A bennü(n)k szunnyadó Gonosz
2012. október 16., kedd - 17:14 • Kata • 0 komment

William Golding: A legyek ura

"-Tudom, hogy itt nincs szörny…úgy értem, olyan, ami agyarral, karommal támad…s azt is tudom, hogy itt nincs mitől félni…
Szünetet tartott.
– Hacsak…
Ralph nyugtalanul megmozdult.
– Hacsak…?
– Hacsak az emberektől nem."






Aki meghallja a címet, általában egyetértően bólint – olvasni, ismerni kell, kötelező. Értem is meg nem is. Ha a véleményemet kérdeznék, talán úgy fogalmaznék, egyszer mindenkinek át kellene esnie ezen – nagy levegőt venni, mélyen beszívni, benn tartani, kifújni, és hagyni, hogy lelkünk sötét oldala is feltáruljon. Talán egy pillanatra szégyelljük majd, hogy emberek vagyunk. Talán megrémülünk, és sötét, magányos éjszakán, éberen forgolódva merengünk azon, vajon mi bújik meg szívünk legsötétebb, apró kis bűnös zugában.

Egy csapat gyerek, egy lakatlan sziget, egy lezuhant repülőgép. A kérdés csupán annyi, hogy mit kezdenek majd ezzel a helyzettel?
Ennek a regénynek van egyfajta sajátos lüktetése. Lassú, kissé nehézkes, és csak néha, az izgalmak tetőfokán gyorsul fel, akár a harci dob, amely a küzdelemre szólít. És valóban, az egész egy háború: a túlélésért, a hatalomért, a saját lélegzetvételekért, a saját igazukért, a reményért.
Weheartit.com
Míg Robinson Crusoe boldogulására és napjaira még mindig egyfajta meglepett csodálattal gondolok vissza, itt semmi hasonlót nem éreztem. Szabadulni akarnak szorult helyzetükből, de az egész inkább egyfajta játék, izgalmas kaland, mint élet-halál kérdése. Szabályokat hoznak, de csak azért, hogy utána felrúghassák őket. Vezetőt választanak, hogy később megalázzák és hátat fordítsanak neki. Élni akarnak, életet követelnek cserébe. A gyerekekben az ártatlanság mellett ott rejtőzik valami elemi kegyetlenség is – nem tudatos, de még nem tudják felmérni, milyen sebeket okozhatnak egy ártatlannak hitt szóval vagy mozdulattal. Jobb esetben ezt saját életükön, kapcsolataikon keresztül tapasztalják meg, ám ezen a szigeten minden szabály a visszájára fordul.
Komisz gyerekekből előbb elvadult, majd félelmetes kölykökké, ösztönlényekké fejlődnek vissza. A civilizáció árnya, a mindennapjainkat uraló normák egyre inkább a feledés homályába olvadnak, talán könnyebb nem is gondolni arra, hogyan kellene viselkedniük, elvégre ez egy teljesen új helyzet, ami felülír minden eddigi ismeretet. Sokáig ott lüktet a vérükben a tagadás, a szörnyű tettek elutasítása, de egyre csak sodródnak az eseményekkel. Nincs, aki tudná, mi a megoldás, nincs, aki azt mondja: Elég volt! Talán Röfi az egyetlen, aki képes „felülről” szemlélni a helyzetüket, de nincs a kezében hatalom ahhoz, hogy meghallják a szavaiban felcsillanó apró igazságszemcséket. Még akkor sem, amikor nála van a kagyló. És a gondolatok szépen lassan eltűnnek, a kéz már előbb mozdul, előbb sújt le. Van ebben valami végtelenül szomorú és kétségbeejtő. Lehet, hogy itt vagyunk a legmodernebb technikai vívmányok között, minden lépésünk, minden lélegzetvételünk ismert, és csak ki kell nyújtanunk a kezünket, hogy a fél világ a szobánkba jöjjön, a szemünk elé. És ha mindezt elveszik tőlünk? Ha nem marad semmink, csak a túlélés gondolata? Mi sem lennénk mások?

Weheartit.com
Zseniális azért, amit bemutat, amit sugall, ami a sorok közül üvöltözik. Mégsem tudtam szeretni, egyrészt mert elborzasztott a szituáció, de nem ez volt a legnagyobb baja – sokkal inkább, hogy untatott. Sem a lelki és szellemi elkorcsosulás, sem pedig a szigeten való boldogulás nem váltott ki belőlem különösebb érzelmeket vagy érdeklődést, egyedül a kíváncsiság motivált arra, hogy haladjak vele.
Érdekes (számomra), hogy milyen sokszor emlegetik a felnőtteket, abban bízva, ők tudnák, hogyan kezeljenek egy efféle helyzetet, hogyan legyenek úrrá a káoszon, de őszintén szólva… én azt hiszem, ugyanolyan elveszettek lennének, mint ezek a gyerekek. Nem az életkor függvénye, ki mennyire hajlandó táplálni a benne szunnyadó szörny lángoló étvágyát.
A befejezés egyfajta mentális pofonként hat: a hirtelen esemény visszarántja őket korábbi életükbe, szerepükbe – egyik pillanatról a másikra zsugorodnak megint gyerekekké, de ezek a könnyek már sosem moshatják el tetteik emlékét.
Az érintetlen Paradicsomot saját Poklukká változtatják.

3,5/5

VISSZA ELŐRE