Egy szerelem posztmodern vonatkozása
2013. február 9., szombat - 15:53 • Kata • 2 komment

John Fowles: A francia hadnagy szeretője

„…inkább határozatlanság ő, mint valóság, inkább álom, mint ember, inkább csend, mint szó, inkább csont, mint tett.”

Egy ideje küzdelem tárgyát képezi a fejemben, hogy mit is írjak erről a könyvről – túl egyedi ahhoz, hogy szó nélkül hagyjam. De hogy őszinte legyek, inkább érzelmi lenyomatokat, benyomásokat (na meg némi elképedt csodálatot) hagyott maga után, amiket szinte lehetetlen értelmes gondolatokká formálni: ha utánuk nyúlok, hogy elkapjam, a tenyerembe szorítsam, csillámló semmivé porladnak az ujjaim között.

Gondolom, nem én vagyok az első a sorban, aki teljesen mással szembesült, mint amire számított: mintha a borongós utcán sétálva hirtelen letarolna egy feldühödött strucc. Naiv elképzeléseim szerint kaptam volna egy, a romantika kézzel vert csipkéinek habjába bújtatott, esetleg némi szívdobogtató izgalmakkal fűszerezett történetet, amely halk, zaklatott pihegést csalogat elő a mellkasomból – esküszöm, Fowles gúnyos nevetése azóta is kísért álmaimban.
Weheartit.com
Ő ugyanis egy intelligens, karcos iróniával átszőtt regényt alkotott, ami tulajdonképpen egy kusza útvesztő, több lehetséges kijárattal. A játékszabályok persze csak az írói képzeletben fogalmazódtak meg, így kellett egy kis idő, mire ráéreztem, hogyan is működik. Fowles megtöri a konvenciókat, és teljes szabadságba burkolózik íróként – és ugyanezt biztosítja az olvasónak is. Nincs abszolút, szigorúan vett igazság, a történetnek tulajdonképpen sosincs teljesen vége… kicsit olyan, mint egy interaktív társasjáték. Jobbra vagy balra indulunk, kiszállunk a felénél? Csak rajtunk áll.

Igaz, hogy A francia hadnagy szeretője a ’60-as évek alkonyán kapta végleges formáját, mégis a viktoriánus kor szürke, merev falai közé hajózik vissza, ahol minden csupa udvariasság és erkölcsi magasztosság. Ezek a sajátosságok mégis néhol összekeverednek, egybe mosódnak a modern árnyalatokkal, Fowles saját korának minden szabadságával. Egyszerre éreztem hiteles, apró részletekre kiterjedő korrajznak, hiszen meghitt természetességgel mesél az emberekről, mindennapjaikról, szokásaikról és a környezetükről, amivel színes és lélegző üveggömbökké bűvöli a szavakat, amelyek ragyognak a szelíd napfényben. Másfelől viszont szarkasztikus kritika az író részéről, aki saját nemzedékének szócsöveként tekint ki újra és újra a sorok közül, barátságos, bizalmas hangon összekacsintva az olvasóval, mintha egy régi, kedves baráttal beszélgetne. Egyszerre tudományos, művelt és érzelmektől reszkető, én pedig elhittem minden szavát…
És valahogy, valami furcsa oknál fogva mégis kortalanná nőtt – a problémák univerzálissá dagadnak, mondanivalója sokrétű. És nem tudok szabadulni ettől a lappangó zsenialitástól.

Weheartit.com
Életre lehelt alakjainak különlegessége pedig abban rejlik, hogy teljes mértékben önállóak. Hiába olvastam végig 600 oldalt, nem merném kijelenteni, hogy kiismertem bármelyiküket is, vagy tudnám, valójában mi mozgatja őket. Hogy Charles milyen ember; hogy Sarah tettei mögött valós érzelmek és vágyak dolgoznak, vagy minden egy gondosan eltervezett álarc csillogó kelléke? Néha váratlanul és kiszámíthatatlanul reagálnak, más irányba mozdulnak; mint ahogy a prostituálttól sem feltétlenül számítunk kedveskedő gyengédségre és támogatásra. De a való élet épp ilyen kusza és zavarba ejtő tud lenni.

Számomra ennek a könyvnek az igazi értékét nem a történet adta – sokkal inkább az írásmód izgalmas zamata, és az író állandó, játékos jelenléte a sorok mögött, a háttérben. És az, hogy Fowles maga is itt, Lyme Regis-ben élte le életének nagy részét, hogy ablakából arra a partszakaszra láthatott, ahol Sarah és Charles először találkoztak… füstös, éles ízt ad a történetnek. És hogy tényleg megtörtént-e? Ki tudhatná? Abban biztos vagyok, hogy most kevesebb lennék, ha ez a könyv hiányozna az életemből.


4,5/5








VISSZA ELŐRE