2014. június 20., péntek - 15:30 • Kata • 0 komment
Gayle
Forman: Csak egy nap
Léteznek ezek a szantálfényű napok,
amelyek a semmiből születnek, egy mosoly és egy nyers hajnal gyermekeként, és
mindent szétrombolnak maguk körül.
„Önmagunk
megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a
legtanulságosabb találkozás.”
(Márai Sándor)
Bevallom, Gayle Forman neve elég volt ahhoz, hogy borzasztóan meg akarjam
ismerni ezt a könyvet. A Ha maradnék
és a Hová tűntél? olyan mélyen
gravírozta magát a szívem közepébe, ami egyértelművé teszi, hogy az írónő
minden új regényének megjelenésétől elfog az izgatott őrület.
Így eshetett meg, hogy nem is voltam
tisztában azzal, pontosan miről szól a történet, ugyanis nem foglalkoztam
különösebben a fülszöveggel sem. Egy 24 óra alatt felépülő és kibontakozó,
gyors lefolyású érzelmi hullámvasútra váltottam jegyet, némi bűbájjal
meghintve, de hamar kisiklottam…
Ugyanis ez nem egy szerelmi történet -
sokkal inkább egy könyv a felnőtté válásról. Arról, hogy amikor váratlanul kirobban
alólad a talaj, és zuhanni kezdesz, hogyan nyújtod az ég felé a szárnyaid.
Először csak segítségkérően, a reményvesztett semmirekellők keserű
tekintetével, de ahogy a szél a füledbe sikít, mégis magadhoz öleled az életed.
Gayle Forman ad nekünk egy foszló
szélű, csipkés tündérmesét az álmok és a szerelem városával, szívrepesztően
derengő fényekkel az esőcseppek szivárványhártyáján, hagelslag-gal és megragadhatóvá formálódó, kopott álmokkal, amelyek
hirtelen a cipőnk orra elé hullnak. Majd egy józanító pofonnal ránt ki a
pelyhes nyugalomból, hogy gyönyörű szavakkal, dédelgetve megsebezzen a valóság
igazi ízével.
.jpg)
Átlagos, bátortalan Allysonként én is
sóvárogtam a felszabadító, földöntúli érzésre, amelyet a Luluvá válás okozott,
ha csak néhány órára is. Csak egyetlen napig nem gondolni a következményekre,
nem rettegni a múlt settenkedő árnyaitól és a jövő fenyegető szörnyeitől, csupán
tetőtől talpig a pillanat fortyogó melegségébe feledkezni. Életünkben először
megragadni azt, amit felénk nyújtanak. Ki ne akarna egy olyan napot, amikor
bármi megtörténhet? Amikor valahonnan mélyről feltör az vakmerő bátorság, ami
arra sarkallja, hogy megtegyen mindent, amitől eddig félt? Hogy életre szóló
emlékeket szerezzen?
Éreztem a fájdalmát, az érdektelenség
mögött szenvedő, tanácstalan ordítást, amely hangtalan, mint a legkékebb bánat
egy tó fenekén. Engem is szorít odabenn, hogy mi lesz, ha nem vagyok elég jó.
Ha nem úgy néznek rám. Várat építek a magányom sűrű szorongásaiból. Körbe rakom
magam a falakkal, toldozom-foldozom, erősítem. Hagyom, hogy ez a kusza, fanyar
rettegés eltöltsön, begubózom egészen kicsire, hogy minél kevesebb helyet
foglaljak el a térből, mintha ez lenne a természetes állapotom. És közben az
éjjel megértő, jótékony leplétől simítva fájnak a szárnyaim, amiért sosem tárom
szélesre őket. Bár tudnám, miért.
„Milyen
egyszerű kérdés. Miért viselek egy órát, amit utálok? Miért viselem még itt is,
több ezer mérföldnyire otthontól, ahol senki sem láthatja, ha nincs rajtam? Mert
a szüleim a legjobb szándékkal vásárolták nekem. Mert nem okozhatok csalódást
nekik.”
.jpg)
Valamiért, valahol, a csillagok rejtett
sóhajától eltelve tudom, hogy ez a könyv rólam szól. Hogy ha tehetné,
hatalmasat taszítana rajtam, hogy induljak már. Mert ez az én életem, de nem
várakozik a falnak támaszkodva, amíg én mélyet lélegzem és felállok végre.
Számomra a Csak egy nap arról szól, hogyan rakod össze magad a fájdalom
üvegcserepeiből, hogyan építed vissza ezeket a szilánkokká robbant,
türkizselyem pikkelyeket.
Mi történik, ha egy röpke forgószélnek
hála valaki annyira a bőröd alá bújik, hogy nem tudod, hogyan távolítsd el. Mi
történik, ha a legjobb barátod régi emlékképekké és távoli hangokká és
illatokká olvad a horizonton. Mi történik, ha mindaz, amitől rettegtél, a
nyakadba szakad. Ha a büszkeségedet és az önbecsülésedet messze magad mögött
hagytad.
…akkor kénytelen vagy megállni a tükör
előtt, és szembe nézni az egyetlen lélekkel, akire mindig számíthatsz: saját
magaddal. Amikor leolvad a máz és lehámlanak a héjak, nincs több színjáték.
„Ha
megerőszakolod vagy meggyilkolod a barátnőmet, meg foglak ölni.
-C-c!
-mondja Willem. –Ti, amerikaiak, olyan erőszakosak vagytok. A legrosszabb, amit
tehetek, hogy elgázolom biciklivel.
-Betépve!
– egészíti ki Melanie.
-Oké,
talán úgy – mondja Willem, aztán rám néz, és bennem hullámgyűrűket vet valami.”
.jpg)
Vannak napok, amelyek mindenhová
elkísérnek. Amiket nem lehet kitépni, kikaparni, kipiszkálni, lefesteni,
elhalványítani vagy tűzre vetni. Amikor valami visszavonhatatlanul darabokra
törik.
…és talán valahol, valami pókhálóból,
gennyből és álomszínű mosolyokból szőtt sarokban már rég felkészültünk rá. Sőt,
vártuk, hogy végre farkasszemet nézhessünk vele.
„Vicces,
hogy amikor bekövetkezik, amitől a legjobban rettegünk, rájövünk, hogy nem is
félünk tőle.”
A történet vége olyan, amilyenné
Allyson is vált belső és földrajzi értelemben vett utazása során: szabadon
lebegő, aki immár képes megállni a saját lábán is, és nem tűr semmiféle
kontrollt. Számomra Willem inkább csupán egy útjelző volt, akivel találkoznia
kellett de nem tudtam igazán behódolni bosszantóan megnyerő kis félmosolyának.
A borítót sem hagyhatom szó nélkül:
akár egy éppen valóra vált álom - csupa érzelem, csupa remény, amely
röntgensugárként ragyog át a szíveken. Hullámot vet bennem az érzés, amikor
nincs a világon semmi, amely felérhetne annak a bizonyos kéznek a szorításával.
Mi lesz, ha elenged?
És ha elengedem?
Talán széttörik a világmindenség csalfa
üveggolyója, és a csillagok repedt kórusa siratja majd az élet végét.
.jpg)
Amit hiányoltam, az maga Rudolf Anna.
Az ő fordításában mindkét könyv esetében ott éreztem a szavak alatt lüktető
szívet, amelytől a szöveg tényleg önálló életre kelt.
„Megmutatta, hogyan kell eltévedni, utána
pedig én mutattam meg magamnak, hogyan kell rátalálni az útra.
Talán
mégse a véletlen rá a jó szó. Talán a csoda az.
Vagy
talán nem is csoda. Talán csak ilyen az élet. Amikor megnyitjuk magunkat neki.
Amikor odaállunk az útjába. Amikor azt mondjuk, hogy igen.”
Sodorj el engem is, kérlek.
Szeretnék végre rájönni, hogyan álljak
fel.
5/4,5
A könyvért köszönettel tartozom a
Ciceró Könyvstúdiónak!
A képek forrása: Weheartit.com
A képek forrása: Weheartit.com
VISSZA ELŐRE