2013. január 17., csütörtök

"boldog vagyok, hogy itt lehetek vele ezen a Földön"


Jenny Downham: Amíg élek

 „Fektemben a nevemre gondolok. Tessa Scott. Rendes, becsületes, három szótag hosszú név. Hétévente kicserélődik a testünk s benne minden egyes sejt. Minden hetedik évben eltűnünk.”

Vannak azok a történetek, amelyek éles szablyaként szelik két részre az idő kopott vonalzóját. Már csak az előtte és az utána létezik – volt, amikor még nem indítottak meg benned valami mélyről jövő, nyers és ijesztő érzelmet a szavak, amikor nem e körül forogtak a gondolataid, mint egy végtelen spirál, amikor még nem érezted ezt a ködös, kissé keserű ízt a szádban, ami olyan nehezen tűnik el.
Ezer és ezer szó elhangzott már, több száz történet lehet odakinn a nagyvilágban fiatalságról és halálról – poros könyvespolcok mögé csúszva, egy éjjeliszekrény fiókjának csendes feketeségében várakozva, néhány színes magazin bátorító ölelésében. Csendesen figyelnek, és keresik azokat, akiknek megnyílhatnak, mert érteni fogják minden rejtett dallamukat.
Ennek a történetnek megvan az ereje – olyan, mint egy téli reggel, nem tudom máshoz hasonlítani. Éles, jeges és megismételhetetlenül szép. Szeretnék mozdulatlan maradni, nehogy elillanjon.

Az első szó, amit képes voltam megfogalmazni, az igazságtalan volt. Nem a történet, hanem az élet. Nem hiszem, hogy ezt tovább kellene magyaráznom.
Volt valami furcsa, szokatlan atmoszférája a regénynek, amihez kellett egy kis idő – hirtelen csöppenünk bele, és először kissé kényelmetlen, néhol kicsit szorít, máshol túl bő, de egy idő után valahogy hozzánk igazodik, mi pedig hozzá. Beleeszi magát a szöveteinkbe, a körmünk alá.

Weheartit.com
16 évesnek lenni egy halom dolgot jelent: titkolózni, rajongani, szeretni, csalódni, fájni, sírni, nevetni, dühöngeni, hibázni, rohanni, szabadnak lenni… Színes papírcafatokból összeollózott montázs ez a korszak, de ha hosszú évek távlatából lesünk vissza rá, arcképpé áll össze. Olyanná, amilyenek már sosem lehetünk, és talán bánjuk, talán örülünk, egy részünk ott ragadt, benne.
16 évesen a korának megfelelő dolgokkal kellene foglalkoznia, és Tess nem is tesz mást. Első látásra talán pont olyan, akár a kortársai: egy lázadó, érthetetlen és kiismerhetetlen, sőt kezelhetetlen tinédzser lány. Pedig csak kétségbeesett, rémült és magányos. A látszat nem minden.
16 évesen őrülten szerelmesnek kellene lennie, elkezdeni felfedezni a személyisége rejtett krátereit, a saját korlátait, aztán gondolni egy merészet, és átlépni őket. Áhítattal, vágyaktól roskadozó szívvel nézni a csillagokat, és elhinni, hogy megérintheti őket. Aztán megpróbálni. Ez az álmok kora, amikor minden abban a furcsa, napszínű fényben ragyog, és sokkal szebbnek és csábítóbbnak tűnik, mint amilyen évek múltán lesz.
És egyáltalán nem szabadna az élet, főképp a saját élete véglegességével szembesülnie, és egyre-másra felfedezni azokat a dolgokat, amelyeket valószínűleg már sosem tehet meg, sosem élhet át. Itt már hiába a hit vagy a remény – Tessa ujjai közül éppen azt az illúziót tépi ki a betegsége, amely a legtöbb embert élteti. Tudja, hogy már sosem lesz cirkuszigazgató, asztronauta vagy kriminológus. Sosem öregedhet meg. Sosem érinthet meg egy bálnát, sosem fedezhet fel valamilyen gyógymódot, sosem nevelheti fel a gyermekét. Sosem lehet az, aki elkapta valamelyik szerettének utolsó lélegzetvételét. Szeretne nyomot hagyni térben és időben, hogy a létezése, ami neki jutott, ne csak tünékeny álom maradjon. Ki hibáztathatná ezért? Így vagy úgy, de nem erre vágyunk mindannyian?

Tessát a betegsége teszi Tessává. Megismerünk egy lányt, de sosem tudjuk meg, milyen lenne ő egészségesen, az előtte álló, szép reményekkel és nagy tervekkel. A bátorsága pedig megejtő. Talán nem értettünk egyet mindenben, és nem tudom, barátok lennénk-e a való életben, mert sok mindenben eltér az életről alkotott elképzelésünk, véleményünk, de ettől függetlenül csodáltam őt azért az őszinte, minden mesterkéltségtől mentes néhány hónapért, amit mellette töltöttem. Talán így szép végleg kilépni innen, ilyen nyersen és egyszerűen.

Weheartit.com
 A többi szereplő Tessa életének egy-egy apró fogaskereke. Az apa karaktere nagyon igazi, nagyon hús-vér, nagyon fájón valós: a hős, aki a háttérbe húzódik, az árnyékból figyel. Akinek ugyan a lánya minden egyes apró lélegzetvétele újra és újra darabokra töri a szívét, mégis képes rámosolyogni, és ő az, aki az utolsó másodpercig próbálja a hatalmas tenyerei között tartani a gyermekét, hogy biztonságban, szelíden hulljon apró darabjaira, hátha megkímélheti a lehetetlen fájdalomtól. Képes a gyerek vágyait szem előtt tartani, megpróbálja megérteni őt, még akkor is, amikor legszívesebben kirohanna a világból. Támogatja, mert mindenkinek el kell követnie a saját hibáit, hogy tanulhasson belőlük – nem számít, hogy egy hónap vagy tíz év van még hátra az életéből; és mert tudja, hogy Tessának ez mennyire fontos.
Mert ez az apák dolga.
Néha feldühített, hogy úgy éreztem, Tess nem veszi észre, milyen sebeket ejt rajta. Amiért neki nem fáj, hogy ilyen emléket hagy hátra magáról. De úgy éreztem, a neki írt levelében mindent megköszön. Nem kell kimondania, mert mindketten értik és érzik, akkor is, ha az csupán egy benyomás, egy illat, amely elillan a betűk mögül. És ettől vált annyira különlegessé a kapcsolatuk, amitől még mindig elszorul a szívem.
És ott volt Adam, akit egyszerre sajnáltam és végtelenül csodáltam azért, amit megtett Tessáért. Egyszerre volt természetes és mégis elképesztő. Megtanította, hogy milyen erő lakozik az emberekben, ha a szeretet mozgatja őket; és hogy néha semmi más nem számít, mert minden lélegzetünkkel őt akarjuk védeni.

Minden szava nehéz és súlyos, mintha valaki téglákat kötözött volna a betűkre. De megpendített egy húrt a szívemen, ami sokáig rezgett, tehát nem, egy pillanatig sem bánom, hogy elolvashattam, sőt.

Képtelen vagyok szó nélkül hagyni a fordítást, hiszen ismét Rudolf Anna munkája, akit az utóbbi időben megtanultam komolyan tisztelni és becsülni eddigi „találkozásainknak” hála (Ha maradnék, Hová tűntél?). Nagyon szeretem, ahogy a szavakkal bánik, ahogy óvatosan csomagolja ki őket, és éteri természetességgel díszíti velük a szöveget. Érdekességként itt hagyom a könyvről szóló bejegyzésének linkjét, hátha másnak is az enyémhez hasonló izgatott örömöt okoz majd: http://www.poggi.hu/fordit/jenny-downham-amig-elek/ .


Weheartit.com



És végül Tessának szeretettel:

„Sorsodat nézem, a szépségedét:
Útja a romboló időn visz át,
Hisz mind búcsúzik az édes, a szép,
S hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;

S csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
Hogy dacolj vele, mikor elvisz innen.”

(William Shakespeare: XII. szonett
Fordította: Szabó Lőrinc)


Köszönöm a könyvet a Ciceró Könyvstúdiónak!

4,5/5








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése