2012. október 6., szombat

A Szent Johanna-jelenség



…avagy bölcsész leszek, fát nevelek!


Leiner Laura: A Szent Johanna gimi

Hey Ho, Let’s go!

Nos, a bejegyzés eredetileg a „Melyik szeptember 8.?” munkacímet viselte, de mivel az október nyolcadika már szinte a lábtörlőmet szaglássza, kezdtem kínosnak érezni, ezért változtattam. És nem mellesleg végre elszántam magam. Tudom, már említettem a múltkor, hogy mennyire nehéznek tartom, amikor olyan könyvről kell írnom, ami komolyan tetszett. Ezért néha csak halogatom és halogatom, ezekből az apró, szivárványfényű üvegszilánkokból próbálom újra összerakni magam és mindazt, ami a fejemben kavarog… Hát még, ha egy egész (máig befejezetlen) könyvsorozat a téma! Leszögezném, hogy nem szeretném piedesztálra emelni Leiner Laura könyveit, ugyanakkor nehezen fogom vissza a rajongó hangokat, amelyek a fejemben járják örömtáncukat, akárhányszor csak szóba kerül a Szent Johanna gimi – előre is elnézést kérek attól, akinek egy idő után zavaróvá válik az ömlengésem, a kommenteknél lehet fröcsögni és virtuális guillotine alá állítani, köszönöm.

A Szent Johanna gimi és én sokáig elkerültük egymást – nem mintha tudatosan tartottam volna távol magam tőle, pusztán nem érdekelt. Hogy miért, azt én magam sem értem, elvégre az ifjúsági irodalom még 23 éves fejjel is nagyon közel áll a szívemhez, ugyanakkor mazochista típus vagyok :D Mindenesetre egy ideje csodálkozó mosollyal figyeltem az életkortól független rajongást, és nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy vajon mit tudnak ezek a könyvek? Miben rejlik Leiner Laura mágiája? Aztán egy nap megadtam magam, és belekezdtem az első részbe. Nem állítom, hogy rögvest, három sor elolvasása után beszippantott, de a sajátos hangulata, a humora és a szereplői nagyon gyorsan meggyőztek arról, hogy egyáltalán nem hagy hidegen a további sorsuk. És hirtelen elfogyott mind a hét kötet, nekem pedig majd’ megszakadt a szívem, hogy ki kell szakadnom ebből a közösségből. Úgy éreztem, magamra hagytak.
 És hogy mitől működik ennyire ez a sorozat? Szerintem több oka is van, de nyilván egyéne válogatja. Mindenkinek mást mond, más emlékeket ébreszt, lehet az jó és rossz, és persze nem szeretheti mindenki. Nem is fogja – bár értek már meglepetések ezzel kapcsolatban is :)
Nem szeretnék a kötetekkel egyenként foglalkozni – részben, mert hamar nagyon unalmassá válna (legalább annyira, mint Corteznek az olvasókör), és magamat ismételgetném végtelenített szalagon; másrészt mivel gyors egymásutánban olvastam őket, számomra egy hosszú történetfolyamot alkotnak, és nem igazán szakadnak darabokra.
SPOILEREK a hetedik kötetből is előfordulhatnak, ezért mindenki saját felelősségre olvassa tovább!

Ami zavar: essünk túl rajta…
Reni esetenkénti szóhasználata.
Lehet, hogy apróságnak tűnik, de nem tudok elvonatkoztatni ettől… Igazából mélységesen tiltakozom. Aki egy romkocsmában állva kijelenti, hogy őt egy kicsit deprimálja ez a hely, az ne használjon olyan kifejezéseket a naplójában, mint „hüvi”, „popi” vagy „baki” (kétségbeesetten próbáltam rájönni, hogy nyer értelmet abban a mondatban a „hiba”, mire rájöttem, hogy a bakancsról van szó), mert késztetést érzek, hogy lefejeljem. Reni intelligens lány, és azt hiszem, azért zavarnak ezek a szavak, mert ritkán fordulnak elő, tehát nem érzem úgy, hogy a mindennapi nyelvhasználatához tartoznának, ezért nagyon-nagyon idegenül és furcsán hatnak számomra. És egy kicsit idegesítenek is.


„– Beülhetek a Télapó ölébe? – kérdezte Móni vigyorogva Zsoltitól, ahogy odalépett hozzánk.
– Vert már pofán krampusz? – kérdezett vissza Kinga reflexből.”

Történet: szerintem egyértelmű, hogy egy „átlagos” kamaszokról szóló, magyar helyszínen játszódó történet nem fog bővelkedni az akció-elemekben, nem köszönt ránk hirtelen jégkorszak, és nem válunk atomháború áldozatává, hogy aztán ebben az ingerszegény környezetben próbáljanak boldogulni szerencsétlen hőseink. Baj? Nem az. Aki ilyen olvasmányra vágyik, rengeteget talál a könyvpiacon, a polcokról dőlnek felénk a disztópiák és kalandregények, amiket szintén szeretek, de ennek a sztorinak épp az a különlegessége, hogy a mássága a hétköznapiságában rejlik. Hogy sokszor a legnagyobb a gond a töri tz vagy a kémia felelés (esetleg a rajz), hogy barátságok bomlanak fel vagy erősödnek meg, hogy elfogy a büféből a citromos minyon, hogy ki nyeri a tanulmányi versenyt, és hogy darabokra tört-e már az ember szíve.


„– Menj már, Ren, totál kitűnő lettél – röhögött Ricsi, belelesve a bizimbe.
– Hát – vontam meg a vállam –, így sikerült.
– Hazavihetem megmutatni? Apám még sose látott ilyet – kapta ki Zsolti Macu kezéből, és ahogy elvette, kettészakadt az oldal.”


Szereplők: a sorozat egyik legnagyobb piros pontját a karakterek jelentik számomra. Lassan ismerjük meg őket, apró hibákról és nevetésekről, ahogy Reni is fokozatosan kerül közelebb hozzájuk. Ami csodás bennük, hogy szinte lélegeznek, hogy viccesek és nagyon-nagyon emberiek, minden ballépésükkel, meggondolatlan szavukkal együtt. A szemünk előtt kezdenek felnőni, alakulnak, keresik a saját egyéniségüket és a saját útjukat, mint mindannyian. Azt hiszem, talán mindegyiküket szeretem és becsülöm valamiért, de vannak, akik a tetteikkel és gondolkodásukkal egyre nagyobbra nőnek a szememben. Becsülendő a kitartásuk és a hűségük, hogy sosem hagyja el őket a humoruk, és hogy nem szégyellik, hogy segítő kezet nyújtsanak egy társuknak, ha az elveszítette az útját (más kérdés, hogy nem mindenki képes ezt kezelni). Igazság szerint… egyetlen szereplőt emelnék most ki, azon túl, hogy valószínűleg oldalakat tudnék még megtölteni, ha mindenkiről elmondanám azt, ami a fejemben zsong. Kinga. Talán az egyik legmegosztóbb személyiség, és hatalmas kedvenc. Rengeteg oka van, hogy felnézek rá, és úgy gondolom, sokan vagyunk, akik szeretnének egy olyan barátot, mint ő. Nem szégyell önmaga lenni, kiállni az igazáért, de a maga módján ő az, aki az elejétől fogva Reni talán legnagyobb támasza. Minden szava felér egy kijózanító, mentális pofonnal, és talán sokáig észre sem veszik, hogyan csiszolódnak egymáshoz, hogyan válnak igazi barátokká. Renivel együtt lassan én is észrevettem, hogy Kinga szavai egyre inkább megmosolyogtatnak, és én is megtanultam mögéjük látni. Komolyan mondom, az egyik legzseniálisabb karakternek tartom, akiről valaha olvastam.

„– Bántalak? Istenem, ha látnád magad! Renáta, szánalmas vagy, és engem mérhetetlenül feldühítenek a szánalmas emberek!
– Akkor minek jöttél ide? – csuklott el a hangom.
– Mert… – akadt meg egy pillanatra – mert szükséged van rám.”


Könyvek: nyilván nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy micsoda érdekes és izgalmas listát tár elénk Reni a hét kötet alatt (persze Arnold, Karcsi, Kata és Flóra hathatós segítségével). Szeretem és nagyon magaménak érzem (mint nyilván a legtöbb könyvmoly) ezekhez a papírjószágokhoz történő ragaszkodását, és azt, ahogy újra és újra rácsodálkozik egy történetre, ahogy hagyja, hogy magával ragadja, arról már nem is beszélve, amit a könyvesboltban művel :) Mintha magamat látnám viszont egy tükörben.

„Ez a legpocsékabb ötlet, amit valaha hallottam. Renáta, te annyira vagy muzikális, mint egy szék!”

Zene: Jalapeno, zenekari próbák, együttestoborzás, karaoke-produkciók, és rengeteg, rengeteg dal. A könyvekben, ahogy az életünkben is, központi szerepet kap a zene, mintha mindvégig szólna egy végtelenített cd, aláfestésnek, a legkülönfélébb stílusokból összeollózva. Olyan természetes, mint amikor kitágul a tüdőnk, készen arra, hogy beszívjuk a levegőt – de ezek a szívünket töltik csordultig. A legtöbb pillanathoz köthető valamilyen dal, mint ahogy bennünk is laknak olyanok, amiket semmiért sem adnánk, mert életünk legszebb vagy legfájdalmasabb, legdöbbenetesebb emlékeit tartják életben. Megfér egymás mellett az Oasis és Beatles, a Ramones és a MCR, a Korn, a Doors, a Metallica, a Magna Cum Laude vagy a Green Day is. Esetleg egy kis Taylor Swift, ráadásnak? Olvasás közben sok számot meghallgattam, ami egyrészt nagy élmény volt, mert még közelebb hozta hozzám azt a bizonyos pillanatot, másrészt pedig új dalokat is megismertem, és amellett, hogy legalább hangyányit tágult az ízlésem, új kedvenceket is avattam. És Virágnak hála, egy halom rövidítést is megismertem :) Más kérdés, hogy egy pavlovi reflexszel is gazdagodtam: akárhányszor meglátom a Basket Case szókapcsolatot, a szívem a torkomba ugrik, és elönt valami megnevezhetetlen izgatottság. Talán egyszer majd Reniről fogják elnevezni ezt a sokunkat érintő betegséget… :D  

„Ami körülötted változik, az nem érdekel. Ami benned, az igen.”

Érzelmek: mind a barátság, mind a szerelem sokféle formában és színben veti fel a fejét. Magunk döntjük el, kinek adunk igazat, kikért izgulunk vagy ki szól a mi szívünkből, de azt hiszem, minden mozzanata nagyon tanulságos – nem csak kamaszfejjel. Így akarok szeretni, így akarom támogatni azokat, akik nekem fontosak, ilyen őszinte szívvel szeretnék élni, és nevetni, ha valami fáj. Néha olyan nehéz okosnak lenni, ha a szívünkre hallgatunk, néha képtelen butaságokra vetemedünk, de talán sosincs késő. Mindig van visszaút – egy szó, egy bocsánatkérés, egy dal vagy egy levél. Csak ne rettegjünk annyira.

„– Jó a szütyőd – jegyezte meg mosolyogva Ricsi, ahogy odaértem. Röhögtessük ki magunkat reggel fél nyolckor. Éljen.
– Kösz – húztam el a számat. – Öko – tettem hozzá.
– Miko? – kérdezte Zsolti, mire a fiúkból kitört a röhögés, és én is elmosolyodtam.”

Társadalmi felelősségvállalás: első pillantásra talán furcsa, de a könyvekben fontos szerepet kapnak bizonyos témák, amelyek napjainkban vagy kiemeltek, vagy éppenséggel szinte tabunak számítanak. Kezdetben meglepett, hogy efféle kérdések is terítékre kerülnek – ráadásul egyáltalán nem szájbarágós stílusban, azt hiszem, mindenkinek szíve joga eldönteni, mi a véleménye velük kapcsolatban. A cselekményfolyam szerves részét képezik, a többi pedig néha megbújik a sorok között, és talán elindít valamit az olvasóban, felébreszt egy csepp emberséget… Természetesen ki más lehetne egy jobb világ elszánt élharcosa, mint Kinga? Palackgyűjtés, spontán élőlánc az állatokért vagy a bántalmazott nőkért, adományok a hajléktalanoknak és a gyermekkórházaknak, vagy jótékonysági futóverseny, amely felhívja a figyelmet a szűrővizsgálatok fontosságára? Sokan még felnőttként is keveset tudnak ezekről a dolgokról, vagy inkább kényelmesen és érdektelenül félre fordítják a fejüket, hisz’ majd megoldja más… Hatalmas pozitívum, hogy szóba kerülnek, sőt a szereplők vitái csak segítenek, hogy több oldalról rálássunk a problémára. És ha legalább egy apró gondolatfoszlány megragad bennünk, ha elzárjuk a vizet fogmosás közben vagy nem égetjük feleslegesen a lámpát, máris tettünk valamit, nem? Én az utóbbi időben mindig a saját vászonszatyrommal járok bevásárolni, elvégre sosem lehet tudni, Kinga hol bukkan fel, és mikor ordít valaki nyakába hátulról –jobb félni, mint megijedni :)

„– Oké. Rájöttem. Földrajzból megyek. Nem is értem, eddig, hogy nem jutott eszembe – hadartam.
– Ügyes – szólt Cortez. – És erre most hogy jöttél rá?
– Széttört a fejemen a földgömböm – ismertem be.”

Internet: manapság nehezen tudunk meglenni nélküle, beleette magát a mindennapjainkba, és állandóan jelen van az életünkben, akár egy sokadik családtag. Nem szeretném túlragozni sem ezt, sem pedig a közösségi média térnyerését, egyszerűen csak… tetszik, ahogy Leiner Laura ezen az ingoványos talajon lavírozik, ahogy a kamaszok is keresik az egyensúlyt ezen a terepen. Hiszen ott van Dave és Reni, mint a két véglet – kell ennél többet mondanom? Imádtam, amikor az internet veszélyeiről és visszaélésekről is szó esett (mellesleg én magamban a Dorián-eset utóéletét is ide sorolom), és persze az egy hetes net- és telefonmegvonást. Zseniális. Bár jobban odafigyelnénk erre.

„Ilyen lehet a pokol. Barkochbázó lúzerek és kinyomtatott időjárás-jelentés.”

Perifériára szoruló diákok: szerintem nem létezik olyan iskola a világon (vagy az írók szövevényes képzeletében), ahol ne alakulna ki akaratlanul is valamiféle hierarchia. Törvényszerű, hogy az erősebb elnyomja a gyengét. Ez itt is hasonló elven működik, bár úgy hiszem, nem mindig tudatos a „bántás”. A gyerekek néha igazán kegyetlenek tudnak lenni, viszont mivel itt már saját identitással és gondolatokkal rendelkező majdnem-felnőttekről beszélünk, képesek felmérni a tetteik és szavaik súlyát, és ami a legfontosabb… tudnak bocsánatot kérni. Persze, nyilván nem akkor, amikor túszul ejtik Karcsit vagy cetliket ragasztgatnak a hátára, esetleg Petin vagy Katán nevetnek. De ezeknek a srácoknak van szívük. És ott van Reni, mint egy híd, amely átmenetet képez a két „tábor” között, és neki hála a határvonalak szépen, lassan néha kezdenek elmaszatolódni. Nem mellesleg az egyik legnagyobb igazságot is ő mondja ki:
„-Összebariztál a góttal?-vihogott Móni gúnyosan, amikor visszaültem a padra.
-Igen-feleltem összeszirított fogakkal.
-Mer’? –kérdezte totál értetlenül.
-Mert ugyanannyi energia észrevenni valakit, mint azon fáradozni, hogy ne vegyük észre. Én az előbbit választom –mondtam, fellapozva a könyvem.”

Káosz: többnyire ezzel a szóval jellemezhető ez a közösség. Őrület, hangzavar és állandó ordítás, üvöltő zene és dobálózó, verekedő, nevető vagy esetenként síró diákok és feladatok, amiket jó ideig nem felejt majd a Szent Johanna. Felöltöztetett csontváz, állandóan dokumentált pillanatok, ellógott órák és a tanárok szeme láttára elköltött, kiadós ebédek (ugye, Zsolti? Koviubi és csirkemell?). Megrágott chips, kiömlött kóla, ellopott torta, darabokra tört ablaküveg… Mégis azt mondom, a legösszetartóbb közösség. Nem az a legfontosabb, hogy a diákcsínyeket követően falaznak egymásnak, inkább hogy akkor is mindig ott vannak, ha a társuknak komolyan segítségre van szüksége. Kinga fizikai vagy épp verbális formában visz be fájó ütést, Ricsi gondolkodás nélkül elhajtja a bandáját, ha arról van szó, Cortez fenyeget; vagy éppen összefogva, együtt indulnak „szórakozni”, hogy Dave és Macu épségben megússza az estét – akkor is, ha semmi kedvük hozzá. Részt vesznek az iskolai rendezvényeken vagy az állatkerti túrán, és egyre több tanár kénytelen felügyelni az osztálykirándulásaikat – és kő kövön nem marad utánuk.

„-Na, Macu, mit szólsz? Túl vagy az első féléven. Hogy tetszik a Szent Johanna? – vigyorgott Virág, és ide-oda ugrált, hogy ne fázzon. Mindannyian Macura néztünk, aki nyitotta a száját, aztán még egyszer átgondolta, hogy mit fog mondani.
-Hát, hallod – rázta meg a fejét, végignézve rajtunk. –Őrült egy hely ez.”


(A képek forrása: weheartit.com – kivéve az elsőt, ami saját.)

3 megjegyzés:

  1. Kezdem ott, hogy gratula az átfogó, és kimerítő összefoglalásért, egy élmény volt olvasni, legalább annyira, mint magukat a kötetetek:D És milyen meglepő, tökéletesen egyetértek veled az elhangzottakban/leírtakban:D Bár én nagyon versenyeztetem a karaktereket, hogy ki legyen a kedvencem, vagy kit emeljek ki, mert annyira nehéz választani, hol ez, hol az...
    Másodjára köszönöm, hogy egyáltalán megmutattad a sorozatot, gondolom előtted nem titok, hogy milyen hamar berántott engem is ez a kis miliő:D
    A képeket nagyon jól összeválogattad, mintha direkt az Szjg-hez készültek volna, és az első... hát a hetes kötet látva felsírtam O.O
    Ó, és talán még nem is mondtam neked, de még én is tanultam belőle! (a társadalmi felelősségvállalásrész)Egyrészt én is szeretnék egy kicsit kingásabb lenni ez ügyben (IS:D) másrészt mióta Dave-et kirabolták este a buszon már nem velem elővenni a kütyüjeim - no nem a Reni-típusú telefonom féltem, hanem a kindle lapul a táskámban.... :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazából számomra öröm, hogy függő lettél, elvégre ez nekem is jó, egy önző kis dög vagyok :D
      A Kindle-t dugd is el, sosem lehet tudni. Egyébként én is egy kicsit jobban odafigyelek ezekre a dolgokra. :)

      Törlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés