2013. augusztus 24., szombat

Megváltás és halál mezsgyéjén

Lauren Oliver: Rekviem


„Bontsátok le a falakat!
Máskülönben szűkösen fogtok élni, félelemben, és barikádokat emeltek az ismeretlen ellen, imákkal óvjátok magatokat a sötétségtől, verseket költötök a félelemről és bezártságról.
Különben soha nem ismeritek meg a poklot – de a mennyországot sem. Nem fogjátok megtudni milyen a friss levegő és a szárnyalás.”


„A requiem (latin) a tridenti liturgiában az elhunyt lelkekért fekete színű miseruhában mondott szentmise, vagyis gyászmise volt.” (forrás: Wikipédia)

Egyetlen szó is elég, hogy végtelen, fájó szóömlenyt alkosson. Szorongó, öntudatos, vad betűk, amelyek most világokat rendítenek meg.
Szükség is van imára, a lelkükért. A mi lelkünkért.

(Vigyázat, az írás spoilereket tartalmazhat!)

Immár minden végérvényesen ketté szakadt, hamvadó pernyeként lengedező, szénszínű darabok kavarognak a tétova szélben. Egy szív, egy barátság-fonal, az eddig ismert, kiszögellésekből, sarkokból és határokból álló világ. Végtelen lett, és ez zsigeri félelmet szül.
Minden csak egy zavaros, pattanásig feszült húr.

Az első rész Csipkerózsika-álmából valami különös, félelemből, dacból és a keserűség mocskából épített, düledező helyre léptünk, ahol kósza, korhadó indák burjánzanak, és fonnak körül mindent. Ahol az egyedül egészen más értelmet nyer. Fogalmad sincs, ki vagy, elvesztetted az irányt ebben az őrült forgószélben. De azzal, hogy lemondanak rólad, hogy képletesen egy névtelen sírba hajítanak, és megvonják a vállukat, csak valami ősi, mélyről jövő dühöt szítanak fel benned. Hirtelen harcolni kezdesz. Azt hiszem, valahol mindannyian így működünk.


A Rekviem ismerősen csengő, őszillatú és füstízű szavai óvatosan itták bele magukat minden porcikámba, a ruhámba, a hajamba, megtöltöttek, és még mindig zizegnek bennem. Elringattak otthonos melegségükkel, még akkor is, ha a jelentésük egyre kegyetlenebb, egyre zaklatottabb, egyre hangosabban sikító képeket hozott magával. Mert jó olvasni, keserű gyönyörűséges minden mondata.


„Hát persze. Ezt teszik az emberek egy rendezetlen világban, a szabadság és választás világában: továbbállnak, amikor akarnak. Eltűnnek, visszatérnek, aztán újból felkerekednek. Akit otthagynak, annak magának kell összeszedegetnie a szilánkokat.”

Immár minden összezavarodott, és megállíthatatlanul robog a lejtőn – már nincs lehetőség hezitálni vagy visszatáncolni a szakadék pereméről, csak menni előre rendíthetetlenül. Senki sem fordulhat vissza. A választás már annál az első tétova csóknál megtörtént, mert a csókok ilyenek. Mindig felforgatják a világodat, és mindig jelentenek valamit.
A Káosz végére érve kétségbeesetten kerestem valami kapaszkodót, merre tovább, hova vezet majd az utunk, lebeg-e egyáltalán bármiféle cél a szemünk előtt? Nem találtam a kenyérmorzsákat, amiket követhetek. De a Rekviemet olvasva alábbhagyott ez a bizonytalanság – Lena hiába egyensúlyozik mindvégig kitárt karokkal ezen a kacskaringós ösvényen, tudtam, hogy merre dől majd végül. Julian mostanra egy abszolút átlátszó figurává tompult, háttérbe húzódva, csupán egy árnyék, egy test éjszakánként a lányhoz préselődve, aki megváltoztatta az életét. Néma ígéreteket tettek egymásnak, és most fáj látni, ahogy egyenként kipukkadnak a hidegben. De előttük nincs minta, nincs semmi, ami megsúghatná, hogyan kezeljék ezeket a kusza érzelmeket, egész életükben a tagadásra nevelték őket, és most, hogy végre sarkig tárták a szívüket, kénytelenek megtapasztalni, hogy a széppel együtt a kín is beáramlik.

De mi sem vagyunk mások. Mind azt gondoljuk, naivan, hogy ismerjük a szerelmet. Elhisszük, hogy a miénk más, hogy az a párás falú üveggolyó, amit a két tenyerünk között őrizgetünk féltve, óvón, más fényben csillan a napon, mint a többi. Mert ez a miénk. Azt gondoljuk, hogy mindent tudunk. És végül mégis ott állunk tehetetlenül, és csak hamut, szakadt ígéreteket és közhelyeket markolunk, de az is kihullik az ujjaink közül, és messze fújja a szél. De a feketeség mindig ott marad a körmünk alatt, sosem lehet már kimosni onnan.
Mindannyiunk életében van valaki, aki mindig meg tud bántani – nem számít, hány szívdobbanás rezgett benned azóta, vagy hány telet éltél át nélküle. Van, ami nem múlik el, amit magunkkal cipelünk mindenhová, ami annyira belénk kaparta magát, hogy már a lényünk része. Nem lehet megszabadulni tőle, csak ha kikaparod a saját szíved.
Akárhonnan is nézem, Lena mágnesének Alex a másik pólusa.

„Jó lenne, ha kivérezném magamból az érzéseket. Egy pillanatra átfut az agyamon, milyen könnyű lenne visszamenni a túloldalra, besétálni egy laborba, és felajánlani magam a sebészeknek:
Nektek volt igazatok, én tévedtem. Szedjétek ki!


A többiek is csak fantomszerű alakok, akik néha kilépnek a fényre, de az ő kitartásuk is hanyatlik, erőtartalékaik végén járnak. Az események végérvényesen felgyorsulnak, felduzzadt áradatként hömpölyögnek előre, könyörtelenül magukkal sodorva minden gátat. Lenán is az utolsó métereken vesz erőt a fáradt zsibbadtság, de így is az ő jellemfejlődése, változása, alakulása jelenti nálam a történet egyik fő pozitívumát – hiteles, mély, és nagyon igazi. Amennyire nem szerettem, nem tudtam megérteni eleinte a Delíriumban, a végére annyira a szívem köré fonta magát. Nagyon emberi minden gesztusa, tette, minden hibája és egyenetlensége. Mindent most tapasztal meg, minden újabb lépés ismeretlen még számára
A mi Csipkerózsikánk egy kicsit nehezen eszmélt, de most élőbb, mint valaha.

Hana és Lena kettőse pedig valami édesen andalító, zaklatott haláltáncot járt a fal két oldalán. Ritmust adott a könyvnek – ha egyikük lassított, a másik lépett előre. Immár két ellentétes világban élnek, amely kizárja és tagadja a másik létezését, más közegben, más módon kénytelenek boldogulni és már mindkettejüknek késő, hogy irányt váltsanak. Áldozatokat hoznak és veszteségeket dédelgetnek, üszkösödő sebeket rejtegetnek a szívük mélyén, és mindketten elvesztek valahol a saját sorsuk poros útvesztőjében.  Ők az érme két oldala.


 „Tudod, hogy csak úgy lehetsz boldog, ha néha boldogtalan vagy?”

Akadnak történések, ami után az ember nem élheti ugyanúgy az életét, mint előtte. Talán váratlanul csapódik be, akár egy bomba, hogy apró, formátlan szilánkokra zúzzon körülötted mindent, vagy alattomosan settenkedik feléd, mint az első, dérrel és szomorúsággal érkező szelíd hajnal pírja. Kitaszít a saját álmodból, hogy a kopár, fagyos földön találd magad, ahogy véres ujjakkal kaparod a talajt, mert az előbb még ott volt, és markolod azt a koszos semmit, de csak a fájdalom és a mocsok maradt. De mennyi idő, amíg észreveszed, hogy a zavaros szilánkok éles peremén milyen dallamra táncol a napsugár?

Valahol mélyen a reményről szól az egész. Hogy milyen elveszíteni mindent, milyen a reménybe kapaszkodni, görcsösen, minden egyes ujjunkkal annyira, hogy érzéketlenné zsibbadjanak, mert az az utolsó szalmaszál, ami az élethez köt. Az ad erőt a légzéshez, és hogy ez a legfontosabb dologgá növi ki magát. Hogy a reményt földre dobták, leköpték, belerúgtak, és beletiporták a porba és sárba.
Mi pedig elsírunk, elsiratunk egy álmot, egy életet, megannyi színes képet, kaleidoszkóp-villanást, és várjuk azt a végső pillanatot. Amikor elfogadjuk, hogy ez nem a mi álmunk többé. Nem illik az életünkbe. És akkor saját ujjunkkal nyúlunk mélyre, és kipiszkáljuk a szilánkokat.
És a küzdelemről.
Akármit is teszünk, akárhogy harcolunk, van, amit nem lehet kiirtani belőlünk. Ez tesz minket emberré, minden szenvedés, minden szeretetmorzsa, amit valaki elhintett bennünk, minden apró szikra, ami a szívünkben gerjedt, egy olyan pont életünk térképén, ami meghatározza az irányt. Ott rezeg valahol mélyen, várva a robbanásra. Egy-egy apró csillag a saját kis égboltunkon.


Hálás vagyok, hogy Lauren Oliver nem hiteget, nem kapunk porcukrot és rózsaszín csillámot a szavakra, csak állnak ott, a maguk ijesztő, fekete valójában, hogy bélyeget nyomjanak a szívünkre. Arcunkba taszítja az izzadt, füstös, kesernyés ízű, hideg és zavaróan kényelmetlen valóságot.
Sokkal többet rejtegetnek ezek a könyvek, mint az első pillanatban látszik. Ezernyi elveszett, elásott történet, sok sors, amit befedett a koszosan, bánatosan szállingózó hamu és hó, milliónyi megtört kívánság, amit darabokra tapostak, és végtelen lélegzetvétel bújik meg bennük.

Minden szó egy apró kis koppanás, egy kopott gyöngy a padló repedésein. Minden betű vérzik, és attól félsz, olyan mély a seb, hogy a szemed előtt semmisül majd meg az egész. Minden hang simogat és közben gyilkol, reszkető tökéletesség, szavakba zárt, buborékszínű, szivárványfényű végtelen.

„Ti, mindnyájan, akárhol vagytok – égbe nyúló városokban vagy nyomorúságos üregekben –, keressétek meg a keménységet, a fém láncszemeket és repeszeket, a gyomrotokat megtöltő kődarabokat! Üssétek, húzzátok, döntsétek!
Kössünk egyezséget: ha megteszitek, én is megteszem, mindig és örökké.

Bontsátok le a falakat!”

Köszönöm.


Akit esetleg érdekel, Lauren Oliver a maga módján, levélben búcsúzott Lenától:


5/5



A könyvet köszönöm a Ciceró Könyvstúdiónak!

A képek forrása: Weheartit.com


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése