2012. december 12., szerda

Az apró dolgok mennyországa


Lauren Oliver: Káosz

„Felrémlik, milyen világban élünk. Ez egy szeretet nélküli, biztonságos, boldog és rendezett világ.
Egy olyan világ, ahol a gyerekek beleütik a fejüket a kandallóba, majdnem elharapják a nyelvüket, a szülők pedig aggódnak. Nem esnek kétségbe, nem szakad meg a szívük, csak aggódnak, ahogy aggódnak egy matekvizsga előtt vagy egy késedelmes adófizetésnél.” 




Lauren Oliver legelőször a Mielőtt elmegyek című könyvével taglózott le – sőt igazából ennek volt köszönhető, hogy hosszú hónapokkal ezelőtt bizalmat szavaztam a Delíriumnak. Eleinte egy kissé nehezen indult a kapcsolatunk a könyvvel és Lenával is, némi időre volt szükség, hogy összecsiszolódjunk. Eddig is úgy gondoltam, hogy az írónő egyáltalán nem vár arra, hogy a szokványos írók táborába sorolhasson, de a Delírium befejezése komolyan megdöbbentett. Nyilvánvalóan persze megvoltak (vannak) a saját, álomszagú kis teóriáim, mindenesetre nagyon vártam a sorozat folytatását, mert mindettől függetlenül egy sötét, sivár alagútban éreztem magam a történet alakulását illetően. És nagyon nem is lőttem mellé.

Hirtelen riadtunk fel a szavakból bársonyosan szőtt Csipkerózsika-álomból, és most minden annyira igazi és valóságos körülöttünk, hogy szinte fáj. Végig éreztem az izzadság, a fa, az egyre fagyosabb föld és a hófelhők illatát, és a szívemben pislákolt a bizonytalanság fénye. Nyilvánvalóan ez nem az az élet, amire Lena vágyott – elindult az úton, hiszen oda lökték, de a lendülete immár elveszett, és most kísértetként bolyong a panaszosan könnyező, dühös szélben. Mintha végig valaminek a határán egyensúlyozna… visszaút már nincs, de a szőke hajszálak és a körme alá ragadt piszok között még ott suttognak a múlt halvány árnyai.
A Delíriumban megismert szabályok terhétől fénytelen, élettelen és érzelmektől gyomlált világot az előző kötet végén a kerítés túloldalán hagytuk - Lenával együtt hátat fordítottunk neki, az ismeretlen felé botladozva. A történet a szívünkkel együtt szakadt két darabra – az akkor és a most váltakozása szabdalja fel a monológot, és tart sakkban (és izgalomban) minket. Minden a feje tetejére állt, minden ismert dolog, minden szabály érvényét vesztette. A folytatás síró, panaszos, csikorgó nyomokat vájt a szívembe, és azt hiszem, egy kicsit nehezen áll el a vérzés.

Weheartit.com
Eleinte még mindent csak füst, feneketlen fekete pernye és vastag hó borít, mi pedig lassan, félve söpörjük le őket az apró részletekről, mivel fogalmunk sincs, mit találunk majd alatta. Mondatról mondatra haladunk, a szavak először kissé idegenek, de aztán lassan felmelegszenek az ujjunk alatt, és otthonos, meleg illatot árasztanak. Mégis végig marad valami idegen fájdalom, valami zavart feszültség, amely panaszos szürke maszattá mosódik a horizonton.



Zaklatott, kapkodó lélegzetvételek sora ez a könyv, végig parázslott a tüdőm és néha attól féltem, talán megfulladok. Nagyon emberi és nagyon esendő volt Lena küzdelme az emlékeivel, Alex nem hátráló, makacs árnyékával, aki mindvégig ott kapaszkodott a tudata peremén, a sötétségbe rejtőzve. Nagyrészt Lena metamorfózisa adja a vázat, amire apró szaloncukrokként aggatták fel az újabb és újabb történetmagokat. Türelmetlenül reszkető ujjakkal bontogatjuk a sztaniolpapírt, de sosem tudjuk, vajon mit találunk majd benne. Végigkövethetjük, ahogy Lena fokozatosan válik hideggé, akár a fák, amik a tavasz gyengéd simogatása után vágyakoznak - kívülről kemény máz borítja, de belül reszketve sóvárog az élet vágya, a finomság után. Nagyon tetszett ez az átalakulás, nagyon valóságos volt az önmagával folytatott harca. Az alaphangulat is vele együtt változik - az első rész forró, levegőtlen, torokszorító fülledtségét most kemény, merev, fagyos, kegyetlen hideg váltotta. Mintha mindannyian elveszítettünk volna valamit, és most kétségbeesetten kaparásznánk a fagyos földet, kínban és vérben úszva.
Ha túléled, kapsz még egy lehetőséget. Új névvel, új élettel. Egy új esély. De csak hamuból, csontokból és törmelékekből építkezhetsz, és belülről igenis törékeny maradsz. Persze már rég nincs választásod.

„Tudjátok, mindennek és mindenkinek van egy helye, ahova tartozik. Odafent nagy tévedésben élnek. Azt hiszik, csak bizonyos emberek számára van hely. Hogy csak egyesek tartoznak valahova. A többi hulladék. Csakhogy a hulladéknak is kell hely. Máskülönben feltorlódik, eltömít, rothad, és oszlásnak indul.” 

Az egyetlen, amivel nem tudtam megbarátkozni, az a Julian-szál volt. Pedig azt hiszem, nagyon aprólékosan, nagyon fokozatosan dolgozta ki és építette fel az írónő, nekem mégis nagyon idegen és nagyon furcsa volt Lena mellett. Hiányzott Alex óvatos szilajsága, a nevetése és az avarszínű haja.
De ha azt mondanám, hogy az utolsó mondatok megleptek, akkor egyszerűen hazudnék, mert valahol pontosan ilyesmire számítottam. A körülményekre viszont egyáltalán nem. Nem állítom, hogy most tudom, végül hová lyukadunk majd ki, így csak behunyom a szemem, és az írónő tollára bízom magam, reménykedve abban, hogy most sem hagy cserben.
(Mellesleg a disztópiákkal miért jár együtt értelemszerűen egy szerelmi háromszög?)

Ami eget verő pozitívum, az a nyelvezete. Minden szava gyönyörű, mindvégig a szájpadlásomat simogatták, öröm volt olvasni a sorokat, komolyan.

Weheartit.com
„A nagyobb jó nem más, mint a zsarnokság kaméleonja. Évezredek óta változtatja a színét, hogy kielégítse az éppen aktuális ura politikai és spirituális hatalomvágyát.” –írja Karen Marie Moning, és úgy érzem, ez valahogy most nagyon passzol ide. Mindkét tábor tartja magát ahhoz az elvhez, miszerint a cél szentesíti az eszközt. Hogy a tömeg egyértelműen fontosabb, mint az egyén. Ugyanakkor nincs tömeg ember, egyén nélkül. Mindannyiuknak megvan a saját meggyőződése, a fixa ideája, ami mellett küzdenek, de talán az eszközök és módszerek azok, amik maghatározzák, kik is vagyunk vagy kik akarunk lenni. Máskülönben hol a különbség?
Olvasás közben végig az a gondolat kattogott a fejemben, hogy ez egy rossz világ… hogy talán a miénk sem tökéletes, talán a szabadság fogalma is átalakult, megkopott, csorbultan hever valahol, de ez? Ez pedig sivár és üres, mert elvették a reményt, a vágyakat. Lassan fojtanak meg. Mégis végig velem maradt egy árnyalatnyi kis remény, hogy az érzelmeket, az ösztönöket sehogyan sem tudják teljesen kiölni az emberből, hogy igenis van még bennünk jóság. Egy szeletnyi napfény a sötétségben.

Hiába emelnek falakat, hiába próbálják kő vagy áram mögé rejteni a gyengeségüket és a kételyeiket… ez nem elég. Mert a falakat előbb vagy utóbb, de lerombolják.

Köszönöm a Ciceró Könyvstúdiónak, hogy lehetővé tették az olvasást!

4,5/5





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése