2012. október 17., szerda

Ártatlan áldozatok


Gayle Forman: Hová tűntél?

 

„Ha maradsz, bármit megteszek érted, amit csak akarsz”.


 Az első részre vonatkozóan spoilereket tartalmazhat, ezért mindenki csak saját felelősségre olvassa!
Szeretném rögtön az elején külön kiemelni mind a történet, mind a dalszövegek fordítását, egyszerűen gyönyörűek, Rudolf Anna és Gáti István kiemelkedő munkát végeztek. Köszönet nekik azért, hogy a szívüket-lelküket is beleszőtték egy kicsit :)


„Tű és cérna, hús és csont
A nyál kifolyt, a szív csak kong
Bőrödön gyémántkék varratok
Csillog a magány. Hallgatok.”



Egy életre szóló döntést mindig nehéz meghozni – akár úgy hisszük, látjuk a lehetséges következményeit, akár nem. Választanunk kell, mert ezen a kavicsos, beláthatatlan kanyarokkal tűzdelt úton nincs hezitálás: vagy tovább megyünk, vagy végleg kiszállunk a játékból, és a fűre ülünk összekulcsolt kezekkel.
De hogy ezután képesek vagyunk-e előre nézni, vagy folyton hátra tekintünk?

Ez az egyik kedvenc szerelmi történetem második felvonása.
Az első rész apró üvegszilánkokra tört bennem mindent, de most kaptunk még egy esélyt, hogy egyesével, minden leheletnyi darabot a helyére illesszünk. Néha fájt, az ujjaimba vágott, néha pedig csak figyeltem, ahogy ragyog a halvány napfényben. Tudom, hogy sosem lesz már olyan, mint előtte volt, sosem tűnnek el a veszteség nyomai, mégis nyertünk valami fontosat: a reményt, hogy így is lehet jó. Sőt, jobb. Azt suttogja, amire igazából nincsenek szavak. Hangok a csendről. Olyan szép, mint a frissen hullott, érintetlen hó, ahogy bátortalanul megcsillannak rajta a karácsony fényei, és mindvégig valami kétségbeesett remény csikorog a betűk között, mi pedig ezeken a törött üvegcserepeken keresztül szemléljük a hajnali derengést.

Ez a könyv olyan, mintha hirtelen feltárult volna előttünk egy mágikus ablak, amelyen át néhány óráig még titokban, büntetlenül figyelhetjük Adamet és Miát. Nem számít, hogy évek teltek el, és nem számít, hogy nekik minden egyes nap újabb vad, kiállhatatlan küzdelmet jelentett. Azt hiszem, még a lélegzetemet is visszafojtottam. Be kell vallanom, nekem kifejezetten tetszett, hogy most tovább léptünk, és Adam bőrébe bújva lézenghettünk New York utcáin, koncerten és néptelen bowlingpályákon, a Szabadság-szobor alatt vagy akár egy titkos kis kertben az éjszaka kellős közepén. Eddig is nagyon kedveltem őt, de most, hogy beleshettünk a fejébe; a csillogás, a dübörgő zene és a halmokba talicskázott pénz mögé, megláttam, hogy Adam egyszerűen üres. És ettől úgy repedt meg a szívem, mint egy karácsonyi üveggömb, amikor a vékony kis fenyőág hirtelen megadja magát. Végig azt éreztem, hogy nem ezt érdemli, hogy annyira elveszett ebben a labirintusban, annyira védtelen, hogy már csak akkor van esélye a megmenekülésre, ha valaki kivezeti onnan. Tulajdonképpen azon tépelődtem, eljön-e az a bizonyos valaki. Adam minden egyes szava néma fohász volt, ki nem mondott könyörgés, sóhaj a hideg szélben, és nem tudtam, meghallják-e, odafigyelnek-e rá, mert most ő volt az, akinek igenis szüksége volt arra, hogy megmentsék.

Persze a zenei részek is nagyon érdekeltek - tetszett, hogy bepillanthattunk egy rocksztár életének titokzatos kis momentumaiba is – bár még mindig azt mondom, Shakespeare-nek igaza volt: „Mi a név? Mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, éppoly illatos”. Adam Wilde egyáltalán nem az a Vadember, akinek a legtöbben gondolják.
Nem tudok neheztelni Miára sem, mert elképzelni sem tudom, hogyan lehet és hogyan kell egy ilyen csapás után talpra állni, és felszegett fejjel tovább indulni. Emberfeletti erő és akarat lakik benne, és nem hiszem, hogy létezik „normális” reakció arra, amit átélt. Mindannyian hoztunk már rossz döntést, nem?
„Szükségem volt valakire, akit gyűlölhetek, és mivel téged szeretlek a legjobban… rád esett a választás.”
Szerintem mindannyian ismerjük ezt.
Tudom, hogy nehéz elengedni a múltat, de még nehezebb hagyni azt, hogy a jelenünk részévé váljon, és elismerni, hogy az a néhány másodperc formált azzá, akik abban a pillanatban vagyunk.


„De megtenném újra. Most már ezt is tudom. Újra meg újra, megígérném neki ugyanezt, és ezerszer is elveszíteném őt, csak hogy hallhassam úgy játszani, ahogy tegnap este játszott, vagy hogy láthassam a felkelő nap fényében. Vagy akár ezek nélkül is. Csak azért, hogy tudjam, él valahol a világban.”





Az egész csupa érzés és zene, mint ahogy a Ha maradnék is. Dalszövegekből, megfáradt, lusta, dühös akkordokból szőtt titok, és két magányos kis dallamfoszlány, akik önmagukban talán némák vagy hamisak maradnának.
Ez a történet az egyik legszebb, törmelékekből épített szerelmi vallomás.


„Gyűlölj, hé!
Ne legyek többé!
Nyomoríts péppé!
Alakíts széppé!
Teremts egésszé!
Hát nem, hát nem,
hát nem megérné?”


5/5


(A képek forrása: Weheartit.com)

2 megjegyzés:

  1. véletlenül nincs kölcsön az első kötettel együtt?:D nagyon kedvet csináltál hozzá!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mi vagyok én, könyvtár?:D Majd egyezkedünk ;)

      Törlés