2012. szeptember 19., szerda

Álmok álmodója


Eleanor H. Porter: Az élet játéka

„Ha az ember szorgalmasan keresgél valami után, aminek örülhet, el is felejti azt, amit tulajdonképpen kívánt…”

Előre vetítem, hogy kissé nehéz összeszednem a gondolataimat ezzel a könyvvel kapcsolatban – hiába apró és vékony, ha a benne dobogó szívet kellene lemérni, azt hiszem, a súlya egyszerűen a földig húzná a karom.
Először körülbelül két éve hallottam róla, egy egyetemi órán, ahol az egyik csoporttársam arról beszélt, hogy ez a kedvenc könyve. Nyilvánvalóan ez rögtön szöget ütött a fejemben, utána is néztem, hogy miről szólhat, de a dolog végül ennyiben maradt.
Aztán derült égből villámcsapásként kaptam meg egy kis sárga borítós példányt a születésnapomra, méghozzá egy olyan embertől, akire felnézek, akit nagyra becsülök és nagyon kedvelek, szóval lehetetlen örömmel és meglepettséggel forgattam egész este, és vártam, hogy milyen csodát rejteget. Azt hiszem, ezért sem tudok róla objektív véleményt alkotni, másrészt pedig a szívem közepébe talált, és azóta a kedvencek között foglal helyet.

Az 1913-ban született mű főszereplője Pollyanna – sőt, eredetileg ezen a címen jelent meg, bár én a magyar változatot sokkal kifejezőbbnek és ötletesebbnek tartom. A 11 éves kislány édesapja halála után mogorva, zárkózott nagynénjéhez kerül, és természetesen teljesen felforgatja az egész közösség életét. Régi ellenségek békülnek össze, betegek gyógyulnak meg, és szívek nyílnak ki. De az egész cselekmény mozgatórugója nem csupán Pollyanna ártatlan, cserfes szeleburdisága, hanem maga a Játék, amit még lelkész édesapja tanított neki – vagyis, hogy mindegy, milyen tragédia sötétíti el életünk egét, keressük meg, mi az, aminek még abban a képtelen, kétségbeejtő helyzetben is örülhetünk. Nem kell nagy dolgokra gondolni – néha a legapróbb butaság is elég. Ebben az egyszerűségben rejlik a könyv szépsége: nem szól másról, csak annyiról, hogy mi döntjük el, észrevesszük-e a napsugarakat, vagy egész nap azon búslakodunk, hogy talán estére eső várható. Hogy ha adtunk valamit másoknak, egy megfoghatatlan darabot a szívünkből, akkor életünk egyetlen eddigi lélegzetvétele sem volt hiábavaló. Azt hiszem, mindannyian tanulhatnánk Pollyannától.

Olyan ez a könyv nekem, mint egy csillag. Talán első látásra nem emelkedik ki a többiek közül, lehet, hogy apró és hétköznapi, de a ragyogásáról mindig felismerem, és már az is megmelengeti a szívem, ha rá gondolok. A polcról mosolyog rám. Nem a kissé kiszámítható, romantikus töltetű történet, nem is a bájos karakterek teszik egyedülállóvá, hanem az, hogy a könyvnek lelke van. Hogy amikor letettem, folyamatosan az a gondolat kattogott a fejemben, hogy miért ne élhetnénk így? Miért ne játszhatná mindenki ezt a játékot, miért ne bízhatnánk?

Komolyan sajnálom, hogy Az élet játéka nem kapott helyet az iskolai kötelező olvasmányok között (legalábbis én nem tudok az ellenkezőjéről) –részben, mivel könnyen emészthető és befogadható; a másik ok pedig, hogy a gyerekek imádnak játszani. Ha legalább néhányukra inspirálóan hatna a történet, és kedvet kapnának a Játékhoz, talán az egész későbbi életüket megkönnyítenék. Olyan világot teremthetnének maguknak, amilyenről mi csupán a takaró alá bújva álmodozhatunk.
Köszönöm :)

5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése