2014. június 7., szombat

Pagfordból szeretettel

J.K.Rowling: Átmeneti üresedés

"Szerettem nevetni, gondolta Parminder. Igazán hiányzik a nevetés.
Végül a nevetés emléke indította meg a könnyeit, amelyek leperegtek az orrán, bele a kávéjába, gyorsan elsimuló sörétnyomokat ütve rajta."

Azt vallom, hogy minden emberi lény életében akad legalább egyetlen könyv, ami közeli.  Szívének legbelsőbb burkához, és fizikailag, hogy akármikor hozzáférhető legyen. Mert kapott tőle valami fontosat, mert neki vég nélkül suttoghatott az ágy alatt ficánkoló démonokról és az álmokról a tündérekkel, vagy mert egy szokatlan, érthetetlen véletlen folytán épp azt adta, amire szüksége volt. Ő pedig most az egyszer nem szégyellt utána nyúlni.
Könyvmolyoknál persze ez a szám igencsak megugrik, és vagyunk, akik két kézzel is alig tudnánk magunkhoz ölelni az efféle kabátkönyveket (by Amadea).

…és akkor ez az író fogja magát, és elénk tesz valami teljesen mást.
Lehet ezt személyes sértésként vagy csalfa hűtlenségként megélni, vagy sarkig tárjuk a szívünket, és adunk egy esélyt.

Nem én vagyok az első, és nem is leszek a sorban az utolsó, aki jó ideig halogatta az Átmeneti üresedés olvasását, hiába várt rám rezignált türelemmel – mostanra érett be, akár egy jó sajt, és lassan, de biztosan kikezdte a kíváncsiságom csillogó páncélját. Tartottam tőle, viszolyogtam a gondolattól, hogy általa elveszíthetek valami nagyon különlegeset, valami boldog, gyerekkori tisztaságtól csillogó álomfoszlányt, amibe annyira kitartóan szeretek belekapaszkodni.
Ugyanakkor úgy éreztem, bármi is történjék, bármilyen érzések is telepedjenek rám olvasás közben, mindez alapvetően már nem változtathat J.K. Rowling-hoz fűződő viszonyomon. Nem csupán egy jól kigondolt mesét kaptam tőle tizenéves fejjel, sokkal inkább a szeretet, a megértés, az elfogadás hétköznapi mágiáját. Az, hogy beengedett gazdag képzeletvilágának határtalan falai közé, elindított bennem valamit, utat mutatott, reménypalántát ültetett, ami azóta is kitartóan virágzik. Képtelen vagyok úgy beszélni róla, hogy ne teljen csordultig a szívem ezzel a megfoghatatlan, nosztalgikus örömmel és izgalommal. Ez olyan tűz, aminek kék lángja kiolthatatlanul lobog abban a serlegben.
Tehát igyekeztem visszafogni a bennem tomboló elvárásokat, és utat engedni egy történetnek. Ami teljesen elvarázsolt.

Pedig az Átmeneti üresedésben őszintén nincs semmi bűbájos. Az első betűtől meglehetősen nyomasztó, posványszürke aura settenkedte körbe, csupa csalódottságtól és veszteségtől bűzlő fal, amely már réges rég berágta magát a tapéta kopott rostjaiba és az emberi szívek sötétjébe is. Az olvasó csupán egy véletlenül arra tévedt, átutazó vándor lélek, aki bepillant néhány kulcslyukon, fülét megütik a lábtörlő alatt kiszűrődő hangok és a dühödt ajtócsapkodás. És éppen ettől a nyers valóságtól működik, a lapok ontják a hétköznapiság izzadt, fonnyadó, rothadó szagát.

A szereplők bármelyike lehetne a sunyi pillantású szomszéd, a bézs kardigános nő a közértből, vagy az iskola mellett ácsorgó kölyök, akinek bizalmatlan pillantásából süt a vád, mely szerint a világ már igen korán elárulta őt. Mindannyian ismerősek valahonnan. Mindenütt jóravaló álarcok, amelyek alatt nincs semmi, mindent elborít a sűrű, nyálkás emberi önzőség, és mindenre ráragad, amit csak ér. Ebben a környezetben épp kisszerűségük emeli naggyá ezeket az alakokat– minél inkább belesimulsz az elvárt mintába, annál értékesebb tagja lehetsz ennek a kegyetlen minitársadalomnak. Ám a könyv igazi főszereplője maga Pagford, ezernyi apró titkával.
Mintha ezzel a szembesítéssel szeretne figyelmeztetni minket, embereket, hogy túl messzire megyünk. Kifogásokat, szépítő szándékú mondatokat simítunk az üszkösödő sebre, hogy a látszat annak rendje és módja szerint ragyoghasson, amíg nem késő. Mert az időnk egyre csak fogy, mi mégis azzal töltjük, hogy idegenek kegyére, elismerésére áhítozunk, feleslegesen. Az erős, naturalista leírások, az irodalmi és a közönséges, lecsúszott polgárnyelv váltakozása is csupán a határokat feszegeti, okos játszma, hogy kivívja a figyelmünket.

A történet nem különösebben bonyolult: a város tanácsosa, Barry Fairbrother tragikus hirtelenséggel életét veszti az első fejezetben, űrt, káoszt és kicsinyes hatalmi harcot hagyva maga után.  Pagford szégyenletesen fakószürke polgárai egymással és saját kísérteteikkel is küzdenek, zárt ajtók mögött, csontvázakat rejtegetve.  A kiinduló helyzet egyszerű zsenialitása elvarázsolt: egyetlen ember halála milyen hatással van egy viszonylag zárt közösség életére? Barry csupán emlékek, tettek, elejtett szavak alapján ölt testet előttünk – tulajdonképpen maga az űr, amelyet senki és semmi nem képes megtölteni.

"Veszélyes dolog a választás, mert ha választunk, lemondunk az összes többi lehetőségről."

Szeretem és becsülöm Rowlingban, mennyire el tud mélyülni egy történet hátterében – csodáltam, hogy milyen elképesztő, felfoghatatlan részletességgel és könnyedséggel suhintotta meg a pálcáját, és alkotott meg egy számunkra eddig ismeretlen világot, és tette mindennapjaink részévé.  Most ismét felépített egyet, beleékelve jól megszokott kultúránkba – valahol ez is láthatatlan, kívülről talán a kedves, párásan barátságos, ártalmatlan angliai városka képe fogad bennünket, de ő a gyökereket tárja fel, ahol az egész régóta pusztul.
Ezegyszer nem ringat el, nem simogat meg kedveskedve, hogy minden rendben lesz, ahogy a szavai gyerekkoromban tették – most sosem tudom, mit hoz


majd a következő mondat, miféle gennyedző fekélyt fakaszt fel előttem.

Bevallom, igen sokat köszönhetek egészséges női kíváncsiságomnak, hiszen annyira tudni vágytam, mi lesz ezekkel az emberekkel, hogyan végződhet egy efféle történet? Megoldást nem nyújthat - ahogy belecsöppentünk, egy ponton épp úgy kell búcsúznunk tőlük szótlanul, hogy életük tovább folydogáljon ugyanebben az egykedvű kis posványban.

És a végére talán megkönnyebbülünk, hogy mi csupán átutazók voltunk ezen a kies vidéken, és többé vissza sem kell néznünk – hogy ettől hasonlóvá válunk-e az önző pagfordi lakosokhoz? Őszintén remélem, hogy nem.

5/5


2 megjegyzés:

  1. Bennem is mély nyomokat hagyott. Nem is volt kérdés hogy elolvasom, pedig nagyon nagyon nagyon nagy HP rajongó vagyok, sok sok sok újraolvasással, de valahogy éreztem már akkor is hogy a Nagysasszonyban még ennél is több van. Ékes bizonyítéka ez a regény, hogy mennyire aprólékos megfigyeléseket tud tenni, akár mágikus akár reális világot mutat be, mindig a dolgok valódiságát mutatja, és nagyon szeretem tőle a finom jellemrajzokat. Egy-egy mozdulatban, mondatban benne van minden. Napokig a fejemben volt a történet, gondolkodtam rajta, nem eresztett el. Ezekért az élményekért éri meg olvasó embernek lenni :)
    Az ajánlód pedig ismét remek lett.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! :)
      Igen, én is hasonlóképp vagyok vele, zseniális könyv, ami még sokáig ott motoszkált bennem, és a karakterábrázolásban nagymester

      Törlés