2013. február 6., szerda - 18:23 • Kata • 0 komment
Kazuo
Ishiguro: Ne engedj el…
„Hailshamben
talán mindegyikünknek voltak ilyen kis titkai: a semmiből teremtett apró,
meghitt zugok, ahová behúzódhattunk, hogy egyedül maradjunk a félelmeinkkel meg
vágyainkkal. De abban az időben véteknek éreztük volna már azt is, hogy egyáltalán
szükségünk van ilyesmire: mintha valahogy cserben hagytuk volna a csapatot.”
Egy kicsit elszomorít, hogy úgy érzem,
a könyv és én rosszkor voltunk rossz helyen – váratlanul ütköztünk össze, mint
két csalfa kis égitest, de a mindent felülíró robbanás elmaradt, csupán
pislákoló szikrák pattogtak szerte-szét körülöttünk. Olyan lemondóan és
szomorúan… ismeritek az érzést, nem? Pontosan tudod, hogy akár ideiglenes
otthonra is lelhetnél a lapok között, meghitt melegségre, ahol nem kell erősnek
és bátornak lenned, ahol összegömbölyödhetsz, és átadhatod magad a démonoknak,
akik ott élnek, a lelked sötét kis barázdáiba húzódva, és néha olyan
érzékborzolóan kacagnak…
Mégis borzasztóan idegen minden, és
hiába kapkodod a fejed, semmi sem változik. Túl éles a tárgyak körvonala, túl
furcsák az illatok, és nem tudod elengedni magad.
Ilyen volt a Ne engedj el… is. Mélyen itt remeg bennem az érzés, hogy tudtam
volna szeretni – de nem így és nem most. A kapcsolatunk csupa kérdőjel és
üresen hagyott mező. Hiába piszkálta, bökdöste a szívemet, nem találta a
bejáratot, ezért inkább összehúzta magát, akár egy durcás sündisznó, és
ellökött magától.
 |
| Weheartit.com |
Tulajdonképpen a sorok mögött végig
ott vibrált valami hátborzongató dallam, amitől nem tudtam szabadulni. Szürke,
nyirkos és borzongatóan kies lett tőle minden szó – amivel ugyan remekül átadta
az alaphangulatot, de eközben kiölt belőlem minden derűmorzsát. Az egész regény
maga a kilátástalanság.
Ami igazán, komolyan megragadott
benne, és a szívemig fúrta magát, az a háttérben meghúzódó téma: a „másolatok” léte,
akik már születésüktől kezdve egyetlen céllal élik mindennapjaikat: hogy
másokon segítsenek, és egy idő után az életüket adják értük, ismeretlenekért.
Olyan lehet, mint amikor valaki a mocsárban próbál előre haladni: fokozatosan
érzed, hogy süllyedsz, hogy nincs mit tenni, mert egyszerűen menthetetlen vagy,
és ha erősebben csapkodsz, csak rontasz a helyzeten… az egyetlen fontos kérdés,
hogy mennyi időd maradt. Van ebben az egészben valami eltemetett, elemi
keserűség és fájdalom. Mások, mint mi – „csak” kópiák, akik az eredetijük után
kutatnak; színes, élénk fotók elsuttogott negatívjai. Minden lélegzetvételük a
reményről szól, ami nem volt, és nem is lehet nekik soha.
Nem erre vágyunk mindannyian? Tudni,
mi az életünk, a létezésünk értelme… ők tudják. És talán kevés borzalmasabb
dolog van ennél.
Hiszek abban, hogy a betűk mögött
felkapargatható egy rejtettebb, mélyebb mondanivaló, a nyomasztó ködfelhő alá
bújva. De azt nem tudom, valaha rászánom-e magam, hogy megpróbáljam kibontani.
 |
| Weheartit.com |
Kicsit úgy érzem, a zseniális
alapötlet valahol elsikkadt, megszívta magát és süllyedni kezdett a megvalósítás
hosszú folyamata közben. Végig hiányzott valami, ami megragad, megszorít, hogy
egy pillanatra még lélegezni is elfelejtsek. A történet érzelmi háttere a
húsomba rágta magát, de a mondatok félúton elhaltak, és képtelenek voltak arra,
hogy belém rúgjanak. Pedig egy ilyen történettől szerintem ez a legkevesebb,
ami elvárható.
A karakterek erőtlenek és elmosódottak,
mintha végig csak távolról figyelném őket. Tudom, hogy mi történik velük, de
nem ismerem meg őket – alig tudok többet róluk, mint az első sorokban. Nincs
bennük élet – és bár szégyellem, de mégis elbizonytalanított abban az
alapigazságban, miszerint ők sem különböznek az átlagtól. Nem hagyták
megkedvelni magukat, végig közénk állt ez a távolságtartó merevség, amivel
egyszerűen nem tudok zöld ágra vergődni, és bánt, hogy nem engedtek közel
magukhoz.
És a szerelem… Ruth és Tommy kapcsolata teljes mértékben abszurd, de nem azon az őrült, önigazoló módon. Két ember, akik véletlenül ugyanabba a csónakba sodródtak egy vihar idején, és hirtelen úgy döntöttek, kényelmesebb így maradni, mint a vízbe esni. De Kathy és Tommy… valami mélyről jövő, ösztönös ragaszkodást vártam, valami érthetetlen csodát, de inkább üres közhelyeket kaptam. Annyi szó esik a szerelemről, de ebből semmit sem ragyogtatott át a papíron – még azt az éles, szívettépő fajtát sem, amiben nincs semmi irigyelni való.
Elveszett gyerekek mindannyian, akik
hiába keresik Sohaországot.
Ha újra dönthetnék, a filmet hagynám
későbbre (mint általában), mert most már képtelen vagyok eltekinteni a ténytől,
hogy ha választanom kellene, a könyv maradna alul. Titkon reménykedtem, hogy azt
a hiányérzetet, amit a film hagyott bennem, a papír alapú eredetije fogja majd kitölteni
és felékesíteni, de végül szinte semmivel sem kaptam többet, mint előtte.
 |
| Weheartit.com |
Rengeteg kérdés maradt bennem
megválaszolatlanul. Lett egy befejezetlen képem – különféle színű és árnyalatú
pacák halmaza, amik nagyon figyelemfelkeltőek, szépek és titokzatosak, és bár
önmagukban érdekesek, képtelenek harmóniára lépni. Az egész folyamat miértje,
mikéntje sokkal mélyebben érdekelne – biológiai, etikai, tudományos
kaleidoszkóp a könyv, viszont az író még az utolsó oldalon is zárva hagyja
ezeket az ajtókat. Mintha szeretné megtartani magának a titkait, ami velem, az
olvasóval szemben igazságtalan kegyetlenség.
Ez a regény egy egész halom
kiaknázatlan lehetőség, egy özönvíznyi el nem sírt könnycsepp, egy rakás ki nem
mondott szó.
4/5
VISSZA ELŐRE