Flightless bird

Nem tudom, talán csak az esős, komor idő teszi; a beígért tavasz csiklandozó illatának hiánya, de mintha valami kiszívta volna belőlem a szivárvány minden árnyalatát. Nem találom a helyem, nem találom a szavakat, mintha elakadtak, benn ragadtak volna út közben, valami rejtett, sötét kis zugban a fejem, a szívem és az ujjaim között, egy olyan résben, ahol a félelmeim is laknak. És fogalmam sincs, hogyan csalogassam elő őket. Néha megbénít a tehetetlen rettegés.

Csak reménykedem, hogy elmúlik majd, hogy végre jön valami, ami átszakítja ezt a bosszantó és ijesztő, fölém magasodó gátat, hogy ez a rengeteg kavargó gondolat végre megtalálja az útját, és hajlandóak lesznek kibújni a reszkető, bátortalan kis napsugarak közé.

Mert szárnyalni szeretnék, újra;  hagyni, hogy a szavaim ledöntsenek a lábamról, elsodorjanak, átmossanak érzésekkel és azokkal az elképesztő és hihetetlen színekkel, amik néha egészen elborítanak belülről. Amiket előttem még sosem látott senki…

Fel akarok lélegezni, és átengedni magam, teljesen, kinyílni és beengedni a hullócsillagok sanda mosolyát, és mosolyogni végre a sápadt égboltra, mert ez az, amit tényleg szeretek, és e nélkül csak tehetetlen félembernek érzem magam, végtagok nélkül hadonászva.

So… I’ll be right back soon.

I hope so.