2013. január 17., csütörtök - 18:27 • Kata • 0 komment
Jenny
Downham: Amíg élek
„Fektemben a nevemre gondolok. Tessa Scott.
Rendes, becsületes, három szótag hosszú név. Hétévente kicserélődik a testünk s
benne minden egyes sejt. Minden hetedik évben eltűnünk.”
Vannak azok a történetek, amelyek éles
szablyaként szelik két részre az idő kopott vonalzóját. Már csak az előtte és
az utána létezik – volt, amikor még nem indítottak meg benned valami mélyről
jövő, nyers és ijesztő érzelmet a szavak, amikor nem e körül forogtak a
gondolataid, mint egy végtelen spirál, amikor még nem érezted ezt a ködös,
kissé keserű ízt a szádban, ami olyan nehezen tűnik el.
Ezer és ezer szó elhangzott már, több
száz történet lehet odakinn a nagyvilágban fiatalságról és halálról – poros könyvespolcok
mögé csúszva, egy éjjeliszekrény fiókjának csendes feketeségében várakozva,
néhány színes magazin bátorító ölelésében. Csendesen figyelnek, és keresik
azokat, akiknek megnyílhatnak, mert érteni fogják minden rejtett dallamukat.
Ennek a történetnek megvan az ereje –
olyan, mint egy téli reggel, nem tudom máshoz hasonlítani. Éles, jeges és
megismételhetetlenül szép. Szeretnék mozdulatlan maradni, nehogy elillanjon.
Az első szó, amit képes voltam
megfogalmazni, az igazságtalan volt. Nem
a történet, hanem az élet. Nem hiszem, hogy ezt tovább kellene magyaráznom.
Volt valami furcsa, szokatlan
atmoszférája a regénynek, amihez kellett egy kis idő – hirtelen csöppenünk
bele, és először kissé kényelmetlen, néhol kicsit szorít, máshol túl bő, de egy
idő után valahogy hozzánk igazodik, mi pedig hozzá. Beleeszi magát a
szöveteinkbe, a körmünk alá.
 |
| Weheartit.com |
16 évesnek lenni egy halom dolgot
jelent: titkolózni, rajongani, szeretni, csalódni, fájni, sírni, nevetni,
dühöngeni, hibázni, rohanni, szabadnak lenni… Színes papírcafatokból
összeollózott montázs ez a korszak, de ha hosszú évek távlatából lesünk vissza rá,
arcképpé áll össze. Olyanná, amilyenek már sosem lehetünk, és talán bánjuk,
talán örülünk, egy részünk ott ragadt, benne.
16 évesen a korának megfelelő dolgokkal
kellene foglalkoznia, és Tess nem is tesz mást. Első látásra talán pont olyan,
akár a kortársai: egy lázadó, érthetetlen és kiismerhetetlen, sőt kezelhetetlen
tinédzser lány. Pedig csak kétségbeesett, rémült és magányos. A látszat nem
minden.
16 évesen őrülten szerelmesnek kellene
lennie, elkezdeni felfedezni a személyisége rejtett krátereit, a saját
korlátait, aztán gondolni egy merészet, és átlépni őket. Áhítattal, vágyaktól
roskadozó szívvel nézni a csillagokat, és elhinni, hogy megérintheti őket.
Aztán megpróbálni. Ez az álmok kora, amikor minden abban a furcsa, napszínű
fényben ragyog, és sokkal szebbnek és csábítóbbnak tűnik, mint amilyen évek
múltán lesz.
És egyáltalán nem szabadna az élet, főképp
a saját élete véglegességével szembesülnie, és egyre-másra felfedezni azokat a
dolgokat, amelyeket valószínűleg már sosem tehet meg, sosem élhet át. Itt már
hiába a hit vagy a remény – Tessa ujjai közül éppen azt az illúziót tépi ki a
betegsége, amely a legtöbb embert élteti. Tudja, hogy már sosem lesz
cirkuszigazgató, asztronauta vagy kriminológus. Sosem öregedhet meg. Sosem
érinthet meg egy bálnát, sosem fedezhet fel valamilyen gyógymódot, sosem
nevelheti fel a gyermekét. Sosem lehet az, aki elkapta valamelyik szerettének
utolsó lélegzetvételét. Szeretne
nyomot hagyni térben és időben, hogy a létezése, ami neki jutott, ne csak tünékeny
álom maradjon. Ki hibáztathatná ezért? Így vagy úgy, de nem erre vágyunk
mindannyian?
Tessát a betegsége teszi Tessává.
Megismerünk egy lányt, de sosem tudjuk meg, milyen lenne ő egészségesen, az
előtte álló, szép reményekkel és nagy tervekkel. A bátorsága pedig megejtő. Talán
nem értettünk egyet mindenben, és nem tudom, barátok lennénk-e a való életben,
mert sok mindenben eltér az életről alkotott elképzelésünk, véleményünk, de
ettől függetlenül csodáltam őt azért az őszinte, minden mesterkéltségtől mentes
néhány hónapért, amit mellette töltöttem. Talán így szép végleg kilépni innen,
ilyen nyersen és egyszerűen.
 |
| Weheartit.com |
Mert ez az apák dolga.
Néha feldühített, hogy úgy éreztem, Tess
nem veszi észre, milyen sebeket ejt rajta. Amiért neki nem fáj, hogy ilyen emléket
hagy hátra magáról. De úgy éreztem, a neki írt levelében mindent megköszön. Nem
kell kimondania, mert mindketten értik és érzik, akkor is, ha az csupán egy
benyomás, egy illat, amely elillan a betűk mögül. És ettől vált annyira különlegessé
a kapcsolatuk, amitől még mindig elszorul a szívem.
És ott volt Adam, akit egyszerre sajnáltam
és végtelenül csodáltam azért, amit megtett Tessáért. Egyszerre volt
természetes és mégis elképesztő. Megtanította, hogy milyen erő lakozik az
emberekben, ha a szeretet mozgatja őket; és hogy néha semmi más nem számít, mert
minden lélegzetünkkel őt akarjuk védeni.
Minden szava nehéz és súlyos, mintha
valaki téglákat kötözött volna a betűkre. De megpendített egy húrt a szívemen,
ami sokáig rezgett, tehát nem, egy pillanatig sem bánom, hogy elolvashattam,
sőt.
Képtelen vagyok szó nélkül hagyni a
fordítást, hiszen ismét Rudolf Anna munkája, akit az utóbbi időben megtanultam
komolyan tisztelni és becsülni eddigi „találkozásainknak” hála (Ha maradnék,
Hová tűntél?). Nagyon szeretem, ahogy a szavakkal bánik, ahogy óvatosan
csomagolja ki őket, és éteri természetességgel díszíti velük a szöveget.
Érdekességként itt hagyom a könyvről szóló bejegyzésének linkjét, hátha másnak
is az enyémhez hasonló izgatott örömöt okoz majd: http://www.poggi.hu/fordit/jenny-downham-amig-elek/
.
 |
| Weheartit.com |
És végül Tessának szeretettel:
„Sorsodat
nézem, a szépségedét:
Útja
a romboló időn visz át,
Hisz
mind búcsúzik az édes, a szép,
S
hal, oly gyorsan, ahogy mást nőni lát;
S
csak gyermeked véd a kaszás Kor ellen,
Hogy
dacolj vele, mikor elvisz innen.”
(William Shakespeare: XII. szonett
Fordította: Szabó Lőrinc)
Köszönöm a könyvet a Ciceró Könyvstúdiónak!
4,5/5
VISSZA ELŐRE