2012. szeptember 5., szerda

Dalok szárnyán

Jodi Picoult: Gyere haza

Amikor kinyitottam ezt a könyvet, titokban azt reméltem, hogy képes lesz kiirtani a bizonytalanságom táptalajában csírázó kétségeimet. Mert ugyan vannak írásai, amikért rajongok (Tizenkilenc perc, A nővérem húga), nem tudom figyelmen kívül hagyni a lassan nagyon is kiszámíthatóvá váló sémát, amire a történetei épülnek. Nem tudom, ez tulajdonképpen jó-e vagy rossz, sőt azt sem, hogy hogyan teljesítene, ha valami nagyon mást kellene írnia.
Aztán arra jutottam, hogy miért kellene? Hiszen a hibák ellenére temérdek elkötelezett olvasója van mind hazánkban, mind a világ többi részén, és fantasztikus alkotónak tartom Jodi-t, akitől egyszerűen rengeteget lehetne tanulni az írás terén és emberként egyaránt. Fontos és érdekes kérdésekre hívja fel a figyelmemet, amelyek mellett lehet, hogy egyébként egyszerűen elsétálnék, és olyan mélyre ás bennük, annyira más aspektusokból mutatja meg őket, hogy a végére szinte elszégyellem magam.

Most sem történt másként: adott ugyebár egy nő, Zoe és a férje, Max. Átlagos polgárok, csupán egy átlagos gyermeket szeretnének, ám hiába próbálkoznak hosszú évek óta. De az élet közbe szól, és bombát robbant. Mi pedig szinte kukkolóként figyeljük az eseményeket: némán tanúskodunk a váláson, csendben pislogunk az új, másfajta szerelem csírázásakor, amikor a vallás és a hit beköltözik a lélekbe, és amikor a hétköznapi hősök saját démonaikkal vagy az igazságszolgáltatással küzdenek.

Ebből a csokorból talán egyetlen szál is sok lenne, Jodi mégis nagyot markol, és állát felszegve, dacosan tolja felénk a hétköznapi valóságot. Hogy miféle kirekesztésben részesül egy-egy homoszexuális pár, hogy már a kapcsolatuk létezése is miféle akadályokat gördít eléjük. Hogy milyen nehéz felvállalni önmagunkat mások előtt (akár a szeretteink, akár idegen arcok), elfogadni és elfogadtatni, milyenek vagyunk. Hogy az emberek változnak, az érzések szintén. Hogy néha olyan helyen keresünk menedéket, ami darabokra szaggat minket, de hagyjuk, hogy az ár sodorjon minket. Hogy valaki a legváratlanabb  pillanatban nyújtja felénk a kezét – még akkor is, ha ez teljesen hihetetlen. Hogy nincs jogunk mások felett ítélkezni. Hogy a remény úgy képes csillogni, akár az igazgyöngy a kagyló héjainak apró résén át.  Hogy sok üveg repedt, még akkor is, ha ez messziről egyáltalán nem látszik. Hogy néha komolyan mérlegelnünk kell, és hogy van, amikor végig a szemünk előtt volt a megoldás, amelyre egész életünkben vártunk. Hogy egy gyermek már világra jötte előtt is a szüleihez tartozik, és ezen semmi sem változtathat.

Amit igazán sajnáltam, hogy a zeneterápia ilyen apró hangsúlyt kapott a történetben. A zene hatásait mindenki ismeri és elismeri, mindannyian tudjuk, mire képes egy dal, amit szeretünk, amihez emlékeink kötődnek, ami fontos pillanatokat idéz fel, vagy ami újra összetöri a szívünket. Sajnos nem tudom, nálunk mennyire elterjedt manapság ez a módszer, csupán annyit, hogy az első képzés Pécsen indult, de úgy vélem, több figyelmet érdemelnének az ezzel elért eredmények. Gyógyszerek helyett hangszerek – manapság nem elvetendő lehetőség.
(Ha esetleg valakit szintén bővebben érdekel, ezen a honlapon több infót talál: http://www.parlando.hu/Urbanne.htm )
A könyvhöz Ellen Wilber közreműködésével zenei háttéranyag is született – bevallom, én nem hallgattam a dalokat a könyv megfelelő fejezeteihez társítva, mert éppen nem volt rá lehetőségem, mindenesetre úgy gondolom, ez igazán különlegessé teszi a regényt, és híven tükrözi, mennyi munka fekszik a háttérben tulajdonképpen.

Szeretem ezekben a könyvekben, hogy a szereplők kézzel foghatóak, hogy olyan pici, hétköznapi (és néha egyáltalán nem fontos) dolgok által ismerjük meg őket, amelyek megmelengetik a szívem. Hogy ízeket és illatokat érzek közben, hangokat és mosolyokat hallok. És hogy sosem tudok teljes mellszélességgel állást foglalni valaki mellett, mert a másik fél nézőpontja, indokai is legalább annyi fájdalmat okoznak, és képtelen lennék dönteni. Jodi egy kissé mindig rátapos a szívemre, én pedig megbocsátom neki, mert hálás vagyok, hogy segít megmutatni, milyen ember szeretnék lenni, és hogy ugyanolyan érző, törékeny, lélegző emberi lények vesznek körül, amilyen én is vagyok. Hogy mind csak apró lélegzetek vagyunk a világ hatalmas, mélyről jövő sóhajában.

5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése