"...a szenvedély él és vár valahol, nem enged el."
2017. október 23., hétfő - 7:58 • Kata • 0 komment
Az erős egyéniségek, az egyedi formák, a kirívó árnyalatok és harsány szavak korát éljük ebben a mustársárga őszben, és talán már egyáltalán nem divat hinni bármiben is. Rezignált, fáradt arcok néznek szembe az utcán, a metrón és a tükörben, és néha arról is megfeledkezünk, mi volt az értelme, hogy egyáltalán felkeltünk azon a ködös, borongós reggelen. Hogy volt-e értelme, vagy csupán rutinba merevedett robotokként menetelünk hétfőből csütörtökbe, a valaha volt vágyaink és álmaink pedig a sarokba hajítva pókhálósodnak valahol.

Én még mindig hiszek dolgokban. Hiszek az újrakezdésben és a rémisztően friss, józanító hajnalokban, amik a meztelen igazság illatát hordozzák, és rendületlenül keresem az igazit. De félre rúgva most minden romantikus értelmet, természetesen a könyvekről beszélek.

Weheartit.com


Volt egy időszak az életemben – nagyjából 5-6 évvel ezelőtt -, amikor egymás után találtunk egymásra azokkal a könyvekkel, amelyek kilépve a homályból elképesztő erővel rengették meg a világomat. Néhányukról már hallottam korábban, másokat véletlenszerűen emeltem le a polcról, de közös volt bennük a felfedezés határtalan, izgatott öröme… mintha furcsa kis expedícióm lett volna, ahol felfedezhetem és bebarangolhatom a saját új világaimat. Imádtam a drámai érzést, amikor olyan erővel szerettem bele sorokba újra és újra, mintha a szavaktól mindig egy kicsit más bőrrétegben születtem volna újjá. Vad csodálattal csüngtem ezeken a könyveken, és zsigeri mélységben raktározódott el bennem az érzés – nem is minden esetben maga a történet ragadott magával, sokkal inkább, amit velem tett. A legtöbb esetben még mindig emlékszem, hol és hogyan olvastam, milyen idő volt vagy milyen illatok öleltek körül. Egyszerűen belém égtek, és azóta is életem meghatározó olvasmányaiként tartom számon őket. Beszélnünk kell Kevinről, Ha maradnék, Mielőtt elmegyek, Ne bántsátok a feketerigót!, A szél árnyéka, Tizenkilenc perc, Shiver, Virágot Algernonnak - és a sor persze nem ér véget velük… az én megbízható barátaim és szövetségeseim.

Ezt keresem azóta is, de az utóbbi években szinte alig rebbent meg bennem néhány apró lökéshullám… semmi robbanás, semmi döbbent, nyers rácsodálkozás az élet lényegére. Üresség van, mintha hosszú ideje egy kiégett mezőn térdelnék, és csak szürkén szálló pernye hull ki az ujjaim közül. Mintha csak egy láthatatlan kéz által elszórt morzsákat gyűjtögetnék egy sárga köves úton, meg-megújuló reményekkel, de nem vezet sehová. A vállamon végtelenül nehéz csalódottság ül.  Fáj. Kínoz a hiány, de néha már a kutatásba is belefásulok. Régi kedvencekkel vigasztalódom, akik kedvesen elringatnak az ismerős, hamis biztonságérzetükkel és melengető otthon-illatukkal, de valahol mélyen tudom, hogy vadra és nagyon valódira vágyom. Valamire, ami ha meg is sebez, legalább nyomot hagy, és érzek végre valamit. Ami majd földre ránt ebből a gravitáció nélküli végtelen térből, ahol mozdulatlan lebegésbe merevedtem. Már nem érzem az ujjaim sem.


Pinterest


Merre vagy, valóság?
Miért nincsenek szavaid hozzám?
Miért nem ébresztesz fel ebből a mély, kietlen és nem pihentető Csipkerózsika-álomból? Miért nem mutatod meg a valódi színeid? A Hold árnyékos, sötét oldalát? A boszorkányok illékony óráját? A sivár, mély kútból felszökő kiáltásokat?
Merre vagytok ti, akiknek a szavai mélységében rengetnek meg mindent, amit a világról és az életről hiszek?
Ragadjatok el. Ringassatok, vagy szakítsatok egészen apró darabokra, hogy aztán már soha ne lássam ugyanolyan színűnek a szombat délelőtti eget. Mutassátok meg, hogy a varázslat, amiben hiszek, még mindig létezik.
Várok.


Ti éreztetek már hasonlóképp?

Melyik könyvek voltak rátok ilyen hatással?



VISSZA ELŐRE