2012. december 31., hétfő - 11:52 • Kata • 0 komment
Charles Dickens: Karácsonyi ének
Talán azt kell mondanom, hogy túl sok
mindenről szólt most ez a könyv, ahhoz képest, hogy milyen vékony. Minden egyes
szava mély, vérző sebet égetett a szívembe, de nem bánom, mert úgy éreztem (és
érzem még mindig), hogy valami megfoghatatlan, mégis hatalmas ajándékkal
jutalmazott meg. Hallani ugyan hallottam már róla ezerszer (sőt halvány emlékem
is van valami iskolai előadásról, ahol talán ezt dolgozták fel), de eddig sem
filmen, sem animációs filmen, sem musical vagy egyéb formában nem volt szerencsém
hozzá. (Egyébként meg vagyok győződve arról, hogy különös tehetségem van
elkerülni a „fontos” könyveket, hogy aztán hosszú évekkel később rájuk
csodálkozzak, mint csiga a konnektorra.)
Maga a történet nem különösebben
bonyolult – és nem is kell annak lennie, hiszen nem a fondorlatos cselekményben
rejlik a nagyszerűsége. Scrooge, minden idők talán egyik legzsugoribb, állandóan
zsörtölődő ünnep-ellenes vénembere mondhatni tökéletes főszereplő – tökéletesen
érthetetlen és távoli, akár egy másik galaxis furcsa csillagai. Számára semmit
sem jelent a fahéj és a narancs illata (pedig Dickens szavai olyan élénkké
teszik, hogy néhol tényleg összefutott a számban a nyál), nem repeszti meg a
páncélját egyetlen karácsonyi dal sem, és már réges-rég elfelejtette, mit
jelent az együttérzés vagy a család. De ahogy a szellemek megjelenése elindítja
benne a változást, úgy indul meg vele együtt valami az olvasóban is. Mert
hiszek abban, ahogy Dickens is, hogy belül, egy rejtett zugban mind vágyunk a
jóra, és hogy mi is jók lehessünk egymáshoz. Mindenkiben van egy kis Scrooge,
és mindenkinek megvannak a maga szellemei, akik megpróbálnak terelgetni az
utunkon, törődéstől vezérelve.
Dickens az a fajta író, akit
meggyőződésem, hogy nagyon lehet szeretni. Éles szemmel figyel a környezetére,
a világra, de a szavai simogatóak, és a finom humor csak még fűszeresebbé teszi
ezt az egyveleget. A mondatokban életre kelt a régi Anglia, a szereplők
lábnyomába léptem a hóban, vagy meghúzódtam a szoba sötét sarkában. Éreztem a
hideget, láttam a táncoló gyertyafényt, szaglásztam a karácsonyi ebéd illatát,
és nem hiszem, hogy ennél többet nyújthatott volna nekem bárki is ezen a
karácsonyon.
Nyilván mindenkinek mást jelentenek az
ünnepek – függ ez a megszokott hagyományoktól, a családtól, a helytől,
személyiségtől, de még az éppen aktuális körülményektől is. Nem vagyunk
egyformák – másként élünk a hétköznapokban, és másként díszítjük fel a
szívünket is, ha adódik rá alkalom. Számomra a karácsony mindig valami mesés,
felfoghatatlan szeretethullámot jelentett – nem feltétlenül azt, amit én
kaptam, hanem amit én adhattam az engem körülvevőknek. A (legtöbb esetben már
ősz elején kezdődő) visszaszámlálás, az ajándékok, a készülődés mind azért
ennyire fontos nekem, mert az év egyetlen olyan időszakának érzem ezt a néhány
napot, amikor a legtöbben legalább igyekeznek,
hogy ők is adhassanak valamit annak, akit szeretnek. Amikor nem saját magukra,
hanem másokra gondolnak elsőként. És amikor egy apró, szívből jövő gesztus
világokkal érhet fel. Amikor a lelkünket sütjük a süteménybe vagy főzzük bele a
halászlébe, és lógatjuk a faágakra. Ilyenkor nem szégyen emberségesnek lenni.
"Valahányszor
a közeledő karácsonyra gondoltam (...), kellemes, megbocsátó, jótékony,
nyugalmas időszakként gondoltam rá; az évnek egyetlen olyan szakaszára, mikor a
férfiak és nők egyként kitárják addig elzárt szívüket, és a sír felé tartó
utazáson útitársakként gondolnak a náluk szegényebbekre, nem pedig holmi idegen
fajra, amely másfelé utazik."
Azt kívánom, bár odaadhatnám bizonyos
emberek kezébe, egy őszinte mosoly kíséretében. Arra vágyom, hogy ne kelljen
mondanom semmit, mert Dickens ültetné a másik fülébe azt, amihez én kevés
vagyok. Szeretném, ha mindenki képes lenne kitárni a szívét, még akkor is, ha
félelmetes ennyire lecsupaszítanunk magunkat más emberek szeme előtt, és talán
egy kicsit idegen is nekünk. Ha elindíthatnék valami változást. És elszomorít,
hogy nem tehetem meg.
Azt hiszem, semmiképp sem találhattam
volna jobb olvasmányt ezekben a napokban a Karácsonyi éneknél, mert annyi szív
volt benne, hogy igenis megpróbálta begyógyítani a sebeket, és mert kapaszkodó
lehetett, amikor megingott a talaj. Így talán nagyon személyes és szubjektív
nézőpontok alapján, de új kedvencet avattam vele. Szerintem bármilyen nap- és
évszakban vagy csillagállásban aktuális, de azt hiszem, a karácsonyi időszakban
kap valami sajátos ragyogást.
5/5
VISSZA ELŐRE