2014. március 26., szerda

Elég nagy a szív, hogy oda sok mindent temess*




„311
Elmesélhetném csak idézetekkel.
Megúszhatnám, hogy beszélni kelljen róla.”



Simon Márton: Polaroidok


Megrögzött mozdulat.
Kaparászom a sebet, észrevétlen, mire felszakadt. Újra vérezni kezdett, én pedig csak ülök a földön, és markolom a semmit. Kapaszkodom belé. Eddig azt gondoltam, szavak, de nincs illatuk vagy ízük.
Hihetetlen, hogy ezek a kis furcsa villanások feltéptek bennem valamit ilyan mélyen. Én meg hagytam. Olyan rég volt már, tudod, azt hittem, elapadt a vérzés, pedig csak rászáradt a sebre, és eltömített mindent. Nem volt fény sem, csak ez a fullasztóan lüktető némaság. Benn ragadt minden metafora és allegória is, az alvadt vér alatt.
Már régóta ki akartam tépni onnan. Beleakasztani a körmömet, és megrántani.

Nem akarok többé félni, nem akarok menekülni a fájdalom elől. Inkább magamhoz ölelném, hogy érezzem a legapróbb szilánkokat, mert már csak azok maradtak. Ezek még mindig szivárványillatú ígéretekként csillognak a napfényben, tudtad ezt?
Már nem akarok menekülni előled.

„172
Látod, ez lett belőled is,
szavak,
pedig tényleg hiányzol.”


Szóval Simon Márton, csak szeretném megköszönni. Elém szórtál egy egész kupac törmeléket, egy élet darabkáit, vagy egy dühből falhoz vágott monológot, vagy egy párbeszédet, ami már soha nem olvadhat egésszé. Talán nélkülem, nélkülünk, ezek csak halott betűk.

„448
Ha már úgyse lehet több két ember
között, mint időről időre egy soha,
különböző hangsúlyokkal.”


Ülök a padlón, és hallgatom a napfényben fürdőző porszemek sóhaját.
Itt vannak előttem ezek a polaroidok, ezernyi emlék és tett, bennrekedt gondolat és pusztulásra ítélt érzelem, visszakívánkozó sóhaj és kiáltás
már örökre a fényben reszkető vád
üres kézszorítás
ujjdobolás
egy kacsintás visszhangja
árnyjátékok a falon
(soha) vissza(nem)kívánt csók és simogatás
keserédes szabadság

Az összeset bedobozolom, aztán nem mozdulok, mert nem tudom, egyszerűen csak felgyújtsam-e, vagy a padlóra borítsam, és újra kezdjem az egészet…
Valahogy így vagyok veled is.
Elkoptak a szavaim, üres és kopár maradtam, a zsibbadtsággal együtt. Mint egy szeles vasárnap délután. Törött betűket kapartam innen-onnan, de hiába ragasztgattam kétségbeesetten, ettől még nem lett jelentésük. Nekem sem volt.

„361
Öltözz valami sötétbe, elegánsba
és feszesbe. Mondjuk egy
Bodor Ádám-mondatba.”

Tetszik, hogy ez a szöveg teljesen szabad. Nem is tudom, helytálló-e egyáltalán a szöveg megnevezés… Soha nem fogom megtudni, hogyan születtek, ahogy senki sem fogja tudni, mire gondolok, ha azt látom 034 vagy 159.
Mint ahogy neked is valami egészen más, valami rendkívüli, a maga hétköznap délutáni valójában. Talán egy fél családregény vagy egy rég elveszett rokon krónikája. És neki a testvér, aki mindig a pulton hagyta a tejes dobozt, és hajnali kettőkor szellőztetett, mert imádta a város incselkedően kusza fényeit. Hirtelen a mi emlékeinkké váltak, az én saját fotóimmá - az emlékek a dobozból, amire képtelen vagy ránézni – és mégsem tudod elfordítani a fejed.

Mert valahol, valami furcsa vicc utolsó előtti csattanójaként

én is épp ezt akartam mondani.




5/5

 *Grandpa's Wine: Kettőfél




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése