2012. november 20., kedd - 16:16 • Kata • 0 komment
Jennifer
E. Smith: Vajon létezik szerelem első látásra?
Négy perc. 240 másodperc. Egy lány.
Egy zsúfolt repülőtér. Egy fiú. Egy nap.
Darabokra esett szavak, zavaros
érzések, megbocsátás és remény.
Vajon
létezik szerelem első látásra?
Nyilván ezt a kérdést már mindenki
feltette magának életében legalább egyszer. Nem hiszem, hogy kell lennie egy univerzális
igazságnak, elég, ha merünk hinni abban, ami a szívünk mélyén lakik. Hogy ez szerelem-e,
vagy csak vágy? Valami megértés, vagy lelkek találkozása? Nem tudom, de hiszek
abban, hogy történhet varázslat, ha két ember először néz egymás szemébe. Annyi
apró csoda ragyog észrevétlenül a mindennapjaink küszöbén. Pont ez ne létezne?
Persze mivel én általában a
hétköznapian és a nyálasan romantikus közötti határvonalon egyensúlyozok,
tulajdonképpen borítékolható volt, hogy ez a könyv magára vonja a figyelmem. Pontosabban
a borítója. Tudom, manapság egyébként is túl sokat adunk a külsőségekre, de nem
tudok elvonatkoztatni attól, milyen csodaszép - másrészt pedig tökéletesen
illeszkedik a tartalomhoz: egy másodpercnyi mozdulatlan érintés,
lélegzetvételnyi csend, egy csók, miközben az élet folyik tovább, rohannak a
percek, az emberek és a világ. Mert ha vele vagy, mindez kicsit sem számít.
Az eredeti cím (The Statistical Probability of Love at First Sight) talán még
nagyobb kedvenc. Van valami zavaróan imádnivaló abban, ahogy a statisztika
kemény észszerűsége és a szerelem őrült kiszámíthatatlansága összefonódik.
Amiért borzasztóan hálás voltam, hogy
ez nem csak egy buta kis történet két kamasz váratlan találkozásáról, alárendelve
a sorsnak. Reményről és hitről, igazi emberekről szól, hogy sokszor a
döntéseinket igenis felülbírálja a szívünk, és ez nem feltétlenül rossz dolog.
Hogy néha csak ki kell tárni a karunkat, és átengedni magunkat a zuhanásnak. Az
is előfordulhat, hogy valaki utánunk nyúl, és elkap. Vagy a legváratlanabb
pillanatban kezdünk majd szárnyalni.
 |
| Weheartit.com |
A szeretet nagyon sokféle formája
jelen van benne – egyszerű, de szívszorító bájjal bánik az érzelmekkel, mintha
puha selyemfény simogatná a szívünket, néha mégis éles fájdalmat okoz.
Különösen tetszett, ahogy Hadley kamasz dühe harcol az apja iránt érzett
szeretettel, ahogy próbál, szeretne haragudni rá, de amikor szemtől szemben
állnak, egyszerűen képtelen rá. Talán ez az egyik legsűrűbb és legnehezebb
érzés, amikor neked bármennyire is fáj, mégis képtelen vagy ezért a másikat is megsebezni,
annyira fontos neked.
Mintha a történet apró kis
üveggyöngyeit felfűzték volna egy végtelen spirálra, újra és újra belebotlunk a
kérdésbe: Mi lett volna, ha…? Őszintén szólva számomra ez fűszerezte igazán
izgalmassá - ahogy az ember újra és újra végigjátssza a fejében, ezer új
variációt alkotva. Az egész életünk így épül fel, ilyen váratlan pillanatok
tárháza, és sokszor bele sem gondolunk, mi minden alakulhatott volna másként,
ha mondjuk nincs egy telefonhívás, nem csúszunk meg a kövön, nem nyitjuk ki a
hűtőt, vagy később lépünk ki az ajtón.
 |
| Weheartit.com |
Hiába tettem le a könyvet, azóta sem
hagy nyugodni a gondolat, vajon helyes-e, ha egy szülő úgy próbálja védeni a
gyermekét, hogy titkolózik előle? Mert a gyerek felnő, a titok pedig sokszor
ott ragad, és egyre tovább feszíti, tágítja közöttük az űrt. Mint az esővíz,
ami belefagy a járda repedésébe. A szeretet talán éppen abban mutatkozik meg,
hogy bár félünk attól, hogy a szavaink darabokra zúzzák valaki világát, mellé
állunk, és megfogjuk a kezét, hogy mindkettőnkre peregjen a vakolat.
Amikor először belelapoztam, megleptek
a nagy betűk, és igazából szívesen olvastam volna még tovább – csupán a rövid
terjedelme volt, amit sajnáltam a könyvvel kapcsolatban.
Egyébként… tudja valaki, hogy a
férfiak magas százaléka miért rendelkezik hosszú szempillákkal?
A könyvért nagyon hálás köszönet a
Maxim Kiadónak!
4,5/5
VISSZA ELŐRE