2012. december 1., szombat

„Titkok illata fénylett hajadban s béke égi csendje”


Nyáry Krisztián: Így szerettek ők

 „A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot, azt a pillanatot, amikor született; és akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű, nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban a végzetes pillanatban.”
(Szerb Antal)

Titkoktól hemzsegő kis szelence, aranyló fénnyel és az élet sűrű terhének fáradt sóhajaival teli.

Milyen lehetett Szendrey Júlia valódi arca? Miért volt Bartos Róza az irodalomtörténet egyik legtöbbet szenvedett írófelesége? Milyen volt Karinthy élete Böhm Arankával? Mitől annyira érdekes Vay Sándor egész életútja? Mennyire mélyülhetett el Juhász Gyula kapcsolata az Anna-versek ihletőjével?

Talán az egyetemi magyar szak utóhatása, talán csak belőlem fakad ez a vonzalom ez iránt a gyönyörűen kivitelezett kötet iránt – mindenesetre minden sorát élmény volt olvasni. Kölcsön kapott könyveken nem szeretek sokáig ülni, ezért igyekeztem haladni vele, de ez a könyv egy igazi luxusnyalánkság az irodalom szerelmesének. Minden szava maga az élet és maga a halál, síró, verejtékező köd és mélabús kacagás.
Sokszor az írónk, költőink élete csupán tartalom nélküli, unalomig mantrázott szavak és évszámok sora – Nyáry Krisztián igazi, lélegző embereket teremt belőlük. Veszekedtek, káromkodtak, nélkülöztek, hibát hibára halmoztak, boldogok voltak, szerettek és mindvégig kerestek, vártak valamit, talán az élet legbelső, meghitt esszenciáját. Volt, aki rátalált, mások nem. Minden esetre ezt a könyvet olvasva Ady, Babits, Pilinszky, Nagy László és a többiek is kétségbeejtően hétköznapi emberekként jelennek meg előttünk – csak annyiban mások, hogy küldetésként kapták az alkotásá vágyát és szépségét. Néha teher volt, néha pedig áldás. Mint ahogy más szívsanyargatóan zenél, a matematikával kel frigyre vagy, csillagász lesz vagy a gyerekeknek szenteli az életét.

És őszintén? Végre egy értelmes kezdeményezés volt a közösségi média melegágyában, és bár még rengeteg „kis színest” olvasgattam volna, ez egy igazán különleges kötet. Így kellene irodalmat tanítani, ezekkel az apró, mosolyogva csillogó kis titkokkal, amitől meg-megremeg az ember gyomra – mintha újabb és újabb ajándékdobozokat nyitogathatnál. Minden történet egy újabb kiszámíthatatlan meglepetés.
És talán így kellene szeretni, ahogy ők szerettek. Ilyen intenzíven és lángolóan.

„Belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.”

(Szécsi Margit: Körülötted bolyongok)

5/5




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése