2012. szeptember 5., szerda - 19:33 • Kata • 0 komment
Jodi Picoult: Gyere haza
Amikor kinyitottam ezt a könyvet, titokban azt reméltem, hogy képes lesz kiirtani a bizonytalanságom táptalajában csírázó kétségeimet. Mert ugyan vannak írásai, amikért rajongok (Tizenkilenc perc, A nővérem húga), nem tudom figyelmen kívül hagyni a lassan nagyon is kiszámíthatóvá váló sémát, amire a történetei épülnek. Nem tudom, ez tulajdonképpen jó-e vagy rossz, sőt azt sem, hogy hogyan teljesítene, ha valami nagyon mást kellene írnia.
Aztán arra jutottam, hogy miért kellene? Hiszen a hibák
ellenére temérdek elkötelezett olvasója van mind hazánkban, mind a világ többi
részén, és fantasztikus alkotónak tartom Jodi-t, akitől egyszerűen rengeteget
lehetne tanulni az írás terén és emberként egyaránt. Fontos és érdekes
kérdésekre hívja fel a figyelmemet, amelyek mellett lehet, hogy egyébként egyszerűen
elsétálnék, és olyan mélyre ás bennük, annyira más aspektusokból mutatja meg
őket, hogy a végére szinte elszégyellem magam.
Amikor kinyitottam ezt a könyvet, titokban azt reméltem, hogy képes lesz kiirtani a bizonytalanságom táptalajában csírázó kétségeimet. Mert ugyan vannak írásai, amikért rajongok (Tizenkilenc perc, A nővérem húga), nem tudom figyelmen kívül hagyni a lassan nagyon is kiszámíthatóvá váló sémát, amire a történetei épülnek. Nem tudom, ez tulajdonképpen jó-e vagy rossz, sőt azt sem, hogy hogyan teljesítene, ha valami nagyon mást kellene írnia.
Aztán arra jutottam, hogy miért kellene? Hiszen a hibák
ellenére temérdek elkötelezett olvasója van mind hazánkban, mind a világ többi
részén, és fantasztikus alkotónak tartom Jodi-t, akitől egyszerűen rengeteget
lehetne tanulni az írás terén és emberként egyaránt. Fontos és érdekes
kérdésekre hívja fel a figyelmemet, amelyek mellett lehet, hogy egyébként egyszerűen
elsétálnék, és olyan mélyre ás bennük, annyira más aspektusokból mutatja meg
őket, hogy a végére szinte elszégyellem magam.
Most sem történt másként: adott ugyebár egy nő, Zoe és a
férje, Max. Átlagos polgárok, csupán egy átlagos gyermeket szeretnének, ám
hiába próbálkoznak hosszú évek óta. De az élet közbe szól, és bombát robbant.
Mi pedig szinte kukkolóként figyeljük az eseményeket: némán tanúskodunk a
váláson, csendben pislogunk az új, másfajta szerelem csírázásakor, amikor a vallás
és a hit beköltözik a lélekbe, és amikor a hétköznapi hősök saját démonaikkal vagy
az igazságszolgáltatással küzdenek.
Ebből a csokorból talán egyetlen szál is sok lenne, Jodi
mégis nagyot markol, és állát felszegve, dacosan tolja felénk a hétköznapi
valóságot. Hogy miféle kirekesztésben részesül egy-egy homoszexuális pár, hogy
már a kapcsolatuk létezése is miféle akadályokat gördít eléjük. Hogy milyen
nehéz felvállalni önmagunkat mások előtt (akár a szeretteink, akár idegen
arcok), elfogadni és elfogadtatni, milyenek vagyunk. Hogy az emberek változnak,
az érzések szintén. Hogy néha olyan helyen keresünk menedéket, ami darabokra
szaggat minket, de hagyjuk, hogy az ár sodorjon minket. Hogy valaki a legváratlanabb
pillanatban nyújtja felénk a kezét – még
akkor is, ha ez teljesen hihetetlen. Hogy nincs jogunk mások felett ítélkezni.
Hogy a remény úgy képes csillogni, akár az igazgyöngy a kagyló héjainak apró résén
át. Hogy sok üveg repedt, még akkor is,
ha ez messziről egyáltalán nem látszik. Hogy néha komolyan mérlegelnünk kell,
és hogy van, amikor végig a szemünk előtt volt a megoldás, amelyre egész
életünkben vártunk. Hogy egy gyermek már világra jötte előtt is a szüleihez
tartozik, és ezen semmi sem változtathat.
Amit igazán sajnáltam, hogy a zeneterápia ilyen apró
hangsúlyt kapott a történetben. A zene hatásait mindenki ismeri és elismeri,
mindannyian tudjuk, mire képes egy dal, amit szeretünk, amihez emlékeink
kötődnek, ami fontos pillanatokat idéz fel, vagy ami újra összetöri a
szívünket. Sajnos nem tudom, nálunk mennyire elterjedt manapság ez a módszer, csupán
annyit, hogy az első képzés Pécsen indult, de úgy vélem, több figyelmet
érdemelnének az ezzel elért eredmények. Gyógyszerek helyett hangszerek –
manapság nem elvetendő lehetőség.
(Ha esetleg valakit szintén bővebben érdekel, ezen a
honlapon több infót talál: http://www.parlando.hu/Urbanne.htm
)
A könyvhöz Ellen Wilber közreműködésével zenei háttéranyag
is született – bevallom, én nem hallgattam a dalokat a könyv megfelelő
fejezeteihez társítva, mert éppen nem volt rá lehetőségem, mindenesetre úgy
gondolom, ez igazán különlegessé teszi a regényt, és híven tükrözi, mennyi
munka fekszik a háttérben tulajdonképpen.
Szeretem ezekben a könyvekben, hogy a szereplők kézzel
foghatóak, hogy olyan pici, hétköznapi (és néha egyáltalán nem fontos) dolgok
által ismerjük meg őket, amelyek megmelengetik a szívem. Hogy ízeket és
illatokat érzek közben, hangokat és mosolyokat hallok. És hogy sosem tudok
teljes mellszélességgel állást foglalni valaki mellett, mert a másik fél nézőpontja,
indokai is legalább annyi fájdalmat okoznak, és képtelen lennék dönteni. Jodi
egy kissé mindig rátapos a szívemre, én pedig megbocsátom neki, mert hálás
vagyok, hogy segít megmutatni, milyen ember szeretnék lenni, és hogy ugyanolyan
érző, törékeny, lélegző emberi lények vesznek körül, amilyen én is vagyok. Hogy
mind csak apró lélegzetek vagyunk a világ hatalmas, mélyről jövő sóhajában.
5/5
5/5
VISSZA ELŐRE