2012. október 5., péntek - 19:29 • Kata • 0 komment
Ha manapság meghalljuk a függőség szót, máris
injekciós tűk és tabletták, üres üvegek és monitorok képe villódzik a szemünk
előtt. Szakadt édességes papírok, széthajigált ruhadarabok és szobányi cipő.
Én csupán végre-valahára engedve annak
az ösztönös, belső hangnak, aki néha olyan meghitten suttog a fülembe, betértem
egy könyvesboltba – (számomra) hosszú ideje először. Egy pillanatig csak álltam
dermedten, és hagytam, hogy a szemem hozzászokjon a színkavalkádhoz. Toporogtam
egy kicsit, egyik lábamról a másikra, mint egy megszeppent kobold az óriás nagylábujjánál.
Elinduljak-e? Féltem, gyorsan túl mélyre keveredek. De már nem volt menekvés,
megcsapott a lapok illata… olyan érzés volt, mintha betértem volna egy szobába,
ami mindig is az otthonom volt, csak
megfeledkeztem róla, mert évek óta nem jártam ott. Hagytam, hogy a kezem a borítókon kalandozzon, a szemem a címeken és betűkön ugrált, figyeltem, miféle újdonságokat rejtenek a polcok.
megfeledkeztem róla, mert évek óta nem jártam ott. Hagytam, hogy a kezem a borítókon kalandozzon, a szemem a címeken és betűkön ugrált, figyeltem, miféle újdonságokat rejtenek a polcok.
Ti is éreztétek már? Amikor a szörnyű,
fájdalmas gondolat egészen a szívetekbe karcolja magát, gondolatban már listát
készítetek, a fejetek zsong a címektől és szerzőktől, aztán ráébredtek, hogy
nem vehettek… nos, semmit? Sóvárogtok, nem titkolt szenvedéllyel bámuljátok a
könyveket, és végül egyet sem vihettek haza. Egy darabot sem.
Hát, így éreztem magam. Vagy még
fényévekkel rosszabban.
Még egy utolsó simítás, és úgy rohantam
ki, hogy Zrínyi is megirigyelhette volna.
Pedig én „csak” könyvekről beszélek…
Létezik erre orvosság?
(A képek forrása: weheartit.com)
VISSZA ELŐRE