2012. október 5., péntek

Mindennapi mérgeink


Ha manapság meghalljuk a függőség szót, máris injekciós tűk és tabletták, üres üvegek és monitorok képe villódzik a szemünk előtt. Szakadt édességes papírok, széthajigált ruhadarabok és szobányi cipő.

Én csupán végre-valahára engedve annak az ösztönös, belső hangnak, aki néha olyan meghitten suttog a fülembe, betértem egy könyvesboltba – (számomra) hosszú ideje először. Egy pillanatig csak álltam dermedten, és hagytam, hogy a szemem hozzászokjon a színkavalkádhoz. Toporogtam egy kicsit, egyik lábamról a másikra, mint egy megszeppent kobold az óriás nagylábujjánál. Elinduljak-e? Féltem, gyorsan túl mélyre keveredek. De már nem volt menekvés, megcsapott a lapok illata… olyan érzés volt, mintha betértem volna egy szobába, ami mindig is az otthonom volt, csak
 megfeledkeztem róla, mert évek óta nem jártam ott. Hagytam, hogy a kezem a borítókon kalandozzon, a szemem a címeken és betűkön ugrált, figyeltem, miféle újdonságokat rejtenek a polcok.
Ti is éreztétek már? Amikor a szörnyű, fájdalmas gondolat egészen a szívetekbe karcolja magát, gondolatban már listát készítetek, a fejetek zsong a címektől és szerzőktől, aztán ráébredtek, hogy nem vehettek… nos, semmit? Sóvárogtok, nem titkolt szenvedéllyel bámuljátok a könyveket, és végül egyet sem vihettek haza. Egy darabot sem.

Hát, így éreztem magam. Vagy még fényévekkel rosszabban.
Még egy utolsó simítás, és úgy rohantam ki, hogy Zrínyi is megirigyelhette volna.
Pedig én „csak” könyvekről beszélek…

Létezik erre orvosság?




(A képek forrása: weheartit.com)





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése