2012. december 31., hétfő

Ha elmúlik karácsony...


Charles Dickens: Karácsonyi ének



„Karácsonykor az ember egyebet sem tesz, csak számlákat fizet ki pénz nélkül. Karácsonykor az ember rájön, hogy egy évvel megint öregebb lett, de egy órával sem gazdagabb. Karácsonykor az embernek mérleget kell készítenie, amikor a könyveiben kerek tizenkét hónapon keresztül minden egyes tétel csak veszteséget mutat. Ha a magam feje szerint cselekedhetném – mondta méltatlankodva Scrooge –, minden hülyét, aki „vidám karácsony”-t szajkóz, tulajdon pudingjában főzetnék meg és magyal-ággal átszúrt szívvel temettetnék el. Úgy biz' én!”



Talán azt kell mondanom, hogy túl sok mindenről szólt most ez a könyv, ahhoz képest, hogy milyen vékony. Minden egyes szava mély, vérző sebet égetett a szívembe, de nem bánom, mert úgy éreztem (és érzem még mindig), hogy valami megfoghatatlan, mégis hatalmas ajándékkal jutalmazott meg. Hallani ugyan hallottam már róla ezerszer (sőt halvány emlékem is van valami iskolai előadásról, ahol talán ezt dolgozták fel), de eddig sem filmen, sem animációs filmen, sem musical vagy egyéb formában nem volt szerencsém hozzá. (Egyébként meg vagyok győződve arról, hogy különös tehetségem van elkerülni a „fontos” könyveket, hogy aztán hosszú évekkel később rájuk csodálkozzak, mint csiga a konnektorra.)

Maga a történet nem különösebben bonyolult – és nem is kell annak lennie, hiszen nem a fondorlatos cselekményben rejlik a nagyszerűsége. Scrooge, minden idők talán egyik legzsugoribb, állandóan zsörtölődő ünnep-ellenes vénembere mondhatni tökéletes főszereplő – tökéletesen érthetetlen és távoli, akár egy másik galaxis furcsa csillagai. Számára semmit sem jelent a fahéj és a narancs illata (pedig Dickens szavai olyan élénkké teszik, hogy néhol tényleg összefutott a számban a nyál), nem repeszti meg a páncélját egyetlen karácsonyi dal sem, és már réges-rég elfelejtette, mit jelent az együttérzés vagy a család. De ahogy a szellemek megjelenése elindítja benne a változást, úgy indul meg vele együtt valami az olvasóban is. Mert hiszek abban, ahogy Dickens is, hogy belül, egy rejtett zugban mind vágyunk a jóra, és hogy mi is jók lehessünk egymáshoz. Mindenkiben van egy kis Scrooge, és mindenkinek megvannak a maga szellemei, akik megpróbálnak terelgetni az utunkon, törődéstől vezérelve.



1843 óta a könyv mondanivalója még aktuálisabbá vált: a világunk nem kimondottan emberbarát. Egyre nehezebb odafigyelnünk egymásra, egyre nagyobb erőfeszítéseket teszünk olyan dolgokért, amelyeknek alapvetőnek kellene lenniük. A karácsony sokaknak már tényleg csak humbug, mert valahol idő közben elsatnyult és eldeformálódott a jelentése. Vagy csak megbújt a mézeskalács és a szegfűszeg erős illata mögött. Ez már önmagában keserű szomorúságot hagy a nyelvünkön, de valamiben mégiscsak hinnünk kell, nem?




Dickens az a fajta író, akit meggyőződésem, hogy nagyon lehet szeretni. Éles szemmel figyel a környezetére, a világra, de a szavai simogatóak, és a finom humor csak még fűszeresebbé teszi ezt az egyveleget. A mondatokban életre kelt a régi Anglia, a szereplők lábnyomába léptem a hóban, vagy meghúzódtam a szoba sötét sarkában. Éreztem a hideget, láttam a táncoló gyertyafényt, szaglásztam a karácsonyi ebéd illatát, és nem hiszem, hogy ennél többet nyújthatott volna nekem bárki is ezen a karácsonyon.

Nyilván mindenkinek mást jelentenek az ünnepek – függ ez a megszokott hagyományoktól, a családtól, a helytől, személyiségtől, de még az éppen aktuális körülményektől is. Nem vagyunk egyformák – másként élünk a hétköznapokban, és másként díszítjük fel a szívünket is, ha adódik rá alkalom. Számomra a karácsony mindig valami mesés, felfoghatatlan szeretethullámot jelentett – nem feltétlenül azt, amit én kaptam, hanem amit én adhattam az engem körülvevőknek. A (legtöbb esetben már ősz elején kezdődő) visszaszámlálás, az ajándékok, a készülődés mind azért ennyire fontos nekem, mert az év egyetlen olyan időszakának érzem ezt a néhány napot, amikor a legtöbben legalább igyekeznek, hogy ők is adhassanak valamit annak, akit szeretnek. Amikor nem saját magukra, hanem másokra gondolnak elsőként. És amikor egy apró, szívből jövő gesztus világokkal érhet fel. Amikor a lelkünket sütjük a süteménybe vagy főzzük bele a halászlébe, és lógatjuk a faágakra. Ilyenkor nem szégyen emberségesnek lenni.



"Valahányszor a közeledő karácsonyra gondoltam (...), kellemes, megbocsátó, jótékony, nyugalmas időszakként gondoltam rá; az évnek egyetlen olyan szakaszára, mikor a férfiak és nők egyként kitárják addig elzárt szívüket, és a sír felé tartó utazáson útitársakként gondolnak a náluk szegényebbekre, nem pedig holmi idegen fajra, amely másfelé utazik."


Azt kívánom, bár odaadhatnám bizonyos emberek kezébe, egy őszinte mosoly kíséretében. Arra vágyom, hogy ne kelljen mondanom semmit, mert Dickens ültetné a másik fülébe azt, amihez én kevés vagyok. Szeretném, ha mindenki képes lenne kitárni a szívét, még akkor is, ha félelmetes ennyire lecsupaszítanunk magunkat más emberek szeme előtt, és talán egy kicsit idegen is nekünk. Ha elindíthatnék valami változást. És elszomorít, hogy nem tehetem meg.

Azt hiszem, semmiképp sem találhattam volna jobb olvasmányt ezekben a napokban a Karácsonyi éneknél, mert annyi szív volt benne, hogy igenis megpróbálta begyógyítani a sebeket, és mert kapaszkodó lehetett, amikor megingott a talaj. Így talán nagyon személyes és szubjektív nézőpontok alapján, de új kedvencet avattam vele. Szerintem bármilyen nap- és évszakban vagy csillagállásban aktuális, de azt hiszem, a karácsonyi időszakban kap valami sajátos ragyogást.

5/5





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése