2012. november 30., péntek

Soha nem kérdeztél engem a szerelemről...


Andri Snær Magnason: LoveStar





„Ha majd kikalkuláljuk az egész világot, a szerelem minden bizonnyal szabadon fog áramlani az országhatárokon át, akár a friss levegő. Minden viszály és háború a múlté lesz, mivel egy svéd, aki egy kínaival egyesül, valójában maga is félig kínai, és az indiai, akinek egy németet kalkuláltak ki, félig németté válik, és amikor minden embergyermek szerelme átível a fél földgolyón, és nincs is semmi másra szüksége, nem lesz többé helye gyűlöletnek és önzésnek. Senki sem merészel majd bombát dobni idegenekre, nehogy a saját igaz szerelmét találja el. Nem több mint két nemzedék múltán az emberek már nem fognak elkülönülni család, vagyon, hatalom vagy nemzetiség szerint, mindenki egyszerűen a Föld polgára lesz.”






Nyilván nem én vagyok az egyetlen, akinek az utóbbi időben szemet szúrt a skandináv irodalom fantasztikus térhódítása. Először csak a „skandináv krimi” összetétel birizgálta a fantáziámat, amely hirtelen mintha minden plakáton, minden könyv borítóján, minden cikkben helyet szorított volna magának – és alaposan bele is égett a tudatalattim legmélyére (vagyis jól működött a marketing).  Azóta egyre csak dagadni látom ezt a kört, és lassan elárasztanak minket a dán, finn, svéd, izlandi írók könyvei. Én igazából azt nem értem, hol voltak eddig? Miért nem sikerült betörniük a köztudatba, vagy pedig mi kellett ahhoz, hogy most ennyire sikeresen lovagolják meg az északi szél eme jövedelmező fuvallatát? Vagy csak mi, közönség nem voltunk ehhez elég érettek eddig? Valószínűleg ha hónapokkal (vagy évekkel) ezelőtt megállítanak az utcán, és azt mondják, soroljak fel skandináv írókat, erősen verejtékeztem volna kínomban, vagy szimplán elszaladok (hosszas merengés után is csak Ibsen-t, Astrid Lindgren Harisnyás Pippijét sikerült kipréselnem az agyam valamilyen rejtett szegletéből, vagy Sigrid Undset írónőt, akiről egyik délután nagyon sok jó kritikát olvastam). Most azonban szerintem az ember lánya akaratlanul is megjegyzi a neveket. Ha a hasamra ütök, Camilla Läckberg, Karin Fossum és Jo Nesbø neve biztosan beugrik. Pedig még egyikőjüktől sem olvastam egyetlen árva mondatot sem.
Szerintem a skandináv országokról a legelső asszociációnk valamiért nem az irodalom irányába mutat - inkább gondolunk a hidegre, a halakra, a szaunára, hóra, esetleg rénszarvasokra.
A történeteiknek van egy különös, utánozhatatlan hangulatok, vékonyan csillogó zúzmara-réteg ül a mondatokon, valahogy minden egyszerre sötét és vakítóan fényes, sőt adott valami nyomasztó, szelíden lüktető alaphangulat, ami teljesen megfoghatatlan a mi európai ujjainkkal, vagy akár európai agyunkkal. Csak érezzük, de azt nagyon intenzíven.


Weheartit.com
A hiányosságaim réseit egy olyan író könyvével kezdtem betömködni, amit már sokszor forgattam a könyvesboltokban, de a fülszövege mindig elbizonytalanított a különös megfoghatatlanságával. Úgy voltam vele, hogy ez a regény vagy egy hatalmas, utópisztikus kotyvalék vagy zseniális. ( Azzal pedig még később szembesültem, hogy a 2002-es évben adták ki eredeti nyelven. Amikor belegondoltam, hogy Magnason így látta a jövőnket egy évtizeddel ezelőtt… oké, még mindig megborzongok.)




Ha egy szóval kellene jellemeznem a regényt, most mégis azt mondanám, különös. Amiben biztos vagyok, hogy ennek a történetnek nem elég egyetlen olvasás – az lenne a legjobb, ha minden egyes szót, gondolatot alaposan átrágna az ember, egymás után újra meg újra megforgatna a fejében. Nem egyetlen síkon működik, elég sok mélysége van, és minél lejjebb túrunk, annál gazdagabbak lehetünk. Lassan kellene ízlelgetni minden egyes szót – egy kicsit sajnálom, hogy én nem tudtam vele ilyen türelmes maradni.

„Az életük halott körforgásba kerül. Arra ösztökéled az agyukat, hogy külcsínt és csomagolást állítsanak elő, és ha nem vigyáznak, a belső világuk is eggyé válik a külsővel. A felszínből mélység lesz. Érted, amit mondok? A csomagolás válik a tartalommá. A felszínesség tölti ki őket.”

A cselekmény igazából elég tömören összefoglalható, néhány mondat elég lenne rá – Magnason sokkal inkább egy fiktív, nagyon aprólékosan felskiccelt jövőkép bemutatásának szánja a papírt. Aki olvasni akarja, jobb, ha nem vár vad akció-jeleneteket, adrenalin-löketeket, mert ez nem a megszokott értelemben vett izgalmakat tartogatja, de ettől még valahogy az ember kezéhez tapad.
Hogy mitől válik ijesztővé? Attól, hogy ez tulajdonképpen a mi világunk. Végigfutva a betűkön, felismerjük az alapjait, a motívumait, a rezgéseit – és mégsem, mert ez már a jövő, ahová hagytuk elfajulni a dolgokat. A fejlődés nyilvánvalóan jó és rossz irányba is elindulhatott volna, ám itt mindent a profit ural, ez áll a legmagasabb szinten. Nem számítanak az érzelmek, nem számít az ember, nem számít az ima szentsége, ha egyszer az is eladható, mert van rá kereslet – vagy megteremtik az igényt, hogy legyen. A tudósok minden erejükkel azon munkálkodnak, hogy egy jobb, élhetőbb világot teremtsenek, de az egész valahogy félrecsúszik, eltolódik, és lassan már senki sem tudja, mi is a fő cél. (Ismerős, ugye?) Attól sem riadnak vissza, hogy „rontsanak” kissé az eredményiek pontosságán a piac érdekében, hiszen a boldog embernek mire van szüksége? Semmire, elvégre mindene megvan. És így valami egészen abszurd örvénybe keveredünk, ahol nem tudjuk, hol a kezdet és a vég, a fekete és a fehér összemosódik, a rímek a hétköznapok zaklatott pocsolyáiba fulladnak, és már nem tudjuk biztosan, maradt-e még érték a világunkban.

„Van fogalmad, mennyit fizetne egy cég a bűntudatért? Ha bűntudatot tudnál ébreszteni valakiben, mert nem vesz meg egy adott terméket!”


Weheartit.com
Őszintén szólva én azt hittem, ez egy szerelmi történet – de inkább egy abszurd népmese, keserűen ironikus látomás és mitologikus teremtéstörténet egyvelege. Persze az a szál is nagy hangsúlyt kap benne, de sokkal inkább érzem egy átfogó műnek, ami egy fiktív jövőkép működését szeretné bemutatni úgy, hogy többféle élethelyzetet és szereplőt is kiemel, elénk tárja őket a maguk lelki meztelenségével, hogy elérjék a szívünket. Vagy a fejünket – néha azt éreztem, minden mondat egy segélykiáltás, egy éles sikoly, „ne hagyd, hogy a világunk ilyen hellyé váljon!”. A szemünk előtt lüktet annak a döbbenetes lehetősége, hogy ez akár meg is valósulhat, hiszen elég hozzá egy csíra, egyetlen mag. Amiből, mint tudjuk – erdő lesz.

Nem ez az első könyv, ahol a szerelmet megpróbálják egyenletekké és statisztikává redukálni – persze főszereplőink lázadnak, de valami különös, fásult zavarral teszik, amitől én viszont egy kicsit közönyös lettem. Jobban sajnáltam, hogy LoveStar életéből nem kaphattunk még több apró kirakósdarabot, mert szerintem ő volt az egyik legérdekesebb szereplő (sokkal emberibbnek éreztem például, mint Indriði-t vagy Sigríður-t), és nagyrészt ő vitte a hátán a(zt a kevés) cselekményt. A háttérben meghúzódó zseni, aki az apró ötletmorzsák rabja – ez az ő keresztje, egyszerre teszi a mindenség urává és nincstelen koldussá. A világot egy jobb, élhetőbb hellyé szeretné tenni, de ez a világ nem hagyja magát, ostoba módon ellenáll, mi pedig egyre csak visszaszámolunk.

A regény időkezelése is elég szabados – előre-hátra ugrálunk, szereplőről szereplőre, néha a múlt ragacsos foszlányaiba kapaszkodunk, máskor az eget kémleljük, hátha kiolvashatjuk a jövőt, de az aláhulló csillagok is csak a múltat, az elmúlást hozzák egyre közelebb.
Igazából nekem néha egy kicsit sok volt, néha egy kicsit túl perverz (SPOILER például a farkas gyomrában szeretkezés már egy kicsit kikezdte a vizuális fantáziámat SPOILER), és néha azt éreztem, hogy pszichedelikus ködben, egy másik ember zaklatott látomásában ténfergek ide-oda, kapkodom a fejem, és fogalmam sincs, kikeveredek-e innen valaha is. Máskor egyszerűen csak lehangolt.

Ezt olvasva egy kicsit most nehéz embernek lenni.

4/5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése