Végül a nevetés emléke indította meg a könnyeit, amelyek leperegtek az orrán, bele a kávéjába, gyorsan elsimuló sörétnyomokat ütve rajta."

Azt vallom, hogy minden emberi lény életében akad legalább egyetlen könyv, ami közeli.  Szívének legbelsőbb burkához, és fizikailag, hogy akármikor hozzáférhető legyen. Mert kapott tőle valami fontosat, mert neki vég nélkül suttoghatott az ágy alatt ficánkoló démonokról és az álmokról a tündérekkel, vagy mert egy szokatlan, érthetetlen véletlen folytán épp azt adta, amire szüksége volt. Ő pedig most az egyszer nem szégyellt utána nyúlni.
Könyvmolyoknál persze ez a szám igencsak megugrik, és vagyunk, akik két kézzel is alig tudnánk magunkhoz ölelni az efféle kabátkönyveket (by Amadea).

…és akkor ez az író fogja magát, és elénk tesz valami teljesen mást.
Lehet ezt személyes sértésként vagy csalfa hűtlenségként megélni, vagy sarkig tárjuk a szívünket, és adunk egy esélyt.

Nem én vagyok az első, és nem is leszek a sorban az utolsó, aki jó ideig halogatta az Átmeneti üresedés olvasását, hiába várt rám rezignált türelemmel – mostanra érett be, akár egy jó sajt, és lassan, de biztosan kikezdte a kíváncsiságom csillogó páncélját. Tartottam tőle, viszolyogtam a gondolattól, hogy általa elveszíthetek valami nagyon különlegeset, valami boldog, gyerekkori tisztaságtól csillogó álomfoszlányt, amibe annyira kitartóan szeretek belekapaszkodni.
Ugyanakkor úgy éreztem, bármi is történjék, bármilyen érzések is telepedjenek rám olvasás közben, mindez alapvetően már nem változtathat J.K. Rowling-hoz fűződő viszonyomon. Nem csupán egy jól kigondolt mesét kaptam tőle tizenéves fejjel, sokkal inkább a szeretet, a megértés, az elfogadás hétköznapi mágiáját. Az, hogy beengedett gazdag képzeletvilágának határtalan falai közé, elindított bennem valamit, utat mutatott, reménypalántát ültetett, ami azóta is kitartóan virágzik. Képtelen vagyok úgy beszélni róla, hogy ne teljen csordultig a szívem ezzel a megfoghatatlan, nosztalgikus örömmel és izgalommal. Ez olyan tűz, aminek kék lángja kiolthatatlanul lobog abban a serlegben.
Tehát igyekeztem visszafogni a bennem tomboló elvárásokat, és utat engedni egy történetnek. Ami teljesen elvarázsolt.

Pedig az Átmeneti üresedésben őszintén nincs semmi bűbájos. Az első betűtől meglehetősen nyomasztó, posványszürke aura settenkedte körbe, csupa csalódottságtól és veszteségtől bűzlő fal, amely már réges rég berágta magát a tapéta kopott rostjaiba és az emberi szívek sötétjébe is. Az olvasó csupán egy véletlenül arra tévedt, átutazó vándor lélek, aki bepillant néhány kulcslyukon, fülét megütik a lábtörlő alatt kiszűrődő hangok és a dühödt ajtócsapkodás. És éppen ettől a nyers valóságtól működik, a lapok ontják a hétköznapiság izzadt, fonnyadó, rothadó szagát.

A szereplők bármelyike lehetne a sunyi pillantású szomszéd, a bézs kardigános nő a közértből, vagy az iskola mellett ácsorgó kölyök, akinek bizalmatlan pillantásából süt a vád, mely szerint a világ már igen korán elárulta őt. Mindannyian ismerősek valahonnan. Mindenütt jóravaló álarcok, amelyek alatt nincs semmi, mindent elborít a sűrű, nyálkás emberi önzőség, és mindenre ráragad, amit csak ér. Ebben a környezetben épp kisszerűségük emeli naggyá ezeket az alakokat– minél inkább belesimulsz az elvárt mintába, annál értékesebb tagja lehetsz ennek a kegyetlen minitársadalomnak. Ám a könyv igazi főszereplője maga Pagford, ezernyi apró titkával.
Mintha ezzel a szembesítéssel szeretne figyelmeztetni minket, embereket, hogy túl messzire megyünk. Kifogásokat, szépítő szándékú mondatokat simítunk az üszkösödő sebre, hogy a látszat annak rendje és módja szerint ragyoghasson, amíg nem késő. Mert az időnk egyre csak fogy, mi mégis azzal töltjük, hogy idegenek kegyére, elismerésére áhítozunk, feleslegesen. Az erős, naturalista leírások, az irodalmi és a közönséges, lecsúszott polgárnyelv váltakozása is csupán a határokat feszegeti, okos játszma, hogy kivívja a figyelmünket.

A történet nem különösebben bonyolult: a város tanácsosa, Barry Fairbrother tragikus hirtelenséggel életét veszti az első fejezetben, űrt, káoszt és kicsinyes hatalmi harcot hagyva maga után.  Pagford szégyenletesen fakószürke polgárai egymással és saját kísérteteikkel is küzdenek, zárt ajtók mögött, csontvázakat rejtegetve.  A kiinduló helyzet egyszerű zsenialitása elvarázsolt: egyetlen ember halála milyen hatással van egy viszonylag zárt közösség életére? Barry csupán emlékek, tettek, elejtett szavak alapján ölt testet előttünk – tulajdonképpen maga az űr, amelyet senki és semmi nem képes megtölteni.

"Veszélyes dolog a választás, mert ha választunk, lemondunk az összes többi lehetőségről."

Szeretem és becsülöm Rowlingban, mennyire el tud mélyülni egy történet hátterében – csodáltam, hogy milyen elképesztő, felfoghatatlan részletességgel és könnyedséggel suhintotta meg a pálcáját, és alkotott meg egy számunkra eddig ismeretlen világot, és tette mindennapjaink részévé.  Most ismét felépített egyet, beleékelve jól megszokott kultúránkba – valahol ez is láthatatlan, kívülről talán a kedves, párásan barátságos, ártalmatlan angliai városka képe fogad bennünket, de ő a gyökereket tárja fel, ahol az egész régóta pusztul.
Ezegyszer nem ringat el, nem simogat meg kedveskedve, hogy minden rendben lesz, ahogy a szavai gyerekkoromban tették – most sosem tudom, mit hoz


majd a következő mondat, miféle gennyedző fekélyt fakaszt fel előttem.

Bevallom, igen sokat köszönhetek egészséges női kíváncsiságomnak, hiszen annyira tudni vágytam, mi lesz ezekkel az emberekkel, hogyan végződhet egy efféle történet? Megoldást nem nyújthat - ahogy belecsöppentünk, egy ponton épp úgy kell búcsúznunk tőlük szótlanul, hogy életük tovább folydogáljon ugyanebben az egykedvű kis posványban.

És a végére talán megkönnyebbülünk, hogy mi csupán átutazók voltunk ezen a kies vidéken, és többé vissza sem kell néznünk – hogy ettől hasonlóvá válunk-e az önző pagfordi lakosokhoz? Őszintén remélem, hogy nem.

5/5



VISSZA ELŐRE