2012. november 1., csütörtök

Boldog békeidők és krumplicukor

Baráth Katalin: A türkizkék hegedű


„-Nézd, az ott a vasút jelképe! –mutatott fel Mara egy félkör alakban megfestett, szárnyas angyalok tömegétől hemzsegő képre.
-Ó, egek, mi ez az otrombaság? Egy kocsi, melyet csak angyalok ereje képes elvontatni, mert rátehénkedett egy kövér, meztelen nő? –háborgott Veron, és meg se próbálta lehalkítani a hangját, amit szabályszerűen visszavertek a falak. A sűrű aranyozás meg-megcsillant a beömlő reggeli fényben.
Mara ránézett, fáradtan felvonta a szemöldökét, és megjegyezte:
-Nem vagy valami tántoríthatatlan híve a klasszikus stílnek, ha jól ítélem meg.”





Szégyen ide vagy oda, egy ideje nem tudok mit kezdeni azzal a zavarba ejtő érzéssel, hogy a kortárs magyar irodalom és én kissé nehezen találjuk meg a közös hangot, valahogy nem tudunk egy hullámhosszra kerülni. Egyre keresem a hibát magamban, keresem a könyvekben, hiába tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű… Szeretnék magyar szerzőktől olvasni, mert tudom, hogy ők az egyetlenek, akiknél egy mondat, egy szó tényleg azt jelenti, amit; hogy ugyanaz a kép él a fejünkben, közös tudásháttérből dolgozunk. Hogy betűről betűre azt kapom, amit ők adni akartak nekem, és ez különleges. Remek, sőt csodálatos fordításokkal találkozom, de… az más, értitek, nem? Valaki elmesélte valakinek, aztán ő is tovább adta, és mire hozzám jut, kit tudja, hogy még mindig a farkas lopta-e el a sonkát, vagy már egy dinoszaurusz garázdálkodik a spájzban?  Vagy éppen az oroszok. A lényeg, hogy mivel magyarnak születtem, azt hiszem, semmilyen más nyelv nem tud olyan zamatot ültetni a nyelvemre, és néha nagyon hiányzik, hogy érezzem ezt az igazi hazai ízt a sorok mögött. Egy magyar írónak a gondolkodása is magyar, és azt gondolom, ezt nem lehet, illetve nagyon nehéz levetkőzni. És nem is kell.

A kis gasztro-kitérőm után be kell vallanom, hogy Baráth Katalin pontosan ezt tudja nyújtani nekem: sikerült belecsempésznie az írásaiba azt a különleges, igazi magyar hangot, amitől egy kicsit otthonosan érzem magam a könyveiben, és állandóan rácsodálkozom arra, mennyire könnyedén lépi át ezt a több mint száz éves szakadékot. Nyilván rengeteg kutatómunka és háttértevékenység rejlik egy-egy körmönfontan kacskaringózó mondat mögött, de úgy gondolom, ha nem szeretné ezt a korszakot, ha nem érezné magát otthonosan benne, valószínűleg nem tudná úgy magára ölteni ezt a stílust és az világszemléletet, mint mi a nagykabátot, ha hirtelen leesik az első hó.

Amit az első rész, A fekete zongora még meglepetésként hozott, most már csak ismerős derengéssé avanzsált a szívemben, amikor beleolvastam A türkizkék hegedűbe. Igaz, a mi jó Veronunk kiszakadva Ókanizsa falusi berkeiből és allűrjeiből most a fővárosban próbál szerencsét – a Nő című lap feltörekvő munkatársa, és persze levetkőzhetetlen tulajdonsága, hogy egy-egy bonbonokról szóló értekezés írása közben mindig belekeveredik valamibe. Most különc nyomozótárs-barátnője, valamint egy szűkszavú sírkőfaragó társaságában igyekszik felgöngyölíteni egy gyermekrablás fonalát, de persze kiderül, hogy a szálak ennél mélyebbre, sőt távolabbra nyúlnak – egészen Abbázia partjaiig.

Az egyik kedvencem ezekben a könyvekben a hangulatteremtés: a korhű ábrázolás páratlan, magával ragadó stílussal elegyedik, ami nagyon otthonos érzetet teremt (már amikor nem kavarodok bele egy-egy kuszább mondatszerkezetbe, mint a macska a csipkefüggönybe). Pergő nyelvű, kissé szúrós humora, apró fricskái adják az igazi fűszert ehhez a kotyvalékhoz, valamint a főszereplő, Dávid Veron, aki törékeny vállain viszi az egész történetet. Ahogy Baráth Katalin is elmondta egy interjúban, a jó női nyomozó karakteréből viszonylag kevés szaladgál manapság az irodalmi palettán, így azt hiszem, főszereplőnk eme különleges példányok egyik díszpintye. A történet gyenge pontja nekem most éppen a krimi-szál volt – olvasás közben, egészen elmerülve a századfordulós miliőben, a krumplicukor, a tejeskávé és a díszes kalapok között néha meg is feledkeztem arról, hogy mi bizony most nyomozunk, titkokat tárunk fel! Sőt végig vártam valami nagy csattanót, ami sajnos elmaradt, a cselekmény alakulása nem hozott túl sok meglepetés. Ez talán annak is köszönhető, hogy míg az első részben Ókanizsa egész populációja gyanús volt, itt a sok különféle helyszínnek hála kevesebb szereplő közül válogathattunk, és nyilvánvaló lehetett, hogy kinek milyen szerepet tartogat a nem annyira szeszélyes sors.

„Az empátiánk XXI. századi, így csak a saját korlátainkon belül tudjuk elképzelni, milyen volt és mit csinált valaki egy előző korban.” – Baráth Katalin

Baráth Katalin nem áltat azzal, hogy az eltelt idő alatt minden átalakult, hogy az 1900-as évek elején még valamiféle paradicsomi teljesség uralkodott a világban – szó esik gyilkosságokról, eltűnt gyermekekről, és olyan tettekről, amelyek hallatán modern bűnözőink is megnyalnák minden maradék ujjukat. Mert talán az emberi jellem alapjaiban véve nem sokat változott, inkább a körülmények, amelyek alakítanak bennünket és az apró kis részleteket. Amikor először találkoztam a sorozat első kötetével, nagy kérdés volt nekem, hogy működik-e, képes –e elhitetni velem, hogy ezek az örvényként kavargó események tényleg megtörténtek a letűnt Magyarországon? Szerencsére a válasz igen, sőt különösen meglepett, hogy mindenféle feszültség nélkül tudok átlépni ebbe a másik világba – az egyik pillanatban még Házasodna a gazda (ami mondjuk kicsit sem érdekel), a másikban pedig már a századelő Budapestjének utcáit rójuk, a Singer és Wolfner könyvkereskedés felé tartva.

A türkizkék hegedű kicsit olyan, mint egy régi csipketerítő – messziről is igazán szép és érdekes, de ahogy egyre közelebb hajolunk, annál több apró mintát és réteget tár fel előttünk. Nagyon kíváncsi vagyok A borostyán hárfára is, amely nemrég jelent meg, szintén az Agave gondozásában :)

4/5

2 megjegyzés:

  1. A blogod bejegyzésről bejegyzésre bővíti az olvasmánylistám.... :D

    VálaszTörlés