2014. október 23., csütörtök

This is the beginning of a beautiful friendship



Stephen King: Joyland

Kedves Ártatlan Erre Tévedő!

Üdvözlégy a mű-mosolyok, a hotdogok és a borzongás birodalmában, ahol egy kutyának öltözött fiú lejti babonázó táncát, rövid szoknyás lányok rejtik vakuvillanás mögé csillogó fogsorukat, és ha szerencséd van, a Rémségek házában előbb-utóbb szimpatikusnak találhat egy halott lány nyugtalan kísértete is. Ugye, ez az ár csekélység mindazért az élményért, amit itt kínálunk?
Lépj hát beljebb.

Szögezzük le rögtön az elején, a horror nem az én műfajom. Bármennyire is kínos, én vagyok a lány, aki addig szorította a legjobb barátnője ujját a moziban a rettegéstől, amíg az a jótékony sötétben érzéketlenné zsibbadt. Hogy is mondjam? Rejtett mazochista hajlamaimnak hála szeretem a borzongást, az efféle történetek nagyon is megmozgatják a fantáziám egy furcsa kis szegletét – bár ne képzelném utána, hogy követnek a sötétben, hogy valaki rejtőzik a szekrény árnyékában, vagy egy vérszomjas bohóc vigyorog rám a tükörből.

Mivel ez volt az első Stephen King-könyv, amellyel hajlandó voltam közelebbi ismeretséget kötni (leszámítva Az írásról címűt, de az megint csak más tészta), mondhatni szép reményekkel és egy adag őszinte félelemmel közelítettem hozzá, mintha egy vérengző tigrist szerettem volna tenyérből etetni szaloncukorral.
Mit tagadjam, nagyon szerettem.
Tudom, hogy a többi művéhez viszonyítva ez csupán egy halvány, pasztellszínű ecsetvonás a viharszürke palettán, de esetemben arra tökéletesen alkalmas volt, hogy hamis biztonságérzetbe ringasson, és még inkább felcsigázza a kíváncsiságom. Ide nekem a többit is!

„Nehéz elengedni a dolgokat. Még akkor is, ha az, amit el kéne engedni, csupa tövis. Talán éppen azt a legnehezebb.”

De ne rohanjunk annyira előre.
Miért is tetszett?
Számomra a regény nagy erőssége nem a cselekmény izgalmában rejlett (azért valamivel több rettegést is képes lettem volna elviselni maradandó lelki károsodás nélkül, komolyan!), hanem a hangulatteremtésben, mert az egyszerűen mesteri. A nosztalgia dohos hullámain utaztam a múltba, száguldva az ifjúkori vágyak hullámvasútján és a cafatokra hasadt szívek nyikorgó, rozsdás óriáskerekén, mesélőnk hangja pedig szelíden simogatott, szinte elaltatva állandó gyanakvásomat… Az egész csupa por és hamvas vattacukor, csupa hamis kisvárosi idill és törött álmok szilánkjain trónoló árnyalak.

Az írásmódnak hála minden szava a közvetlenség könnyed, fűszeres illatát árasztja magából. Végig olyan érzésem volt, mintha valójában Dev mellett ülnék egy téli estén pokrócba burkolózva, amikor az üvegen túl olyan izgatott buzgósággal szakad a hó, hogy vétek lenne az utcára lépni, nehogy megzavarjam. Mintha régi, meghitt barátság lenne a miénk, közös gyermekkori hintázásokkal és fogszabályzós elmosódott emlékdarabkákkal, amiket már régen zsebre vágtunk – most pedig megértünk arra, hogy életének elásott fejezetét is feltárja előttem. Hiszen mindenkinek vannak titkai. Főképp az álmos, ártalmatlan kisvárosoknak a maguk fülledt, szőnyeg alatt rothadó hamis bájával, ahol a levegőben egy csipetnyi pikáns misztikumtól vibrálnak a porszemek. Olvasóként is hamar tagjává fogadott ez a zárt közösség – éppen ettől vált hátborzongatóvá, hogy magunk között keressük azt a régi, elfeledett gyilkost. Ezek a figurák tapintható, lélegző alakok –  felkelve a lapokról utat nyitottak az életükbe, intettek, meséltek, ha akartam, belemarkolhattam volna a kabátjuk ujjába is. Vagy néha csak hallgattak, de azt nagyon jelentőségteljesen.
Amit nagyon sajnáltam, hogy a „titokzatos” krimi-szál végkifejlete nem okozott különösebb döbbenetet, már egy ideje sejtettem, merre haladunk, és kár, de jól kombináltam össze a kanyargós úton összeszedett cukorka-nyomokat. Vártam, hogy kirántják alólam a talajt, de a végére értem, és még mindig szilárdan álltam a lábamon.


„Amikor az ember huszonegy, az élet olyan, mint egy turistatérkép. Csak amikor huszonöt lesz, akkor kezdi sejteni, hogy fejjel lefele tartja a térképet. Amikor aztán betölti a negyvenet, már biztos lesz benne. Mire pedig hatvan lesz, higgyék el nekem, rájön, hogy kurvára eltévedt.”



Ez a történet egy srác férfivá érésének története. És egy mindennapi, mégis rejtélyes helyé. Na meg egy vidámparké.
Tulajdonképpen… mindig is úgy gondoltam, a vidámparkokban van valami szörnyen hátborzongató.

Mivel folytassam?

4/5




1 megjegyzés: