2013. február 6., szerda

…minden, amit elveszítettünk…


Kazuo Ishiguro: Ne engedj el…


„Hailshamben talán mindegyikünknek voltak ilyen kis titkai: a semmiből teremtett apró, meghitt zugok, ahová behúzódhattunk, hogy egyedül maradjunk a félelmeinkkel meg vágyainkkal. De abban az időben véteknek éreztük volna már azt is, hogy egyáltalán szükségünk van ilyesmire: mintha valahogy cserben hagytuk volna a csapatot.”




Egy kicsit elszomorít, hogy úgy érzem, a könyv és én rosszkor voltunk rossz helyen – váratlanul ütköztünk össze, mint két csalfa kis égitest, de a mindent felülíró robbanás elmaradt, csupán pislákoló szikrák pattogtak szerte-szét körülöttünk. Olyan lemondóan és szomorúan… ismeritek az érzést, nem? Pontosan tudod, hogy akár ideiglenes otthonra is lelhetnél a lapok között, meghitt melegségre, ahol nem kell erősnek és bátornak lenned, ahol összegömbölyödhetsz, és átadhatod magad a démonoknak, akik ott élnek, a lelked sötét kis barázdáiba húzódva, és néha olyan érzékborzolóan kacagnak…
Mégis borzasztóan idegen minden, és hiába kapkodod a fejed, semmi sem változik. Túl éles a tárgyak körvonala, túl furcsák az illatok, és nem tudod elengedni magad.
Ilyen volt a Ne engedj el… is. Mélyen itt remeg bennem az érzés, hogy tudtam volna szeretni – de nem így és nem most. A kapcsolatunk csupa kérdőjel és üresen hagyott mező. Hiába piszkálta, bökdöste a szívemet, nem találta a bejáratot, ezért inkább összehúzta magát, akár egy durcás sündisznó, és ellökött magától.

Weheartit.com

Tulajdonképpen a sorok mögött végig ott vibrált valami hátborzongató dallam, amitől nem tudtam szabadulni. Szürke, nyirkos és borzongatóan kies lett tőle minden szó – amivel ugyan remekül átadta az alaphangulatot, de eközben kiölt belőlem minden derűmorzsát. Az egész regény maga a kilátástalanság.



Ami igazán, komolyan megragadott benne, és a szívemig fúrta magát, az a háttérben meghúzódó téma: a „másolatok” léte, akik már születésüktől kezdve egyetlen céllal élik mindennapjaikat: hogy másokon segítsenek, és egy idő után az életüket adják értük, ismeretlenekért. Olyan lehet, mint amikor valaki a mocsárban próbál előre haladni: fokozatosan érzed, hogy süllyedsz, hogy nincs mit tenni, mert egyszerűen menthetetlen vagy, és ha erősebben csapkodsz, csak rontasz a helyzeten… az egyetlen fontos kérdés, hogy mennyi időd maradt. Van ebben az egészben valami eltemetett, elemi keserűség és fájdalom. Mások, mint mi – „csak” kópiák, akik az eredetijük után kutatnak; színes, élénk fotók elsuttogott negatívjai. Minden lélegzetvételük a reményről szól, ami nem volt, és nem is lehet nekik soha.
Nem erre vágyunk mindannyian? Tudni, mi az életünk, a létezésünk értelme… ők tudják. És talán kevés borzalmasabb dolog van ennél.
Hiszek abban, hogy a betűk mögött felkapargatható egy rejtettebb, mélyebb mondanivaló, a nyomasztó ködfelhő alá bújva. De azt nem tudom, valaha rászánom-e magam, hogy megpróbáljam kibontani.

Weheartit.com
Kicsit úgy érzem, a zseniális alapötlet valahol elsikkadt, megszívta magát és süllyedni kezdett a megvalósítás hosszú folyamata közben. Végig hiányzott valami, ami megragad, megszorít, hogy egy pillanatra még lélegezni is elfelejtsek. A történet érzelmi háttere a húsomba rágta magát, de a mondatok félúton elhaltak, és képtelenek voltak arra, hogy belém rúgjanak. Pedig egy ilyen történettől szerintem ez a legkevesebb, ami elvárható.

A karakterek erőtlenek és elmosódottak, mintha végig csak távolról figyelném őket. Tudom, hogy mi történik velük, de nem ismerem meg őket – alig tudok többet róluk, mint az első sorokban. Nincs bennük élet – és bár szégyellem, de mégis elbizonytalanított abban az alapigazságban, miszerint ők sem különböznek az átlagtól. Nem hagyták megkedvelni magukat, végig közénk állt ez a távolságtartó merevség, amivel egyszerűen nem tudok zöld ágra vergődni, és bánt, hogy nem engedtek közel magukhoz.


 És a szerelem… Ruth és Tommy kapcsolata teljes mértékben abszurd, de nem azon az őrült, önigazoló módon. Két ember, akik véletlenül ugyanabba a csónakba sodródtak egy vihar idején, és hirtelen úgy döntöttek, kényelmesebb így maradni, mint a vízbe esni. De Kathy és Tommy… valami mélyről jövő, ösztönös ragaszkodást vártam, valami érthetetlen csodát, de inkább üres közhelyeket kaptam. Annyi szó esik a szerelemről, de ebből semmit sem ragyogtatott át a papíron – még azt az éles, szívettépő fajtát sem, amiben nincs semmi irigyelni való.
Elveszett gyerekek mindannyian, akik hiába keresik Sohaországot.

Ha újra dönthetnék, a filmet hagynám későbbre (mint általában), mert most már képtelen vagyok eltekinteni a ténytől, hogy ha választanom kellene, a könyv maradna alul. Titkon reménykedtem, hogy azt a hiányérzetet, amit a film hagyott bennem, a papír alapú eredetije fogja majd kitölteni és felékesíteni, de végül szinte semmivel sem kaptam többet, mint előtte.

Weheartit.com
Rengeteg kérdés maradt bennem megválaszolatlanul. Lett egy befejezetlen képem – különféle színű és árnyalatú pacák halmaza, amik nagyon figyelemfelkeltőek, szépek és titokzatosak, és bár önmagukban érdekesek, képtelenek harmóniára lépni. Az egész folyamat miértje, mikéntje sokkal mélyebben érdekelne – biológiai, etikai, tudományos kaleidoszkóp a könyv, viszont az író még az utolsó oldalon is zárva hagyja ezeket az ajtókat. Mintha szeretné megtartani magának a titkait, ami velem, az olvasóval szemben igazságtalan kegyetlenség.
Ez a regény egy egész halom kiaknázatlan lehetőség, egy özönvíznyi el nem sírt könnycsepp, egy rakás ki nem mondott szó.

4/5




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése