2012. december 1., szombat - 10:11 • Kata • 0 komment
Nyáry
Krisztián: Így szerettek ők
„A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot,
azt a pillanatot, amikor született; és akit szeretnek, sosem öregszik meg,
szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű, nyári
ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban
a végzetes pillanatban.”
(Szerb Antal)
Titkoktól hemzsegő kis szelence, aranyló
fénnyel és az élet sűrű terhének fáradt sóhajaival teli.
Milyen lehetett Szendrey Júlia valódi
arca? Miért volt Bartos Róza az irodalomtörténet egyik legtöbbet szenvedett
írófelesége? Milyen volt Karinthy élete Böhm Arankával? Mitől annyira érdekes
Vay Sándor egész életútja? Mennyire mélyülhetett el Juhász Gyula kapcsolata az
Anna-versek ihletőjével?
Talán az egyetemi magyar szak
utóhatása, talán csak belőlem fakad ez a vonzalom ez iránt a gyönyörűen
kivitelezett kötet iránt – mindenesetre minden sorát élmény volt olvasni.
Kölcsön kapott könyveken nem szeretek sokáig ülni, ezért igyekeztem haladni
vele, de ez a könyv egy igazi luxusnyalánkság
az irodalom szerelmesének. Minden szava maga az élet és maga a halál, síró,
verejtékező köd és mélabús kacagás.
Sokszor az írónk, költőink élete csupán
tartalom nélküli, unalomig mantrázott szavak és évszámok sora – Nyáry Krisztián
igazi, lélegző embereket teremt belőlük. Veszekedtek, káromkodtak, nélkülöztek,
hibát hibára halmoztak, boldogok voltak, szerettek és mindvégig kerestek,
vártak valamit, talán az élet legbelső, meghitt esszenciáját. Volt, aki
rátalált, mások nem. Minden esetre ezt a könyvet olvasva Ady, Babits,
Pilinszky, Nagy László és a többiek is kétségbeejtően hétköznapi emberekként
jelennek meg előttünk – csak annyiban mások, hogy küldetésként kapták az alkotásá
vágyát és szépségét. Néha teher volt, néha pedig áldás. Mint ahogy más
szívsanyargatóan zenél, a matematikával kel frigyre vagy, csillagász lesz vagy
a gyerekeknek szenteli az életét.
És őszintén? Végre egy értelmes
kezdeményezés volt a közösségi média melegágyában, és bár még rengeteg „kis
színest” olvasgattam volna, ez egy igazán különleges kötet. Így kellene
irodalmat tanítani, ezekkel az apró, mosolyogva csillogó kis titkokkal, amitől
meg-megremeg az ember gyomra – mintha újabb és újabb ajándékdobozokat
nyitogathatnál. Minden történet egy újabb kiszámíthatatlan meglepetés.
És talán így kellene szeretni, ahogy
ők szerettek. Ilyen intenzíven és lángolóan.
„Belső
zsebedbe bújva
lehetne
élni szépen
dobogós
boldogságban
halálig
szívverésben.”
(Szécsi Margit: Körülötted bolyongok)
5/5
5/5
VISSZA ELŐRE