2012. december 12., szerda - 17:36 • Kata • 0 komment
Lauren
Oliver: Káosz
„Felrémlik,
milyen világban élünk. Ez egy szeretet nélküli, biztonságos, boldog és
rendezett világ.
Egy
olyan világ, ahol a gyerekek beleütik a fejüket a kandallóba, majdnem
elharapják a nyelvüket, a szülők pedig aggódnak. Nem esnek kétségbe, nem szakad
meg a szívük, csak aggódnak, ahogy aggódnak egy matekvizsga előtt vagy egy
késedelmes adófizetésnél.”
Lauren Oliver legelőször a Mielőtt elmegyek című könyvével
taglózott le – sőt igazából ennek volt köszönhető, hogy hosszú hónapokkal
ezelőtt bizalmat szavaztam a Delíriumnak. Eleinte egy kissé nehezen indult a
kapcsolatunk a könyvvel és Lenával is, némi időre volt szükség, hogy
összecsiszolódjunk. Eddig is úgy gondoltam, hogy az írónő egyáltalán nem vár
arra, hogy a szokványos írók táborába sorolhasson, de a Delírium befejezése komolyan
megdöbbentett. Nyilvánvalóan persze megvoltak (vannak) a saját, álomszagú kis
teóriáim, mindenesetre nagyon vártam a sorozat folytatását, mert mindettől
függetlenül egy sötét, sivár alagútban éreztem magam a történet alakulását
illetően. És nagyon nem is lőttem mellé.
Hirtelen riadtunk fel a szavakból bársonyosan
szőtt Csipkerózsika-álomból, és most minden annyira igazi és valóságos
körülöttünk, hogy szinte fáj. Végig éreztem az izzadság, a fa, az egyre
fagyosabb föld és a hófelhők illatát, és a szívemben pislákolt a bizonytalanság
fénye. Nyilvánvalóan ez nem az az élet, amire Lena vágyott – elindult az úton,
hiszen oda lökték, de a lendülete immár elveszett, és most kísértetként bolyong
a panaszosan könnyező, dühös szélben. Mintha végig valaminek a határán egyensúlyozna… visszaút már nincs, de a szőke
hajszálak és a körme alá ragadt piszok között még ott suttognak a múlt halvány
árnyai.
A Delíriumban megismert szabályok
terhétől fénytelen, élettelen és érzelmektől gyomlált világot az előző kötet
végén a kerítés túloldalán hagytuk - Lenával együtt hátat fordítottunk neki, az
ismeretlen felé botladozva. A történet a szívünkkel együtt szakadt két darabra
– az akkor és a most váltakozása szabdalja fel a monológot, és tart sakkban (és
izgalomban) minket. Minden a feje tetejére állt, minden ismert dolog, minden
szabály érvényét vesztette. A folytatás síró, panaszos, csikorgó nyomokat vájt
a szívembe, és azt hiszem, egy kicsit nehezen áll el a vérzés.
 |
| Weheartit.com |
Eleinte még mindent csak füst,
feneketlen fekete pernye és vastag hó borít, mi pedig lassan, félve söpörjük le
őket az apró részletekről, mivel fogalmunk sincs, mit találunk majd alatta.
Mondatról mondatra haladunk, a szavak először kissé idegenek, de aztán lassan
felmelegszenek az ujjunk alatt, és otthonos, meleg illatot árasztanak. Mégis
végig marad valami idegen fájdalom, valami zavart feszültség, amely panaszos
szürke maszattá mosódik a horizonton.
Zaklatott, kapkodó lélegzetvételek
sora ez a könyv, végig parázslott a tüdőm és néha attól féltem, talán megfulladok.
Nagyon emberi és nagyon esendő volt Lena küzdelme az emlékeivel, Alex nem
hátráló, makacs árnyékával, aki mindvégig ott kapaszkodott a tudata peremén, a
sötétségbe rejtőzve. Nagyrészt Lena metamorfózisa adja a vázat, amire apró
szaloncukrokként aggatták fel az újabb és újabb történetmagokat. Türelmetlenül
reszkető ujjakkal bontogatjuk a sztaniolpapírt, de sosem tudjuk, vajon mit
találunk majd benne. Végigkövethetjük, ahogy Lena fokozatosan válik hideggé,
akár a fák, amik a tavasz gyengéd simogatása után vágyakoznak - kívülről kemény
máz borítja, de belül reszketve sóvárog az élet vágya, a finomság után. Nagyon
tetszett ez az átalakulás, nagyon valóságos volt az önmagával folytatott harca.
Az alaphangulat is vele együtt változik - az első rész forró, levegőtlen,
torokszorító fülledtségét most kemény, merev, fagyos, kegyetlen hideg váltotta.
Mintha mindannyian elveszítettünk volna valamit, és most kétségbeesetten
kaparásznánk a fagyos földet, kínban és vérben úszva.
Ha túléled, kapsz még egy lehetőséget.
Új névvel, új élettel. Egy új esély. De csak hamuból, csontokból és
törmelékekből építkezhetsz, és belülről igenis törékeny maradsz. Persze már rég
nincs választásod.
„Tudjátok,
mindennek és mindenkinek van egy helye, ahova tartozik. Odafent nagy tévedésben
élnek. Azt hiszik, csak bizonyos emberek számára van hely. Hogy csak egyesek
tartoznak valahova. A többi hulladék. Csakhogy a hulladéknak is kell hely.
Máskülönben feltorlódik, eltömít, rothad, és oszlásnak indul.”
Az egyetlen, amivel nem tudtam
megbarátkozni, az a Julian-szál volt. Pedig azt hiszem, nagyon aprólékosan,
nagyon fokozatosan dolgozta ki és építette fel az írónő, nekem mégis nagyon
idegen és nagyon furcsa volt Lena mellett. Hiányzott Alex óvatos szilajsága, a
nevetése és az avarszínű haja.
De ha azt mondanám, hogy az utolsó
mondatok megleptek, akkor egyszerűen hazudnék, mert valahol pontosan ilyesmire számítottam.
A körülményekre viszont egyáltalán nem. Nem állítom, hogy most tudom, végül
hová lyukadunk majd ki, így csak behunyom a szemem, és az írónő tollára bízom
magam, reménykedve abban, hogy most sem hagy cserben.
(Mellesleg a disztópiákkal miért jár
együtt értelemszerűen egy szerelmi háromszög?)
Ami eget verő pozitívum, az a
nyelvezete. Minden szava gyönyörű, mindvégig a szájpadlásomat simogatták, öröm
volt olvasni a sorokat, komolyan.
 |
| Weheartit.com |
„A
nagyobb jó nem más, mint a zsarnokság kaméleonja. Évezredek óta változtatja a
színét, hogy kielégítse az éppen aktuális ura politikai és spirituális
hatalomvágyát.” –írja Karen Marie Moning, és úgy
érzem, ez valahogy most nagyon passzol ide. Mindkét tábor tartja magát ahhoz az
elvhez, miszerint a cél szentesíti az eszközt. Hogy a tömeg egyértelműen fontosabb,
mint az egyén. Ugyanakkor nincs tömeg ember, egyén nélkül. Mindannyiuknak
megvan a saját meggyőződése, a fixa ideája, ami mellett küzdenek, de talán az
eszközök és módszerek azok, amik maghatározzák, kik is vagyunk vagy kik akarunk
lenni. Máskülönben hol a különbség?
Olvasás közben végig az a gondolat
kattogott a fejemben, hogy ez egy rossz világ… hogy talán a miénk sem
tökéletes, talán a szabadság fogalma is átalakult, megkopott, csorbultan hever
valahol, de ez? Ez pedig sivár és üres, mert elvették a reményt, a vágyakat. Lassan
fojtanak meg. Mégis végig velem maradt egy árnyalatnyi kis remény, hogy az
érzelmeket, az ösztönöket sehogyan sem tudják teljesen kiölni az emberből, hogy
igenis van még bennünk jóság. Egy szeletnyi napfény a sötétségben.
Hiába emelnek falakat, hiába próbálják
kő vagy áram mögé rejteni a gyengeségüket és a kételyeiket… ez nem elég. Mert a
falakat előbb vagy utóbb, de lerombolják.
Köszönöm a Ciceró Könyvstúdiónak, hogy
lehetővé tették az olvasást!
4,5/5
VISSZA ELŐRE