2012. szeptember 19., szerda - 13:48 • Kata • 0 komment
Eleanor H. Porter: Az élet játéka
„Ha az ember
szorgalmasan keresgél valami után, aminek örülhet, el is felejti azt, amit
tulajdonképpen kívánt…”
Előre vetítem, hogy kissé nehéz összeszednem a gondolataimat
ezzel a könyvvel kapcsolatban – hiába apró és vékony, ha a benne dobogó szívet
kellene lemérni, azt hiszem, a súlya egyszerűen a földig húzná a karom.
Először körülbelül két éve hallottam róla, egy egyetemi
órán, ahol az egyik csoporttársam arról beszélt, hogy ez a kedvenc könyve.
Nyilvánvalóan ez rögtön szöget ütött a fejemben, utána is néztem, hogy miről
szólhat, de a dolog végül ennyiben maradt.
Aztán derült égből villámcsapásként kaptam meg egy kis sárga
borítós példányt a születésnapomra, méghozzá egy olyan embertől, akire
felnézek, akit nagyra becsülök és nagyon kedvelek, szóval lehetetlen örömmel és
meglepettséggel forgattam egész este, és vártam, hogy milyen csodát rejteget.
Azt hiszem, ezért sem tudok róla objektív véleményt alkotni, másrészt pedig a szívem közepébe talált, és azóta a kedvencek között foglal helyet.
Az 1913-ban született mű főszereplője Pollyanna – sőt,
eredetileg ezen a címen jelent meg, bár én a magyar változatot sokkal
kifejezőbbnek és ötletesebbnek tartom. A 11 éves kislány édesapja halála után
mogorva, zárkózott nagynénjéhez kerül, és természetesen teljesen felforgatja az
egész közösség életét. Régi ellenségek békülnek össze, betegek gyógyulnak meg, és
szívek nyílnak ki. De az egész cselekmény mozgatórugója nem csupán Pollyanna
ártatlan, cserfes szeleburdisága, hanem maga a Játék, amit még lelkész édesapja
tanított neki – vagyis, hogy mindegy, milyen tragédia sötétíti el életünk egét,
keressük meg, mi az, aminek még abban a képtelen, kétségbeejtő helyzetben is
örülhetünk. Nem kell nagy dolgokra gondolni – néha a legapróbb butaság is elég.
Ebben az egyszerűségben rejlik a könyv szépsége: nem szól másról, csak
annyiról, hogy mi döntjük el, észrevesszük-e a napsugarakat, vagy egész nap
azon búslakodunk, hogy talán estére eső várható. Hogy ha adtunk valamit
másoknak, egy megfoghatatlan darabot a szívünkből, akkor életünk egyetlen
eddigi lélegzetvétele sem volt hiábavaló. Azt hiszem, mindannyian tanulhatnánk
Pollyannától.
Olyan ez a könyv nekem, mint egy csillag. Talán első látásra
nem emelkedik ki a többiek közül, lehet, hogy apró és hétköznapi, de a
ragyogásáról mindig felismerem, és már az is megmelengeti a szívem, ha rá
gondolok. A polcról mosolyog rám. Nem a kissé kiszámítható, romantikus töltetű
történet, nem is a bájos karakterek teszik egyedülállóvá, hanem az, hogy a
könyvnek lelke van. Hogy amikor letettem, folyamatosan az a gondolat kattogott
a fejemben, hogy miért ne élhetnénk így? Miért ne játszhatná mindenki ezt a
játékot, miért ne bízhatnánk?
Komolyan sajnálom, hogy Az
élet játéka nem kapott helyet az iskolai kötelező olvasmányok között
(legalábbis én nem tudok az ellenkezőjéről) –részben, mivel könnyen emészthető
és befogadható; a másik ok pedig, hogy a gyerekek imádnak játszani. Ha legalább
néhányukra inspirálóan hatna a történet, és kedvet kapnának a Játékhoz, talán
az egész későbbi életüket megkönnyítenék. Olyan világot teremthetnének
maguknak, amilyenről mi csupán a takaró alá bújva álmodozhatunk.
Köszönöm :)
5/5
VISSZA ELŐRE