2012. október 3., szerda

„Kívül csavargók, belül könyvtárak”


Ray Bradbury: Fahrenheit 451

„Eszembe jutottak a könyvek. S most először értettem meg, hogy minden könyv mögött egy ember rejlik. Egy ember, akinek gondolatai támadtak, aztán hosszú idejébe tellett, amíg papírra vetette őket. S én eddig sohasem gondoltam végig.”



Deviantart.com
Ha arra gondolok, létezik-e igazi, kézzel fogható horror egy könyvmoly számára, akkor azt hiszem, most elégedetten ráböknék erre a könyvre. Megtaláltam. Nem emlékszem, ébredtem –e már hasonló rémálomból, de nem lennék különösebben meglepve…

Azt hiszem, mindenki tudja, hogy a nagyszerű Ray Bradbury idén júniusban hagyta itt világunkat, 91 éves korában. Mondhatnám, hogy ez adta meg a végső lökést, hogy a kezembe vegyem egy könyvét, de igazából nem így történt. Sétáltam a könyvtárban, és magához vonzotta a pillantásom egy vékony kis kötet, ami kilógott a többi közül, én pedig igyekezetem visszanyelni hisztérikus örömujjongásom, amikor megláttam, hogy miféle kincset találtam.

Nyilván minden disztópia olyan sötét világot tár elénk, amelyben az olvasók 95%-a nem szívesen lézengene védtelenül, hiszen éppen ez az elrettentés, a kegyetlen, hússzínű valóságba rántás a lényege. Az író hirtelen az ember arcába tol minden borzalmat, a fájdalmat a saját bőrödön érzed, elborzadsz, menekülnél, de valahogy mégsem bírsz kiszakadni ebből a bűvkörből. Lehet, hogy minden ujjperced hideg és bénult, mégis tovább lapozol, nem? Bradbury világa is hasonló elvek mentén működik: emberek, akiket annyira magába szippantott a tömegkultúra, a modernizáció, hogy gondolkodni képtelen egységgé sűrűsödtek, akik a székükben ülnek és elégedetten szajkózzák a szavakat, amiket mások a szájukba adnak. A beszélgetés rossz, az iskola pedig hasznos, hiszen így a gyerekek elgépiesítése gyors és egyszerű feladat.
Weheartit.com
„Én legnagyobbrészt intézetbe dugom a gyerekeket. Havonta három napra jönnek haza, és ez nem is olyan rossz. A társalgóba viszem őket, és felcsavarom a tévét. Mintha ruhát mosnék! Beindítom a gépet, és rácsapom a tetejét. - Mrs. Bowles kuncogott.”

Gondolkodni bűn, véleményt alkotni veszélyes és elítélendő. Normák szerint élnek, de ezek saját fejük börtönébe zárják őket - csapdába esett állatok, akiknek fogalmuk sincs arról, mi hiányzik az életükből.  A holdfény, a pitypang, a nevetés mind hiábavaló bohóság. A parancsnok fanatikus elszántsággal küzd, mindezt mégis nagy művek és gondolkodók szavaival teszi.
Ami megkülönbözteti a társaitól: olvasok, lapozok egy könyvet, amely a könyvek haláláról szól. Érzem a lapokat a bőrömhöz dörzsölődni, látom a fekete betűket, és elszorul a torkom, ahogy arra gondolok: tényleg, meddig? A kultúra a bűn melegágya, a szavak és mondatok elindítanak valamit az emberben, nyomukban gondolatok és remény sarjad a gyarló szívben, és ezt nem hagyhatják annyiban. A könyv a nagy ellenség, ezért el kell pusztítani. De egyszer valaki igenis kinyitja azt a könyvet, és olvasni kezd. Idealista gondolat, de még mindig hiszek abban, hogy nekünk alapvető igényünk van a szépségre, és a megfelelő eszközöket keressük, csak hagyjuk, hogy újra és újra félresiklassák a próbálkozásainkat. De ez kigyomlálhatatlan, ezért mindig is ott lesznek valahol a harvardi diplomások üldözött vándortáborai, így vagy úgy, a fejükben a tudással, amit senki sem vehet el tőlük. Ott lesznek a kis falvakban vagy az erdőkben, ismeretlenül, mind egy-egy apró darabka, és ha egy helyre terelnénk őket, egy egész világ tudása egyesülne azon a talpalatnyi földön.
Ne éljünk ilyen világban.
Hallotok? Figyeltek rám?
Tegyünk valamit, amíg nem késő. Félek, hogy a szemünkből hamarosan petróleum csorog majd a könnyek helyett.


Bevallom, a Fahrenheit 451 után egy kicsit nehéz volt belerázódni a másik két novellába, mert még sokáig ott égett a retinámon a tűz, de jó volt megismerni egy kicsit Bradbury más írásait is. A Tyrannosaurus Rex egy kissé groteszk, mégis vicces alkotás, A tetovált asszony pedig egy furcsa, igazán furcsa szerelmi történet – ha nevezhetem egyáltalán annak. Ray Bradbury szereti kimondani a világról szőtt ítéletét, de talán még jobban szereti bebújtatni a sorok közé, és hagyni, hogy mi magunk döntsük el, észrevesszük-e. Hogy meg akarjuk-e érteni, vagy egyáltalán mi jelenti számunkra az igazságot. Szóval így utólag is hálás vagyok neki, hogy arra késztet, hogy gondolkozzak és mérlegeljek, hogy véleményt alkossak.

„Sokan vagyunk – gondolta. –Milliárdnyian, s ez túl sok. Senki sem ismer senkit. Idegenek jönnek, s erőszakot tesznek rajtad. Idegenek jönnek, és kivágják szívedet. Idegenek jönnek, és véredet veszik. Istenem, istenem, kik voltak ezek az emberek? Soha életemben nem láttam még őket.”

Azt hiszem, nem véletlen, hogy sírkövén ott pihen: „a Fahrenheit 451 szerzője”.

4,5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése