2012. november 30., péntek - 16:31 • Kata • 0 komment
Andri Snær
Magnason: LoveStar
Nyilván nem én vagyok az egyetlen, akinek az utóbbi
időben szemet szúrt a skandináv irodalom fantasztikus térhódítása. Először csak
a „skandináv krimi” összetétel birizgálta a fantáziámat, amely hirtelen mintha
minden plakáton, minden könyv borítóján, minden cikkben helyet szorított volna
magának – és alaposan bele is égett a tudatalattim legmélyére (vagyis jól
működött a marketing). Azóta egyre csak dagadni
látom ezt a kört, és lassan elárasztanak minket a dán, finn, svéd, izlandi írók
könyvei. Én igazából azt nem értem, hol voltak eddig? Miért nem sikerült
betörniük a köztudatba, vagy pedig mi kellett ahhoz, hogy most ennyire
sikeresen lovagolják meg az északi szél eme jövedelmező fuvallatát? Vagy csak
mi, közönség nem voltunk ehhez elég érettek eddig? Valószínűleg ha hónapokkal
(vagy évekkel) ezelőtt megállítanak az utcán, és azt mondják, soroljak fel
skandináv írókat, erősen verejtékeztem volna kínomban, vagy szimplán elszaladok
(hosszas merengés után is csak Ibsen-t, Astrid Lindgren Harisnyás Pippijét
sikerült kipréselnem az agyam valamilyen rejtett szegletéből, vagy Sigrid Undset
írónőt, akiről egyik délután nagyon sok jó kritikát olvastam). Most azonban
szerintem az ember lánya akaratlanul is megjegyzi a neveket. Ha a hasamra ütök,
Camilla Läckberg, Karin Fossum és Jo Nesbø neve biztosan beugrik. Pedig még egyikőjüktől sem olvastam
egyetlen árva mondatot sem.
Szerintem a skandináv országokról a legelső
asszociációnk valamiért nem az irodalom irányába mutat - inkább gondolunk a
hidegre, a halakra, a szaunára, hóra, esetleg rénszarvasokra.
A történeteiknek van egy különös, utánozhatatlan
hangulatok, vékonyan csillogó zúzmara-réteg ül a mondatokon, valahogy minden
egyszerre sötét és vakítóan fényes, sőt adott valami nyomasztó, szelíden
lüktető alaphangulat, ami teljesen megfoghatatlan a mi európai ujjainkkal, vagy
akár európai agyunkkal. Csak érezzük, de azt nagyon intenzíven.
 |
| Weheartit.com |
A hiányosságaim réseit egy olyan író könyvével kezdtem betömködni, amit már sokszor forgattam a könyvesboltokban, de a fülszövege
mindig elbizonytalanított a különös megfoghatatlanságával. Úgy voltam vele,
hogy ez a regény vagy egy hatalmas, utópisztikus kotyvalék vagy zseniális. (
Azzal pedig még később szembesültem, hogy a 2002-es évben adták ki eredeti
nyelven. Amikor belegondoltam, hogy Magnason így látta a jövőnket egy
évtizeddel ezelőtt… oké, még mindig megborzongok.)
Ha egy szóval kellene jellemeznem a regényt, most
mégis azt mondanám, különös. Amiben biztos vagyok, hogy ennek a történetnek nem
elég egyetlen olvasás – az lenne a legjobb, ha minden egyes szót, gondolatot
alaposan átrágna az ember, egymás után újra meg újra megforgatna a fejében. Nem
egyetlen síkon működik, elég sok mélysége van, és minél lejjebb túrunk, annál
gazdagabbak lehetünk. Lassan kellene ízlelgetni minden egyes szót – egy kicsit
sajnálom, hogy én nem tudtam vele ilyen türelmes maradni.
„Az életük
halott körforgásba kerül. Arra ösztökéled az agyukat, hogy külcsínt és
csomagolást állítsanak elő, és ha nem vigyáznak, a belső világuk is eggyé válik
a külsővel. A felszínből mélység lesz. Érted, amit mondok? A csomagolás válik a
tartalommá. A felszínesség tölti ki őket.”
A cselekmény igazából elég tömören összefoglalható,
néhány mondat elég lenne rá – Magnason sokkal inkább egy fiktív, nagyon aprólékosan
felskiccelt jövőkép bemutatásának szánja a papírt. Aki olvasni akarja, jobb, ha
nem vár vad akció-jeleneteket, adrenalin-löketeket, mert ez nem a megszokott
értelemben vett izgalmakat tartogatja, de ettől még valahogy az ember kezéhez
tapad.
Hogy mitől válik ijesztővé? Attól, hogy ez
tulajdonképpen a mi világunk. Végigfutva a betűkön, felismerjük az alapjait, a
motívumait, a rezgéseit – és mégsem, mert ez már a jövő, ahová hagytuk elfajulni
a dolgokat. A fejlődés nyilvánvalóan jó és rossz irányba is elindulhatott volna,
ám itt mindent a profit ural, ez áll a legmagasabb szinten. Nem számítanak az
érzelmek, nem számít az ember, nem számít az ima szentsége, ha egyszer az is
eladható, mert van rá kereslet – vagy megteremtik az igényt, hogy legyen. A
tudósok minden erejükkel azon munkálkodnak, hogy egy jobb, élhetőbb világot
teremtsenek, de az egész valahogy félrecsúszik, eltolódik, és lassan már senki
sem tudja, mi is a fő cél. (Ismerős, ugye?) Attól sem riadnak vissza, hogy
„rontsanak” kissé az eredményiek pontosságán a piac érdekében, hiszen a boldog
embernek mire van szüksége? Semmire, elvégre mindene megvan. És így valami
egészen abszurd örvénybe keveredünk, ahol nem tudjuk, hol a kezdet és a vég, a
fekete és a fehér összemosódik, a rímek a hétköznapok zaklatott pocsolyáiba
fulladnak, és már nem tudjuk biztosan, maradt-e még érték a világunkban.
„Van fogalmad,
mennyit fizetne egy cég a bűntudatért? Ha bűntudatot tudnál ébreszteni
valakiben, mert nem vesz meg egy adott terméket!”
 |
| Weheartit.com |
Őszintén szólva én azt hittem, ez egy szerelmi
történet – de inkább egy abszurd népmese, keserűen ironikus látomás és mitologikus
teremtéstörténet egyvelege. Persze az a szál is nagy hangsúlyt kap benne, de
sokkal inkább érzem egy átfogó műnek, ami egy fiktív jövőkép működését szeretné
bemutatni úgy, hogy többféle élethelyzetet és szereplőt is kiemel, elénk tárja
őket a maguk lelki meztelenségével, hogy elérjék a szívünket. Vagy a fejünket –
néha azt éreztem, minden mondat egy segélykiáltás, egy éles sikoly, „ne hagyd,
hogy a világunk ilyen hellyé váljon!”. A szemünk előtt lüktet annak a
döbbenetes lehetősége, hogy ez akár meg is valósulhat, hiszen elég hozzá egy
csíra, egyetlen mag. Amiből, mint tudjuk – erdő lesz.
Nem ez az első könyv, ahol a szerelmet megpróbálják egyenletekké
és statisztikává redukálni – persze főszereplőink lázadnak, de valami különös,
fásult zavarral teszik, amitől én viszont egy kicsit közönyös lettem. Jobban
sajnáltam, hogy LoveStar életéből nem kaphattunk még több apró kirakósdarabot,
mert szerintem ő volt az egyik legérdekesebb szereplő (sokkal emberibbnek
éreztem például, mint Indriði-t
vagy Sigríður-t), és nagyrészt
ő vitte a hátán a(zt a kevés) cselekményt. A háttérben meghúzódó zseni, aki az
apró ötletmorzsák rabja – ez az ő keresztje, egyszerre teszi a mindenség urává
és nincstelen koldussá. A világot egy jobb, élhetőbb hellyé szeretné tenni, de
ez a világ nem hagyja magát, ostoba módon ellenáll, mi pedig egyre csak
visszaszámolunk.
A regény időkezelése is elég szabados – előre-hátra
ugrálunk, szereplőről szereplőre, néha a múlt ragacsos foszlányaiba
kapaszkodunk, máskor az eget kémleljük, hátha kiolvashatjuk a jövőt, de az
aláhulló csillagok is csak a múltat, az elmúlást hozzák egyre közelebb.
Igazából nekem néha egy kicsit sok volt, néha egy
kicsit túl perverz (SPOILER például a farkas gyomrában szeretkezés már egy
kicsit kikezdte a vizuális fantáziámat SPOILER), és néha azt éreztem, hogy
pszichedelikus ködben, egy másik ember zaklatott látomásában ténfergek ide-oda,
kapkodom a fejem, és fogalmam sincs, kikeveredek-e innen valaha is. Máskor
egyszerűen csak lehangolt.
Ezt olvasva egy kicsit most nehéz embernek lenni.
4/5
VISSZA ELŐRE