2014. június 20., péntek

"Is this what they call freedom? Is this what you call pain?"

Gayle Forman: Csak egy nap

Léteznek ezek a szantálfényű napok, amelyek a semmiből születnek, egy mosoly és egy nyers hajnal gyermekeként, és mindent szétrombolnak maguk körül.


„Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.” 
(Márai Sándor)


Bevallom, Gayle Forman neve elég volt ahhoz, hogy borzasztóan meg akarjam ismerni ezt a könyvet. A Ha maradnék és a Hová tűntél? olyan mélyen gravírozta magát a szívem közepébe, ami egyértelművé teszi, hogy az írónő minden új regényének megjelenésétől elfog az izgatott őrület.
Így eshetett meg, hogy nem is voltam tisztában azzal, pontosan miről szól a történet, ugyanis nem foglalkoztam különösebben a fülszöveggel sem. Egy 24 óra alatt felépülő és kibontakozó, gyors lefolyású érzelmi hullámvasútra váltottam jegyet, némi bűbájjal meghintve, de hamar kisiklottam…

Ugyanis ez nem egy szerelmi történet - sokkal inkább egy könyv a felnőtté válásról. Arról, hogy amikor váratlanul kirobban alólad a talaj, és zuhanni kezdesz, hogyan nyújtod az ég felé a szárnyaid. Először csak segítségkérően, a reményvesztett semmirekellők keserű tekintetével, de ahogy a szél a füledbe sikít, mégis magadhoz öleled az életed.
Gayle Forman ad nekünk egy foszló szélű, csipkés tündérmesét az álmok és a szerelem városával, szívrepesztően derengő fényekkel az esőcseppek szivárványhártyáján, hagelslag-gal és megragadhatóvá formálódó, kopott álmokkal, amelyek hirtelen a cipőnk orra elé hullnak. Majd egy józanító pofonnal ránt ki a pelyhes nyugalomból, hogy gyönyörű szavakkal, dédelgetve megsebezzen a valóság igazi ízével.

Átlagos, bátortalan Allysonként én is sóvárogtam a felszabadító, földöntúli érzésre, amelyet a Luluvá válás okozott, ha csak néhány órára is. Csak egyetlen napig nem gondolni a következményekre, nem rettegni a múlt settenkedő árnyaitól és a jövő fenyegető szörnyeitől, csupán tetőtől talpig a pillanat fortyogó melegségébe feledkezni. Életünkben először megragadni azt, amit felénk nyújtanak. Ki ne akarna egy olyan napot, amikor bármi megtörténhet? Amikor valahonnan mélyről feltör az vakmerő bátorság, ami arra sarkallja, hogy megtegyen mindent, amitől eddig félt? Hogy életre szóló emlékeket szerezzen?
Éreztem a fájdalmát, az érdektelenség mögött szenvedő, tanácstalan ordítást, amely hangtalan, mint a legkékebb bánat egy tó fenekén. Engem is szorít odabenn, hogy mi lesz, ha nem vagyok elég jó. Ha nem úgy néznek rám. Várat építek a magányom sűrű szorongásaiból. Körbe rakom magam a falakkal, toldozom-foldozom, erősítem. Hagyom, hogy ez a kusza, fanyar rettegés eltöltsön, begubózom egészen kicsire, hogy minél kevesebb helyet foglaljak el a térből, mintha ez lenne a természetes állapotom. És közben az éjjel megértő, jótékony leplétől simítva fájnak a szárnyaim, amiért sosem tárom szélesre őket. Bár tudnám, miért.

„Milyen egyszerű kérdés. Miért viselek egy órát, amit utálok? Miért viselem még itt is, több ezer mérföldnyire otthontól, ahol senki sem láthatja, ha nincs rajtam? Mert a szüleim a legjobb szándékkal vásárolták nekem. Mert nem okozhatok csalódást nekik.”

Valamiért, valahol, a csillagok rejtett sóhajától eltelve tudom, hogy ez a könyv rólam szól. Hogy ha tehetné, hatalmasat taszítana rajtam, hogy induljak már. Mert ez az én életem, de nem várakozik a falnak támaszkodva, amíg én mélyet lélegzem és felállok végre.

Számomra a Csak egy nap arról szól, hogyan rakod össze magad a fájdalom üvegcserepeiből, hogyan építed vissza ezeket a szilánkokká robbant, türkizselyem pikkelyeket.
Mi történik, ha egy röpke forgószélnek hála valaki annyira a bőröd alá bújik, hogy nem tudod, hogyan távolítsd el. Mi történik, ha a legjobb barátod régi emlékképekké és távoli hangokká és illatokká olvad a horizonton. Mi történik, ha mindaz, amitől rettegtél, a nyakadba szakad. Ha a büszkeségedet és az önbecsülésedet messze magad mögött hagytad.
…akkor kénytelen vagy megállni a tükör előtt, és szembe nézni az egyetlen lélekkel, akire mindig számíthatsz: saját magaddal. Amikor leolvad a máz és lehámlanak a héjak, nincs több színjáték.

„Ha megerőszakolod vagy meggyilkolod a barátnőmet, meg foglak ölni.
-C-c! -mondja Willem. –Ti, amerikaiak, olyan erőszakosak vagytok. A legrosszabb, amit tehetek, hogy elgázolom biciklivel.
-Betépve! – egészíti ki Melanie.
-Oké, talán úgy – mondja Willem, aztán rám néz, és bennem hullámgyűrűket vet valami.”


Vannak napok, amelyek mindenhová elkísérnek. Amiket nem lehet kitépni, kikaparni, kipiszkálni, lefesteni, elhalványítani vagy tűzre vetni. Amikor valami visszavonhatatlanul darabokra törik.
…és talán valahol, valami pókhálóból, gennyből és álomszínű mosolyokból szőtt sarokban már rég felkészültünk rá. Sőt, vártuk, hogy végre farkasszemet nézhessünk vele.

„Vicces, hogy amikor bekövetkezik, amitől a legjobban rettegünk, rájövünk, hogy nem is félünk tőle.”


A történet vége olyan, amilyenné Allyson is vált belső és földrajzi értelemben vett utazása során: szabadon lebegő, aki immár képes megállni a saját lábán is, és nem tűr semmiféle kontrollt. Számomra Willem inkább csupán egy útjelző volt, akivel találkoznia kellett de nem tudtam igazán behódolni bosszantóan megnyerő kis félmosolyának.

A borítót sem hagyhatom szó nélkül: akár egy éppen valóra vált álom - csupa érzelem, csupa remény, amely röntgensugárként ragyog át a szíveken. Hullámot vet bennem az érzés, amikor nincs a világon semmi, amely felérhetne annak a bizonyos kéznek a szorításával.
Mi lesz, ha elenged?
És ha elengedem?
Talán széttörik a világmindenség csalfa üveggolyója, és a csillagok repedt kórusa siratja majd az élet végét.

Amit hiányoltam, az maga Rudolf Anna. Az ő fordításában mindkét könyv esetében ott éreztem a szavak alatt lüktető szívet, amelytől a szöveg tényleg önálló életre kelt.

 „Megmutatta, hogyan kell eltévedni, utána pedig én mutattam meg magamnak, hogyan kell rátalálni az útra.
Talán mégse a véletlen rá a jó szó. Talán a csoda az.
Vagy talán nem is csoda. Talán csak ilyen az élet. Amikor megnyitjuk magunkat neki. Amikor odaállunk az útjába. Amikor azt mondjuk, hogy igen.”

Sodorj el engem is, kérlek.
Szeretnék végre rájönni, hogyan álljak fel.

5/4,5

A könyvért köszönettel tartozom a Ciceró Könyvstúdiónak!
A képek forrása: Weheartit.com




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése