2014. június 7., szombat - 21:38 • Kata • 2 komment
"Szerettem
nevetni, gondolta Parminder. Igazán hiányzik a nevetés.
Végül a nevetés emléke indította meg a
könnyeit, amelyek leperegtek az orrán, bele a kávéjába, gyorsan elsimuló
sörétnyomokat ütve rajta."
Azt vallom, hogy minden emberi lény
életében akad legalább egyetlen könyv, ami közeli.
Szívének legbelsőbb burkához, és
fizikailag, hogy akármikor hozzáférhető legyen. Mert kapott tőle valami
fontosat, mert neki vég nélkül suttoghatott az ágy alatt ficánkoló démonokról
és az álmokról a tündérekkel, vagy mert egy szokatlan, érthetetlen véletlen
folytán épp azt adta, amire szüksége volt. Ő pedig most az egyszer nem szégyellt
utána nyúlni.
Könyvmolyoknál persze ez a szám
igencsak megugrik, és vagyunk, akik két kézzel is alig tudnánk magunkhoz ölelni
az efféle kabátkönyveket (by Amadea).
…és akkor ez az író fogja magát, és
elénk tesz valami teljesen mást.
Lehet ezt személyes sértésként vagy
csalfa hűtlenségként megélni, vagy sarkig tárjuk a szívünket, és adunk egy
esélyt.
Nem én vagyok az első, és nem is
leszek a sorban az utolsó, aki jó ideig halogatta az Átmeneti üresedés olvasását, hiába várt rám rezignált türelemmel –
mostanra érett be, akár egy jó sajt, és lassan, de biztosan kikezdte a
kíváncsiságom csillogó páncélját. Tartottam tőle, viszolyogtam a gondolattól,
hogy általa elveszíthetek valami nagyon különlegeset, valami boldog, gyerekkori
tisztaságtól csillogó álomfoszlányt, amibe annyira kitartóan szeretek belekapaszkodni.
Ugyanakkor úgy éreztem, bármi is
történjék, bármilyen érzések is telepedjenek rám olvasás közben, mindez alapvetően
már nem változtathat J.K. Rowling-hoz fűződő viszonyomon. Nem csupán egy jól
kigondolt mesét kaptam tőle tizenéves fejjel, sokkal inkább a szeretet, a
megértés, az elfogadás hétköznapi mágiáját. Az, hogy beengedett gazdag
képzeletvilágának határtalan falai közé, elindított bennem valamit, utat
mutatott, reménypalántát ültetett, ami azóta is kitartóan virágzik. Képtelen
vagyok úgy beszélni róla, hogy ne teljen csordultig a szívem ezzel a
megfoghatatlan, nosztalgikus örömmel és izgalommal. Ez olyan tűz, aminek kék
lángja kiolthatatlanul lobog abban a serlegben.
Tehát igyekeztem visszafogni a bennem
tomboló elvárásokat, és utat engedni egy történetnek. Ami teljesen elvarázsolt.
Pedig az Átmeneti üresedésben őszintén nincs semmi bűbájos. Az első betűtől
meglehetősen nyomasztó, posványszürke aura settenkedte körbe, csupa
csalódottságtól és veszteségtől bűzlő fal, amely már réges rég berágta magát a
tapéta kopott rostjaiba és az emberi szívek sötétjébe is. Az olvasó csupán egy
véletlenül arra tévedt, átutazó vándor lélek, aki bepillant néhány kulcslyukon,
fülét megütik a lábtörlő alatt kiszűrődő hangok és a dühödt ajtócsapkodás. És
éppen ettől a nyers valóságtól működik, a lapok ontják a hétköznapiság izzadt,
fonnyadó, rothadó szagát.
A szereplők bármelyike lehetne a sunyi
pillantású szomszéd, a bézs kardigános nő a közértből, vagy az iskola mellett
ácsorgó kölyök, akinek bizalmatlan pillantásából süt a vád, mely szerint a
világ már igen korán elárulta őt. Mindannyian ismerősek valahonnan. Mindenütt jóravaló álarcok, amelyek alatt
nincs semmi, mindent elborít a sűrű, nyálkás emberi önzőség, és mindenre
ráragad, amit csak ér. Ebben a környezetben épp kisszerűségük emeli naggyá ezeket
az alakokat– minél inkább belesimulsz az elvárt mintába, annál értékesebb tagja
lehetsz ennek a kegyetlen minitársadalomnak. Ám a könyv igazi főszereplője maga
Pagford, ezernyi apró titkával.
Mintha ezzel a szembesítéssel szeretne
figyelmeztetni minket, embereket, hogy túl messzire megyünk. Kifogásokat,
szépítő szándékú mondatokat simítunk az üszkösödő sebre, hogy a látszat annak
rendje és módja szerint ragyoghasson, amíg nem késő. Mert az időnk egyre csak
fogy, mi mégis azzal töltjük, hogy idegenek kegyére, elismerésére áhítozunk,
feleslegesen. Az erős, naturalista leírások, az irodalmi és a közönséges,
lecsúszott polgárnyelv váltakozása is csupán a határokat feszegeti, okos
játszma, hogy kivívja a figyelmünket.
A történet nem különösebben bonyolult:
a város tanácsosa, Barry Fairbrother tragikus hirtelenséggel életét veszti az
első fejezetben, űrt, káoszt és kicsinyes hatalmi harcot hagyva maga után. Pagford szégyenletesen fakószürke polgárai
egymással és saját kísérteteikkel is küzdenek, zárt ajtók mögött, csontvázakat
rejtegetve. A kiinduló helyzet egyszerű
zsenialitása elvarázsolt: egyetlen ember halála milyen hatással van egy
viszonylag zárt közösség életére? Barry csupán emlékek, tettek, elejtett szavak
alapján ölt testet előttünk – tulajdonképpen maga az űr, amelyet senki és semmi
nem képes megtölteni.
"Veszélyes dolog a választás, mert ha
választunk, lemondunk az összes többi lehetőségről."
Szeretem és becsülöm Rowlingban,
mennyire el tud mélyülni egy történet hátterében – csodáltam, hogy milyen
elképesztő, felfoghatatlan részletességgel és könnyedséggel suhintotta meg a
pálcáját, és alkotott meg egy számunkra eddig ismeretlen világot, és tette
mindennapjaink részévé. Most ismét
felépített egyet, beleékelve jól megszokott kultúránkba – valahol ez is
láthatatlan, kívülről talán a kedves, párásan barátságos, ártalmatlan angliai
városka képe fogad bennünket, de ő a gyökereket tárja fel, ahol az egész régóta
pusztul.
Ezegyszer nem ringat el, nem simogat
meg kedveskedve, hogy minden rendben lesz, ahogy a szavai gyerekkoromban tették
– most sosem tudom, mit hoz
majd a következő mondat, miféle gennyedző fekélyt fakaszt fel előttem.
Bevallom, igen sokat köszönhetek
egészséges női kíváncsiságomnak, hiszen annyira tudni vágytam, mi lesz ezekkel
az emberekkel, hogyan végződhet egy efféle történet? Megoldást nem nyújthat - ahogy
belecsöppentünk, egy ponton épp úgy kell búcsúznunk tőlük szótlanul, hogy
életük tovább folydogáljon ugyanebben az egykedvű kis posványban.
És a végére talán megkönnyebbülünk,
hogy mi csupán átutazók voltunk ezen a kies vidéken, és többé vissza sem kell
néznünk – hogy ettől hasonlóvá válunk-e az önző pagfordi lakosokhoz? Őszintén
remélem, hogy nem.
5/5
VISSZA ELŐRE