2017. október 23., hétfő - 7:58 • Kata • 0 komment
Az erős egyéniségek, az egyedi formák,
a kirívó árnyalatok és harsány szavak korát éljük ebben a mustársárga őszben,
és talán már egyáltalán nem divat hinni bármiben is. Rezignált, fáradt arcok
néznek szembe az utcán, a metrón és a tükörben, és néha arról is
megfeledkezünk, mi volt az értelme, hogy egyáltalán felkeltünk azon a ködös,
borongós reggelen. Hogy volt-e értelme, vagy csupán rutinba merevedett
robotokként menetelünk hétfőből csütörtökbe, a valaha volt vágyaink és álmaink pedig
a sarokba hajítva pókhálósodnak valahol.
Én még mindig hiszek dolgokban. Hiszek
az újrakezdésben és a rémisztően friss, józanító hajnalokban, amik a meztelen
igazság illatát hordozzák, és rendületlenül keresem az igazit. De félre rúgva
most minden romantikus értelmet, természetesen a könyvekről beszélek.
 |
| Weheartit.com |
Volt egy időszak az életemben –
nagyjából 5-6 évvel ezelőtt -, amikor egymás után találtunk egymásra azokkal a
könyvekkel, amelyek kilépve a homályból elképesztő erővel rengették meg a
világomat. Néhányukról már hallottam korábban, másokat véletlenszerűen emeltem
le a polcról, de közös volt bennük a felfedezés határtalan, izgatott öröme…
mintha furcsa kis expedícióm lett volna, ahol felfedezhetem és bebarangolhatom a
saját új világaimat. Imádtam a drámai érzést, amikor olyan erővel szerettem
bele sorokba újra és újra, mintha a szavaktól mindig egy kicsit más bőrrétegben
születtem volna újjá. Vad csodálattal csüngtem ezeken a könyveken, és zsigeri
mélységben raktározódott el bennem az érzés – nem is minden esetben maga a
történet ragadott magával, sokkal inkább, amit velem tett. A legtöbb esetben
még mindig emlékszem, hol és hogyan olvastam, milyen idő volt vagy milyen
illatok öleltek körül. Egyszerűen belém égtek, és azóta is életem meghatározó
olvasmányaiként tartom számon őket. Beszélnünk
kell Kevinről, Ha maradnék, Mielőtt elmegyek, Ne bántsátok a feketerigót!, A
szél árnyéka, Tizenkilenc perc, Shiver, Virágot Algernonnak - és a sor
persze nem ér véget velük… az én megbízható barátaim és szövetségeseim.
Ezt keresem azóta is, de az utóbbi
években szinte alig rebbent meg bennem néhány apró lökéshullám… semmi robbanás,
semmi döbbent, nyers rácsodálkozás az élet lényegére. Üresség van, mintha
hosszú ideje egy kiégett mezőn térdelnék, és csak szürkén szálló pernye hull ki
az ujjaim közül. Mintha csak egy láthatatlan kéz által elszórt morzsákat
gyűjtögetnék egy sárga köves úton, meg-megújuló reményekkel, de nem vezet
sehová. A vállamon végtelenül nehéz csalódottság ül. Fáj. Kínoz a hiány, de néha már a kutatásba is
belefásulok. Régi kedvencekkel vigasztalódom, akik kedvesen elringatnak az
ismerős, hamis biztonságérzetükkel és melengető otthon-illatukkal, de valahol
mélyen tudom, hogy vadra és nagyon valódira vágyom. Valamire, ami ha meg is
sebez, legalább nyomot hagy, és érzek végre valamit. Ami majd földre ránt ebből
a gravitáció nélküli végtelen térből, ahol mozdulatlan lebegésbe merevedtem. Már
nem érzem az ujjaim sem.
 |
Merre vagy, valóság?
Miért nincsenek szavaid hozzám?
Miért nem ébresztesz fel ebből a mély,
kietlen és nem pihentető Csipkerózsika-álomból? Miért nem mutatod meg a valódi
színeid? A Hold árnyékos, sötét oldalát? A boszorkányok illékony óráját? A
sivár, mély kútból felszökő kiáltásokat?
Merre vagytok ti, akiknek a szavai
mélységében rengetnek meg mindent, amit a világról és az életről hiszek?
Ragadjatok el. Ringassatok, vagy
szakítsatok egészen apró darabokra, hogy aztán már soha ne lássam ugyanolyan
színűnek a szombat délelőtti eget. Mutassátok meg, hogy a varázslat, amiben
hiszek, még mindig létezik.
Várok.
Ti éreztetek már hasonlóképp?
Melyik könyvek voltak rátok ilyen
hatással?
VISSZA ELŐRE