2014. október 23., csütörtök - 14:21 • Kata • 1 komment
Kedves Ártatlan Erre Tévedő!
Üdvözlégy a mű-mosolyok, a hotdogok és
a borzongás birodalmában, ahol egy kutyának öltözött fiú lejti babonázó táncát,
rövid szoknyás lányok rejtik vakuvillanás mögé csillogó fogsorukat, és ha
szerencséd van, a Rémségek házában előbb-utóbb szimpatikusnak találhat egy
halott lány nyugtalan kísértete is. Ugye, ez az ár csekélység mindazért az
élményért, amit itt kínálunk?
Lépj hát beljebb.
Szögezzük le rögtön az elején, a
horror nem az én műfajom. Bármennyire is kínos, én vagyok a lány, aki addig
szorította a legjobb barátnője ujját a moziban a rettegéstől, amíg az a
jótékony sötétben érzéketlenné zsibbadt. Hogy is mondjam? Rejtett mazochista
hajlamaimnak hála szeretem a borzongást, az efféle történetek nagyon is megmozgatják
a fantáziám egy furcsa kis szegletét – bár ne képzelném utána, hogy követnek a
sötétben, hogy valaki rejtőzik a szekrény árnyékában, vagy egy vérszomjas bohóc
vigyorog rám a tükörből.
Mivel ez volt az első Stephen
King-könyv, amellyel hajlandó voltam közelebbi ismeretséget kötni (leszámítva Az írásról címűt, de az megint csak más
tészta), mondhatni szép reményekkel és egy adag őszinte félelemmel közelítettem
hozzá, mintha egy vérengző tigrist szerettem volna tenyérből etetni szaloncukorral.
Mit tagadjam, nagyon szerettem.
Tudom, hogy a többi művéhez
viszonyítva ez csupán egy halvány, pasztellszínű ecsetvonás a viharszürke
palettán, de esetemben arra tökéletesen alkalmas volt, hogy hamis biztonságérzetbe
ringasson, és még inkább felcsigázza a kíváncsiságom. Ide nekem a többit is!
„Nehéz
elengedni a dolgokat. Még akkor is, ha az, amit el kéne engedni, csupa tövis.
Talán éppen azt a legnehezebb.”
De ne rohanjunk annyira előre.
Miért is tetszett?
Számomra a regény nagy erőssége nem a
cselekmény izgalmában rejlett (azért valamivel több rettegést is képes lettem
volna elviselni maradandó lelki károsodás nélkül, komolyan!), hanem a
hangulatteremtésben, mert az egyszerűen mesteri. A nosztalgia dohos hullámain
utaztam a múltba, száguldva az ifjúkori vágyak hullámvasútján és a cafatokra
hasadt szívek nyikorgó, rozsdás óriáskerekén, mesélőnk hangja pedig szelíden
simogatott, szinte elaltatva állandó gyanakvásomat… Az egész csupa por és
hamvas vattacukor, csupa hamis kisvárosi idill és törött álmok szilánkjain
trónoló árnyalak.
Az írásmódnak hála minden szava a
közvetlenség könnyed, fűszeres illatát árasztja magából. Végig olyan érzésem
volt, mintha valójában Dev mellett ülnék egy téli estén pokrócba burkolózva,
amikor az üvegen túl olyan izgatott buzgósággal szakad a hó, hogy vétek lenne
az utcára lépni, nehogy megzavarjam. Mintha régi, meghitt barátság lenne a
miénk, közös gyermekkori hintázásokkal és fogszabályzós elmosódott
emlékdarabkákkal, amiket már régen zsebre vágtunk – most pedig megértünk arra,
hogy életének elásott fejezetét is feltárja előttem. Hiszen mindenkinek vannak
titkai. Főképp az álmos, ártalmatlan kisvárosoknak a maguk fülledt, szőnyeg
alatt rothadó hamis bájával, ahol a levegőben egy csipetnyi pikáns misztikumtól
vibrálnak a porszemek. Olvasóként is hamar tagjává fogadott ez a zárt közösség
– éppen ettől vált hátborzongatóvá, hogy magunk között keressük azt a régi,
elfeledett gyilkost. Ezek a figurák tapintható, lélegző alakok – felkelve a lapokról utat nyitottak az életükbe,
intettek, meséltek, ha akartam, belemarkolhattam volna a kabátjuk ujjába is. Vagy
néha csak hallgattak, de azt nagyon jelentőségteljesen.
Amit nagyon sajnáltam, hogy a „titokzatos”
krimi-szál végkifejlete nem okozott különösebb döbbenetet, már egy ideje
sejtettem, merre haladunk, és kár, de jól kombináltam össze a kanyargós úton összeszedett
cukorka-nyomokat. Vártam, hogy kirántják alólam a talajt, de a végére értem, és
még mindig szilárdan álltam a lábamon.
Ez a történet egy srác férfivá
érésének története. És egy mindennapi, mégis rejtélyes helyé. Na meg egy
vidámparké.
Tulajdonképpen… mindig is úgy
gondoltam, a vidámparkokban van valami szörnyen hátborzongató.
Mivel folytassam?
4/5
VISSZA ELŐRE