2012. november 11., vasárnap

A csend hangjai



Tara Monti: La mattanza


„Azt gondolom, nem árt olykor minimalizálni a világunkat, és csakis a legszükségesebb dolgokra figyelni, tűzre, vízre, kenyérre, még akkor is, ha a verbális kommunikációnk leszűkül afféle „én Tarzan, te Jane” típusú párbeszédre. Ha szerencsénk van, eljutunk lelkünk ismeretlen zugaihoz. Az persze változatlanul kérdés, hogy mit kezdünk azzal, amit ott találunk.”

Weheartit.com
Állandó (és kissé megszállott) könyvtári barangolásaim kedvenc pillanatai a váratlan találkozások.
Nyilván könyvekkel, mi mással?:)
Biztosan ismeritek azt az érzést, amikor benyúlsz a polcra, és kitapintasz valamit… talán láttad már, nézegetted, a kezedbe is vetted, a borító színei, mintája ismerős derengést idéz az emlékeidben, és bár eddig csak tovább siklottál, most valamiért megtorpansz, és magadhoz szorítod. És nem vársz semmi nagy, világmegváltó dolgot, maximum kellemes kis kikapcsolódást néhány órára… és akkor kapsz valami egészen mást. Olyan érzés, mint mikor az ember már egészen megfeledkezett egy játékról, amire csak egy teljesen elborult pillanatában jelentkezett, amikor váratlanul értesítik, hogy nyert. Vagy mint amikor a kedvenc csokidból te viszed el az utolsót a boltban.

Valami hasonló élményt nyújtott nekem a La mattanza – frissítő, hirtelen fuvallat volt a hosszúra nyúlt, forró csendben. Bár igazság szerint a címe már ismerősen csengett, @Nikkincs értékelésének hála ugyanis régebben már felfigyeltem rá, és igyekeztem is akkor a fejembe vésni, hátha egyszer majd összehoz vele a szeszélyes Sors furcsa kis fintora.

Először csupán egy nyers és vad, ösztöntől hajtott rituálé, a mi civilizációnk számára kissé barbár és érthetetlen. Más. Mint az apály és a dagály, a hullámok körforgásának játéka. Az élet rendje, mindig újra eljön, és mindig véget kell, hogy érjen. Attól még, hogy mi sosem hallottunk róla, a mattanza egy létező dolog –és ez volt az egyik leglenyűgözőbb alkotóeleme a történetnek. Egy idegen szokás adja a magot, amelyet most megismerhetünk, sőt talán megpróbálhatunk megérteni… Mert sokszor, ami nekem egy darab kenyér, az másnak egy újabb nap. Ami nekünk egy véres, értelmetlen öldöklés; az mások számára maga „a halálból fakadó élet”, újra meg újra.
Aztán újabb lépés. Két ember története – egy férfié és egy nőé, akik saját, biztonságos kis burkukból kiszakadva keresik a támaszt, sebzetten keresik önmagukat, de egymást találják meg.
És egy krimi – nem erőltetett, nem természetfeletti, akár a napi hírek egyik vezető témája is lehetne, amelyet egy jól fésült bemondó tolmácsol az otthonunkba. Izgalmas, fordulatos, csavaros.

Az első oldalakon kissé elbátortalanodtam, mert a sorok között volt valami élesség, mintha az egész határozott, szigorú vonalak között húzódna, és ezzel nem tudtam mit kezdeni. Aztán valamikor, teljesen észrevétlenül szakadt át bennem a gát, elmúlt a távolságtartás, és a történet engem is bevont – magába olvasztott, együtt gondolkoztunk, együtt lélegeztünk. És néha megdobbant a szívem, mert annyira igazinak, annyira valósnak éreztem, olyan szereplőkkel, akik mintha a szomszédomban laknának. Mindannyiuknak megvan a maga útja, amit végig kell járniuk, sőt tulajdonképpen épp ezek az események azok, amelyek elindítják őket az ösvényen. Illetve inkább taszítanak rajtuk egy utolsót a lejtő peremén, mi pedig csendes fohászokat mormolunk, hogy ne kapálózzanak túlságosan. Nyughatatlan, reszkető hullámverés minden szó.

Szeretem a történet sorsszerűségét. Egy kicsit úgy éreztem, nem egészen a megszokott romantikus mintát követi, nem kényszerít bele még néhány, szinte kötelező csavart – Sasha és Tom egyszerűen megértették, elfogadták, megbékéltek azzal, hogy ezen az úton kézen fogva kell haladniuk, és ez így van rendjén. Pont így jó. És talán a karakterek miatt élveztem azt is, hogy több szemszögből, perspektívából is ráláthatunk ugyanazokra az eseményekre, mintha egy kaleidoszkópon át figyelnénk. Meseszép formák kacér váltakozása.

Be kell vallanom, néha szeretek a betűk mögé pillantani, és keresni mögötte az embert, de most nem csak őt találtam meg – igazi szívre is leltem benne. A La mattanza lüktet az élettől, az igazság, a szépség, a harmónia szeretetétől, és ez az, ami úgy üt át a szövegen, mint a napfény. Egyébként azzal már az olvasás előtt tisztában voltam, hogy az írónő magyar földünk szülötte, de egy vele készült interjút olvasva azért jóval színesebb képet is kaphatunk róla, és őszintén úgy gondolom, nagy élmény lehet leülni vele szemben, és csak beszélgetni. Nagyon „egészségesen”, hétköznapian viszonyul a világhoz, a különféle témákhoz, és ami még nagy tiszteletet vált ki belőlem, az alázat, amellyel a szöveg felé fordul – nyilván ez összefügg azzal a kettőséggel, hogy egyszerre szerkesztő és író, képviseli az érme mindkét oldalát. (Ha érdekel, itt elolvashatod: http://montitara.wordpress.com/sajtoful/ ) Végig azt éreztem, hogy adni szeretne valamit, hogy minden olvasóját egyedi módon próbálja megszólítani, azzal a céllal, hogy mindannyian azt vigyük magunkkal a szavaiból, ami nekünk útravalóul szükséges, amitől egy kicsit többek lehetünk, a terheink pedig egy kicsivel talán könnyebbek.

„Mert a könyv jó esetben formál, segít, valahogy hat ránk, műfajtól függetlenül. Olykor befolyásolja az sorsunkat. Viselkedésmintákat kínál. Átsegít kríziseken, felér egy pszichoterápiával – és most nem feltétlenül a veretes „magas irodalomra” gondolok, egy sírva átröhögött éjszaka is életet menthet. Minden egyes könyv, amit a kezedbe veszel egy esély.”  

4,5/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése