2012. október 16., kedd - 17:14 • Kata • 0 komment
William Golding: A legyek ura
"-Tudom,
hogy itt nincs szörny…úgy értem, olyan, ami agyarral, karommal támad…s azt is
tudom, hogy itt nincs mitől félni…
Szünetet
tartott.
–
Hacsak…
Ralph
nyugtalanul megmozdult.
–
Hacsak…?
–
Hacsak az emberektől nem."
Aki meghallja a címet, általában egyetértően bólint – olvasni, ismerni kell, kötelező. Értem is meg nem is. Ha a véleményemet kérdeznék, talán úgy fogalmaznék, egyszer mindenkinek át kellene esnie ezen – nagy levegőt venni, mélyen beszívni, benn tartani, kifújni, és hagyni, hogy lelkünk sötét oldala is feltáruljon. Talán egy pillanatra szégyelljük majd, hogy emberek vagyunk. Talán megrémülünk, és sötét, magányos éjszakán, éberen forgolódva merengünk azon, vajon mi bújik meg szívünk legsötétebb, apró kis bűnös zugában.
Egy csapat gyerek, egy lakatlan sziget,
egy lezuhant repülőgép. A kérdés csupán annyi, hogy mit kezdenek majd ezzel a
helyzettel?
Ennek a regénynek van egyfajta sajátos
lüktetése. Lassú, kissé nehézkes, és csak néha, az izgalmak tetőfokán gyorsul
fel, akár a harci dob, amely a küzdelemre szólít. És valóban, az egész egy háború:
a túlélésért, a hatalomért, a saját lélegzetvételekért, a saját igazukért, a
reményért.
Weheartit.com |
Míg Robinson Crusoe boldogulására és
napjaira még mindig egyfajta meglepett csodálattal gondolok vissza, itt semmi
hasonlót nem éreztem. Szabadulni akarnak szorult helyzetükből, de az egész
inkább egyfajta játék, izgalmas kaland, mint élet-halál kérdése. Szabályokat
hoznak, de csak azért, hogy utána felrúghassák őket. Vezetőt választanak, hogy
később megalázzák és hátat fordítsanak neki. Élni akarnak, életet követelnek
cserébe. A gyerekekben az ártatlanság mellett ott rejtőzik valami elemi
kegyetlenség is – nem tudatos, de még nem tudják felmérni, milyen sebeket
okozhatnak egy ártatlannak hitt szóval vagy mozdulattal. Jobb esetben ezt saját
életükön, kapcsolataikon keresztül tapasztalják meg, ám ezen a szigeten minden
szabály a visszájára fordul.
Komisz gyerekekből előbb elvadult, majd
félelmetes kölykökké, ösztönlényekké fejlődnek
vissza. A civilizáció árnya, a mindennapjainkat uraló normák egyre inkább a
feledés homályába olvadnak, talán könnyebb nem is gondolni arra, hogyan kellene
viselkedniük, elvégre ez egy teljesen új helyzet, ami felülír minden eddigi ismeretet.
Sokáig ott lüktet a vérükben a tagadás, a szörnyű tettek elutasítása, de egyre
csak sodródnak az eseményekkel. Nincs, aki tudná, mi a megoldás, nincs, aki azt
mondja: Elég volt! Talán Röfi az egyetlen, aki képes „felülről” szemlélni a
helyzetüket, de nincs a kezében hatalom ahhoz, hogy meghallják a szavaiban
felcsillanó apró igazságszemcséket. Még akkor sem, amikor nála van a kagyló. És
a gondolatok szépen lassan eltűnnek, a kéz már előbb mozdul, előbb sújt le. Van
ebben valami végtelenül szomorú és kétségbeejtő. Lehet, hogy itt vagyunk a
legmodernebb technikai vívmányok között, minden lépésünk, minden lélegzetvételünk
ismert, és csak ki kell nyújtanunk a kezünket, hogy a fél világ a szobánkba
jöjjön, a szemünk elé. És ha mindezt elveszik tőlünk? Ha nem marad semmink,
csak a túlélés gondolata? Mi sem lennénk mások?
Weheartit.com |
Zseniális azért, amit bemutat, amit
sugall, ami a sorok közül üvöltözik. Mégsem tudtam szeretni, egyrészt mert
elborzasztott a szituáció, de nem ez volt a legnagyobb baja – sokkal inkább,
hogy untatott. Sem a lelki és szellemi elkorcsosulás, sem pedig a szigeten való
boldogulás nem váltott ki belőlem különösebb érzelmeket vagy érdeklődést,
egyedül a kíváncsiság motivált arra, hogy haladjak vele.
Érdekes (számomra), hogy milyen sokszor
emlegetik a felnőtteket, abban bízva, ők tudnák, hogyan kezeljenek egy efféle
helyzetet, hogyan legyenek úrrá a káoszon, de őszintén szólva… én azt hiszem,
ugyanolyan elveszettek lennének, mint ezek a gyerekek. Nem az életkor
függvénye, ki mennyire hajlandó táplálni a benne szunnyadó szörny lángoló
étvágyát.
A befejezés egyfajta mentális pofonként
hat: a hirtelen esemény visszarántja őket korábbi életükbe, szerepükbe – egyik
pillanatról a másikra zsugorodnak megint gyerekekké, de ezek a könnyek már
sosem moshatják el tetteik emlékét.
Az érintetlen Paradicsomot saját
Poklukká változtatják.
3,5/5
VISSZA ELŐRE