2014. március 26., szerda - 22:52 • Kata • 0 komment
„311
Elmesélhetném
csak idézetekkel.
Megúszhatnám,
hogy beszélni kelljen róla.”
Simon Márton: Polaroidok
Megrögzött mozdulat.
Kaparászom a sebet, észrevétlen, mire
felszakadt. Újra vérezni kezdett, én pedig csak ülök a földön, és markolom a
semmit. Kapaszkodom belé. Eddig azt gondoltam, szavak, de nincs illatuk vagy
ízük.
Hihetetlen, hogy ezek a kis furcsa
villanások feltéptek bennem valamit ilyan mélyen. Én meg hagytam. Olyan rég
volt már, tudod, azt hittem, elapadt a vérzés, pedig csak rászáradt a sebre, és
eltömített mindent. Nem volt fény sem, csak ez a fullasztóan lüktető némaság.
Benn ragadt minden metafora és allegória is, az alvadt vér alatt.
Már régóta ki akartam tépni onnan.
Beleakasztani a körmömet, és megrántani.
Nem akarok többé félni, nem akarok
menekülni a fájdalom elől. Inkább magamhoz ölelném, hogy érezzem a legapróbb
szilánkokat, mert már csak azok maradtak. Ezek még mindig szivárványillatú
ígéretekként csillognak a napfényben, tudtad ezt?
Már nem akarok menekülni előled.
„172
Látod,
ez lett belőled is,
szavak,
pedig
tényleg hiányzol.”
Szóval Simon Márton, csak szeretném
megköszönni. Elém szórtál egy egész kupac törmeléket, egy élet darabkáit, vagy
egy dühből falhoz vágott monológot, vagy egy párbeszédet, ami már soha nem
olvadhat egésszé. Talán nélkülem, nélkülünk, ezek csak halott betűk.
„448
Ha
már úgyse lehet több két ember
között,
mint időről időre egy soha,
különböző
hangsúlyokkal.”
Ülök a padlón, és hallgatom a
napfényben fürdőző porszemek sóhaját.
Itt vannak előttem ezek a polaroidok, ezernyi emlék és tett, bennrekedt gondolat
és pusztulásra ítélt érzelem, visszakívánkozó sóhaj és kiáltás
már
örökre a fényben reszkető vád
üres
kézszorítás
ujjdobolás
egy
kacsintás visszhangja
árnyjátékok
a falon
(soha) vissza(nem)kívánt csók és
simogatás
keserédes
szabadság
Az összeset bedobozolom, aztán nem
mozdulok, mert nem tudom, egyszerűen csak felgyújtsam-e, vagy a padlóra
borítsam, és újra kezdjem az egészet…
Valahogy így vagyok veled is.
Elkoptak a szavaim, üres és kopár
maradtam, a zsibbadtsággal együtt. Mint egy szeles vasárnap délután. Törött
betűket kapartam innen-onnan, de hiába ragasztgattam kétségbeesetten, ettől még
nem lett jelentésük. Nekem sem volt.
„361
Öltözz
valami sötétbe, elegánsba
és
feszesbe. Mondjuk egy
Bodor
Ádám-mondatba.”
Tetszik, hogy ez a szöveg teljesen
szabad. Nem is tudom, helytálló-e egyáltalán a szöveg megnevezés… Soha nem fogom megtudni, hogyan születtek, ahogy
senki sem fogja tudni, mire gondolok, ha azt látom 034 vagy 159.
Mint ahogy neked is valami egészen más,
valami rendkívüli, a maga hétköznap délutáni valójában. Talán egy fél
családregény vagy egy rég elveszett rokon krónikája. És neki a testvér, aki
mindig a pulton hagyta a tejes dobozt, és hajnali kettőkor szellőztetett, mert
imádta a város incselkedően kusza fényeit. Hirtelen a mi emlékeinkké váltak, az
én saját fotóimmá - az emlékek a dobozból, amire képtelen vagy ránézni – és mégsem
tudod elfordítani a fejed.
Mert valahol, valami furcsa vicc
utolsó előtti csattanójaként
én
is épp ezt akartam mondani.
5/5
*Grandpa's Wine: Kettőfél
VISSZA ELŐRE