2012. október 6., szombat - 17:52 • Kata • 3 komment
…avagy bölcsész leszek, fát nevelek!
Leiner Laura: A Szent Johanna gimi
Hey Ho, Let’s go!
Nos, a bejegyzés eredetileg a „Melyik szeptember 8.?” munkacímet viselte, de mivel az október nyolcadika már szinte a lábtörlőmet szaglássza, kezdtem kínosnak érezni, ezért változtattam. És nem mellesleg végre elszántam magam. Tudom, már említettem a múltkor, hogy mennyire nehéznek tartom, amikor olyan könyvről kell írnom, ami komolyan tetszett. Ezért néha csak halogatom és halogatom, ezekből az apró, szivárványfényű üvegszilánkokból próbálom újra összerakni magam és mindazt, ami a fejemben kavarog… Hát még, ha egy egész (máig befejezetlen) könyvsorozat a téma! Leszögezném, hogy nem szeretném piedesztálra emelni Leiner Laura könyveit, ugyanakkor nehezen fogom vissza a rajongó hangokat, amelyek a fejemben járják örömtáncukat, akárhányszor csak szóba kerül a Szent Johanna gimi – előre is elnézést kérek attól, akinek egy idő után zavaróvá válik az ömlengésem, a kommenteknél lehet fröcsögni és virtuális guillotine alá állítani, köszönöm.
A Szent Johanna gimi és én sokáig
elkerültük egymást – nem mintha tudatosan tartottam volna távol magam tőle,
pusztán nem érdekelt. Hogy miért, azt én magam sem értem, elvégre az ifjúsági
irodalom még 23 éves fejjel is nagyon közel áll a szívemhez, ugyanakkor
mazochista típus vagyok :D Mindenesetre egy ideje csodálkozó mosollyal
figyeltem az életkortól független rajongást, és nem hagyott nyugodni a kérdés,
hogy vajon mit tudnak ezek a könyvek? Miben rejlik Leiner Laura mágiája? Aztán
egy nap megadtam magam, és belekezdtem az első részbe. Nem állítom, hogy
rögvest, három sor elolvasása után beszippantott, de a sajátos hangulata, a
humora és a szereplői nagyon gyorsan meggyőztek arról, hogy egyáltalán nem hagy
hidegen a további sorsuk. És hirtelen elfogyott mind a hét kötet, nekem pedig
majd’ megszakadt a szívem, hogy ki kell szakadnom ebből a közösségből. Úgy
éreztem, magamra hagytak.
És hogy mitől működik ennyire ez a sorozat?
Szerintem több oka is van, de nyilván egyéne válogatja. Mindenkinek mást mond,
más emlékeket ébreszt, lehet az jó és rossz, és persze nem szeretheti mindenki.
Nem is fogja – bár értek már meglepetések ezzel kapcsolatban is :)
Nem szeretnék a kötetekkel egyenként
foglalkozni – részben, mert hamar nagyon unalmassá válna (legalább annyira,
mint Corteznek az olvasókör), és magamat ismételgetném végtelenített szalagon;
másrészt mivel gyors egymásutánban olvastam őket, számomra egy hosszú
történetfolyamot alkotnak, és nem igazán szakadnak darabokra.
SPOILEREK a hetedik kötetből is
előfordulhatnak, ezért mindenki saját felelősségre olvassa tovább!
Ami
zavar: essünk túl rajta…
Reni esetenkénti szóhasználata.
Lehet, hogy apróságnak tűnik, de nem
tudok elvonatkoztatni ettől… Igazából mélységesen tiltakozom. Aki egy
romkocsmában állva kijelenti, hogy őt egy kicsit deprimálja ez a hely, az ne
használjon olyan kifejezéseket a naplójában, mint „hüvi”, „popi” vagy „baki”
(kétségbeesetten próbáltam rájönni, hogy nyer értelmet abban a mondatban a „hiba”,
mire rájöttem, hogy a bakancsról van szó), mert késztetést érzek, hogy
lefejeljem. Reni intelligens lány, és azt hiszem, azért zavarnak ezek a szavak,
mert ritkán fordulnak elő, tehát nem érzem úgy, hogy a mindennapi
nyelvhasználatához tartoznának, ezért nagyon-nagyon idegenül és furcsán hatnak
számomra. És egy kicsit idegesítenek is.
–
Vert már pofán krampusz? – kérdezett vissza Kinga reflexből.”
Történet:
szerintem egyértelmű, hogy egy „átlagos” kamaszokról szóló, magyar helyszínen
játszódó történet nem fog bővelkedni az akció-elemekben, nem köszönt ránk
hirtelen jégkorszak, és nem válunk atomháború áldozatává, hogy aztán ebben az
ingerszegény környezetben próbáljanak boldogulni szerencsétlen hőseink. Baj?
Nem az. Aki ilyen olvasmányra vágyik, rengeteget talál a könyvpiacon, a
polcokról dőlnek felénk a disztópiák és kalandregények, amiket szintén
szeretek, de ennek a sztorinak épp az a különlegessége, hogy a mássága a
hétköznapiságában rejlik. Hogy sokszor a legnagyobb a gond a töri tz vagy a
kémia felelés (esetleg a rajz), hogy barátságok bomlanak fel vagy erősödnek
meg, hogy elfogy a büféből a citromos minyon, hogy ki nyeri a tanulmányi
versenyt, és hogy darabokra tört-e már az ember szíve.
„–
Menj már, Ren, totál kitűnő lettél – röhögött Ricsi, belelesve a bizimbe.
– Hát – vontam meg a vállam –, így sikerült.
– Hát – vontam meg a vállam –, így sikerült.
–
Hazavihetem megmutatni? Apám még sose látott ilyet – kapta ki Zsolti Macu
kezéből, és ahogy elvette, kettészakadt az oldal.”
„–
Bántalak? Istenem, ha látnád magad! Renáta, szánalmas vagy, és engem
mérhetetlenül feldühítenek a szánalmas emberek!
–
Akkor minek jöttél ide? – csuklott el a hangom.
–
Mert… – akadt meg egy pillanatra – mert szükséged van rám.”
Könyvek:
nyilván nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy micsoda érdekes és izgalmas
listát tár elénk Reni a hét kötet alatt (persze Arnold, Karcsi, Kata és Flóra hathatós
segítségével). Szeretem és nagyon magaménak érzem (mint nyilván a legtöbb
könyvmoly) ezekhez a papírjószágokhoz történő ragaszkodását, és azt, ahogy újra
és újra rácsodálkozik egy történetre, ahogy hagyja, hogy magával ragadja, arról
már nem is beszélve, amit a könyvesboltban művel :) Mintha magamat látnám
viszont egy tükörben.
„Ez
a legpocsékabb ötlet, amit valaha hallottam. Renáta, te annyira vagy muzikális,
mint egy szék!”
Zene:
Jalapeno, zenekari próbák, együttestoborzás, karaoke-produkciók, és rengeteg,
rengeteg dal. A könyvekben, ahogy az életünkben is, központi szerepet kap a
zene, mintha mindvégig szólna egy végtelenített cd, aláfestésnek, a
legkülönfélébb stílusokból összeollózva. Olyan természetes, mint amikor kitágul
a tüdőnk, készen arra, hogy beszívjuk a levegőt – de ezek a szívünket töltik
csordultig. A legtöbb pillanathoz köthető valamilyen dal, mint ahogy bennünk is
laknak olyanok, amiket semmiért sem adnánk, mert életünk legszebb vagy
legfájdalmasabb, legdöbbenetesebb emlékeit tartják életben. Megfér egymás
mellett az Oasis és Beatles, a Ramones és a MCR, a Korn, a Doors, a Metallica,
a Magna Cum Laude vagy a Green Day is. Esetleg egy kis Taylor Swift, ráadásnak?
Olvasás közben sok számot meghallgattam, ami egyrészt nagy élmény volt, mert
még közelebb hozta hozzám azt a bizonyos pillanatot, másrészt pedig új dalokat
is megismertem, és amellett, hogy legalább hangyányit tágult az ízlésem, új
kedvenceket is avattam. És Virágnak hála, egy halom rövidítést is megismertem
:) Más kérdés, hogy egy pavlovi reflexszel is gazdagodtam: akárhányszor
meglátom a Basket Case szókapcsolatot,
a szívem a torkomba ugrik, és elönt valami megnevezhetetlen izgatottság. Talán
egyszer majd Reniről fogják elnevezni ezt a sokunkat érintő betegséget… :D
„Ami
körülötted változik, az nem érdekel. Ami benned, az igen.”
Érzelmek:
mind
a barátság, mind a szerelem sokféle formában és színben veti fel a fejét.
Magunk döntjük el, kinek adunk igazat, kikért izgulunk vagy ki szól a mi
szívünkből, de azt hiszem, minden mozzanata nagyon tanulságos – nem csak
kamaszfejjel. Így akarok szeretni, így akarom támogatni azokat, akik nekem
fontosak, ilyen őszinte szívvel szeretnék élni, és nevetni, ha valami fáj. Néha
olyan nehéz okosnak lenni, ha a szívünkre hallgatunk, néha képtelen butaságokra
vetemedünk, de talán sosincs késő. Mindig van visszaút – egy szó, egy
bocsánatkérés, egy dal vagy egy levél. Csak ne rettegjünk annyira.
„–
Jó a szütyőd – jegyezte meg mosolyogva Ricsi, ahogy odaértem. Röhögtessük ki
magunkat reggel fél nyolckor. Éljen.
–
Kösz – húztam el a számat. – Öko – tettem hozzá.
–
Miko? – kérdezte Zsolti, mire a fiúkból kitört a röhögés, és én is
elmosolyodtam.”
Társadalmi
felelősségvállalás: első pillantásra talán furcsa, de a könyvekben
fontos szerepet kapnak bizonyos témák, amelyek napjainkban vagy kiemeltek, vagy
éppenséggel szinte tabunak számítanak. Kezdetben meglepett, hogy efféle
kérdések is terítékre kerülnek – ráadásul egyáltalán nem szájbarágós stílusban,
azt hiszem, mindenkinek szíve joga eldönteni, mi a véleménye velük
kapcsolatban. A cselekményfolyam szerves részét képezik, a többi pedig néha
megbújik a sorok között, és talán elindít valamit az olvasóban, felébreszt egy
csepp emberséget… Természetesen ki más lehetne egy jobb világ elszánt élharcosa,
mint Kinga? Palackgyűjtés, spontán élőlánc az állatokért vagy a bántalmazott
nőkért, adományok a hajléktalanoknak és a gyermekkórházaknak, vagy jótékonysági
futóverseny, amely felhívja a figyelmet a szűrővizsgálatok fontosságára? Sokan
még felnőttként is keveset tudnak ezekről a dolgokról, vagy inkább kényelmesen
és érdektelenül félre fordítják a fejüket, hisz’ majd megoldja más… Hatalmas
pozitívum, hogy szóba kerülnek, sőt a szereplők vitái csak segítenek, hogy több
oldalról rálássunk a problémára. És ha legalább egy apró gondolatfoszlány
megragad bennünk, ha elzárjuk a vizet fogmosás közben vagy nem égetjük
feleslegesen a lámpát, máris tettünk valamit, nem? Én az utóbbi időben mindig a
saját vászonszatyrommal járok bevásárolni, elvégre sosem lehet tudni, Kinga hol
bukkan fel, és mikor ordít valaki nyakába hátulról –jobb félni, mint megijedni :)
„–
Oké. Rájöttem. Földrajzból megyek. Nem is értem, eddig, hogy nem jutott eszembe
– hadartam.
–
Ügyes – szólt Cortez. – És erre most hogy jöttél rá?
–
Széttört a fejemen a földgömböm – ismertem be.”
Internet:
manapság nehezen tudunk meglenni nélküle, beleette magát a mindennapjainkba, és
állandóan jelen van az életünkben, akár egy sokadik családtag. Nem szeretném
túlragozni sem ezt, sem pedig a közösségi média térnyerését, egyszerűen csak…
tetszik, ahogy Leiner Laura ezen az ingoványos talajon lavírozik, ahogy a
kamaszok is keresik az egyensúlyt ezen a terepen. Hiszen ott van Dave és Reni,
mint a két véglet – kell ennél többet mondanom? Imádtam, amikor az internet
veszélyeiről és visszaélésekről is szó esett (mellesleg én magamban a
Dorián-eset utóéletét is ide sorolom), és persze az egy hetes net- és
telefonmegvonást. Zseniális. Bár jobban odafigyelnénk erre.
„Ilyen
lehet a pokol. Barkochbázó lúzerek és kinyomtatott időjárás-jelentés.”
Perifériára
szoruló diákok: szerintem nem létezik olyan iskola a
világon (vagy az írók szövevényes képzeletében), ahol ne alakulna ki
akaratlanul is valamiféle hierarchia. Törvényszerű, hogy az erősebb elnyomja a
gyengét. Ez itt is hasonló elven működik, bár úgy hiszem, nem mindig tudatos a „bántás”.
A gyerekek néha igazán kegyetlenek tudnak lenni, viszont mivel itt már saját
identitással és gondolatokkal rendelkező majdnem-felnőttekről beszélünk,
képesek felmérni a tetteik és szavaik súlyát, és ami a legfontosabb… tudnak
bocsánatot kérni. Persze, nyilván nem akkor, amikor túszul ejtik Karcsit vagy
cetliket ragasztgatnak a hátára, esetleg Petin vagy Katán nevetnek. De ezeknek
a srácoknak van szívük. És ott van Reni, mint egy híd, amely átmenetet képez a
két „tábor” között, és neki hála a határvonalak szépen, lassan néha kezdenek
elmaszatolódni. Nem mellesleg az egyik legnagyobb igazságot is ő mondja ki:
„-Összebariztál
a góttal?-vihogott Móni gúnyosan, amikor visszaültem a padra.
-Igen-feleltem
összeszirított fogakkal.
-Mer’?
–kérdezte totál értetlenül.
-Mert
ugyanannyi energia észrevenni valakit, mint azon fáradozni, hogy ne vegyük
észre. Én az előbbit választom –mondtam, fellapozva a könyvem.”
Káosz:
többnyire ezzel a szóval jellemezhető ez a közösség. Őrület, hangzavar és
állandó ordítás, üvöltő zene és dobálózó, verekedő, nevető vagy esetenként síró
diákok és feladatok, amiket jó ideig nem felejt majd a Szent Johanna.
Felöltöztetett csontváz, állandóan dokumentált pillanatok, ellógott órák és a
tanárok szeme láttára elköltött, kiadós ebédek (ugye, Zsolti? Koviubi és
csirkemell?). Megrágott chips, kiömlött kóla, ellopott torta, darabokra tört
ablaküveg… Mégis azt mondom, a legösszetartóbb közösség. Nem az a legfontosabb,
hogy a diákcsínyeket követően falaznak egymásnak, inkább hogy akkor is mindig
ott vannak, ha a társuknak komolyan segítségre van szüksége. Kinga fizikai vagy
épp verbális formában visz be fájó ütést, Ricsi gondolkodás nélkül elhajtja a
bandáját, ha arról van szó, Cortez fenyeget; vagy éppen összefogva, együtt indulnak
„szórakozni”, hogy Dave és Macu épségben megússza az estét – akkor is, ha semmi
kedvük hozzá. Részt vesznek az iskolai rendezvényeken vagy az állatkerti túrán,
és egyre több tanár kénytelen felügyelni az osztálykirándulásaikat – és kő
kövön nem marad utánuk.
„-Na,
Macu, mit szólsz? Túl vagy az első féléven. Hogy tetszik a Szent Johanna? –
vigyorgott Virág, és ide-oda ugrált, hogy ne fázzon. Mindannyian Macura
néztünk, aki nyitotta a száját, aztán még egyszer átgondolta, hogy mit fog
mondani.
-Hát,
hallod – rázta meg a fejét, végignézve rajtunk. –Őrült egy hely ez.”
(A képek forrása: weheartit.com –
kivéve az elsőt, ami saját.)
VISSZA ELŐRE