2013. február 9., szombat - 15:53 • Kata • 2 komment
„…inkább
határozatlanság ő, mint valóság, inkább álom, mint ember, inkább csend, mint
szó, inkább csont, mint tett.”
Egy ideje küzdelem tárgyát képezi a
fejemben, hogy mit is írjak erről a könyvről – túl egyedi ahhoz, hogy szó
nélkül hagyjam. De hogy őszinte legyek, inkább érzelmi lenyomatokat,
benyomásokat (na meg némi elképedt csodálatot) hagyott maga után, amiket szinte
lehetetlen értelmes gondolatokká formálni: ha utánuk nyúlok, hogy elkapjam, a
tenyerembe szorítsam, csillámló semmivé porladnak az ujjaim között.
Gondolom, nem én vagyok az első a
sorban, aki teljesen mással szembesült, mint amire számított: mintha a borongós
utcán sétálva hirtelen letarolna egy feldühödött strucc. Naiv elképzeléseim
szerint kaptam volna egy, a romantika kézzel vert csipkéinek habjába bújtatott,
esetleg némi szívdobogtató izgalmakkal fűszerezett történetet, amely halk,
zaklatott pihegést csalogat elő a mellkasomból – esküszöm, Fowles gúnyos
nevetése azóta is kísért álmaimban.
Weheartit.com |
Ő ugyanis egy intelligens, karcos
iróniával átszőtt regényt alkotott, ami tulajdonképpen egy kusza útvesztő, több
lehetséges kijárattal. A játékszabályok persze csak az írói képzeletben
fogalmazódtak meg, így kellett egy kis idő, mire ráéreztem, hogyan is működik.
Fowles megtöri a konvenciókat, és teljes szabadságba burkolózik íróként – és ugyanezt
biztosítja az olvasónak is. Nincs abszolút, szigorúan vett igazság, a
történetnek tulajdonképpen sosincs teljesen vége… kicsit olyan, mint egy
interaktív társasjáték. Jobbra vagy balra indulunk, kiszállunk a felénél? Csak
rajtunk áll.
Igaz, hogy A francia hadnagy szeretője a ’60-as évek alkonyán kapta végleges formáját,
mégis a viktoriánus kor szürke, merev falai közé hajózik vissza, ahol minden
csupa udvariasság és erkölcsi magasztosság. Ezek a sajátosságok mégis néhol
összekeverednek, egybe mosódnak a modern árnyalatokkal, Fowles saját korának
minden szabadságával. Egyszerre éreztem hiteles, apró részletekre kiterjedő
korrajznak, hiszen meghitt természetességgel mesél az emberekről,
mindennapjaikról, szokásaikról és a környezetükről, amivel színes és lélegző üveggömbökké
bűvöli a szavakat, amelyek ragyognak a szelíd napfényben. Másfelől viszont
szarkasztikus kritika az író részéről, aki saját nemzedékének szócsöveként
tekint ki újra és újra a sorok közül, barátságos, bizalmas hangon összekacsintva
az olvasóval, mintha egy régi, kedves baráttal beszélgetne. Egyszerre
tudományos, művelt és érzelmektől reszkető, én pedig elhittem minden szavát…
És valahogy, valami furcsa oknál fogva
mégis kortalanná nőtt – a problémák univerzálissá dagadnak, mondanivalója
sokrétű. És nem tudok szabadulni ettől a lappangó zsenialitástól.
Weheartit.com |
Életre lehelt alakjainak
különlegessége pedig abban rejlik, hogy teljes mértékben önállóak. Hiába
olvastam végig 600 oldalt, nem merném kijelenteni, hogy kiismertem
bármelyiküket is, vagy tudnám, valójában mi mozgatja őket. Hogy Charles milyen
ember; hogy Sarah tettei mögött valós érzelmek és vágyak dolgoznak, vagy minden
egy gondosan eltervezett álarc csillogó kelléke? Néha váratlanul és
kiszámíthatatlanul reagálnak, más irányba mozdulnak; mint ahogy a
prostituálttól sem feltétlenül számítunk kedveskedő gyengédségre és támogatásra.
De a való élet épp ilyen kusza és zavarba ejtő tud lenni.
Számomra ennek a könyvnek az igazi
értékét nem a történet adta – sokkal inkább az írásmód izgalmas zamata, és az
író állandó, játékos jelenléte a sorok mögött, a háttérben. És az, hogy Fowles
maga is itt, Lyme Regis-ben élte le életének nagy részét, hogy ablakából arra a
partszakaszra láthatott, ahol Sarah és Charles először találkoztak… füstös,
éles ízt ad a történetnek. És hogy tényleg megtörtént-e? Ki tudhatná? Abban
biztos vagyok, hogy most kevesebb lennék, ha ez a könyv hiányozna az életemből.
4,5/5
VISSZA ELŐRE