2020. március 30., hétfő - 10:01 • Kata • 1 komment
Szabó Magda: Az őz
Hosszú évek teltek el azóta, hogy azzal a szándékkal ültem le a gépem elé, hogy blogoljak. Pedig emlékszem, mondanivalóm lett volna bőven, de valahogy úgy éreztem, elveszítettem a képességét annak, hogy hogyan szóljak másokhoz. Hogy hogyan próbáljam elmondani mindazt, amit nyújt nekem maga az olvasás és nyakig merülni egy-egy könyv világában, illetve ami (számomra) még keményebb próbatétel: hogyan reflektálom a saját életemre ezeket a szavakat és mondatokat. De ahogy telt az idő, a tudatom peremén mindig ott maradt a blog, és a vágy, hogy beszélhessek a könyvekről. Most pedig, 2020 márciusában elért bennünket a koronavírus világjárvány, amelynek hála rengeteg ember kényszerült otthon maradni, hogy igyekezzen megóvni saját maga és embertársai egészségét. És abban az időben, amelyet nem a szabadban, a barátaimmal vagy valamilyen kültéri programon töltök, megpróbálok ismét fejet hajtani örvénylő kreatív energiáim előtt, és írni.
Ahogy a környezetemet figyelem ebben az időszakban, kétféle mintát látok kirajzolódni: vannak, akiknek az olvasás most még inkább menedéket jelent, és a világban zajló gondok elől legalább időszakos elrejtőznek a betűk füstszínű takarója alá; míg mások most kevésbé tudnak elmerülni a szöveg nyújtotta biztonságban. Én úgy tűnik, az előbbi tábort erősítem, és töretlen lelkesedéssel keresem az újabb és újabb olvasmányélményeket. Az utóbbi néhány könyv kimondottan jó választásnak bizonyult, és szívesen mesélnék Nektek róluk, de most csak és kizárólag a néhány órával ezelőtt befejezett regényre tudok gondolni, amely nem más, mint Szabó Magda Az őz című műve.
Az én életem valamiért rendre úgy alakul, hogy amit mások már fiatalkori éveikben megismernek, én csak később találkozom velük. Tudom, Márai szerint mindebben rend és rendszer van, mert meg kell érni ezekre a találkozásokra… Nos, így vagyok Szabó Magda műveivel is. Korábban csak az Abigélt olvastam, majd egy kedves barátnőmnek hála került a kezembe az Álarcosbál, valamivel később pedig a Születésnap is. Sokat beszéltünk Szabó Magdáról, előadásokat hallgattunk róla, és folyamatosan stimulálják az érdeklődésem és a kíváncsiságom, hogy többet és többet akarjak megismerni belőle. Ugyanakkor bevallom, az elragadtatás mellett van bennem egy kis tartózkodás is, mert az eddigi tapasztalataim alapján a földre taszít és eltapos a szavaival, darabokra szed, hogy aztán tépett szélű érzelmekből és fakó emlékfoszlányaim szövedékéből próbáljam újra összerakni magam. Neki nem lehet csak félig odaadni magam, ő mindent követel belőlem – épp úgy vagyok vele, mint az írással.
Nagy rajongója vagyok a Poket sorozatnak, és amikor megjelent Az őz lila borítós kiadása (Juhász Anna volt a kötet nagykövete), lecsaptam rá, mert már nagyon sokat hallottam erről a könyvről: kapott hideget-meleget, de ami számomra leginkább megmaradt vele kapcsolatban, hogy borzasztó nehéz és megosztó mű. Egyértelmű tehát, hogy csak idő kérdése volt az olvasása.
Amikor belekezdtem, eleinte egy katyvasznak tűnt az egész szöveg – egy zaklatott elbeszélő csapongó memoárjának, amely csak arra vár, hogy kibogózzuk a szálakat. Mégis azonnal berántott a szavak erős őszintesége, és húzott-vont magával, hogy kövessem őt a múlt és a jelen között ugrándozva, egyre mélyebbre és mélyebbre jutva. A gyermekkori évek és a felnőttkor eseményei váltakoznak, fel-felvillanó jelenetek kalauzolnak végig minket Encsy Eszter életének eseményein, amelyek a tragikus végkifejletig vezettek. Csupán egyetlen szemszögből éljüt át a történéseket, csak az ő hangja zakatol a fejünkben – a színésznőé, aki már nem akar többé játszani. Eljött az ideje, hogy eldobja az utolsó álarcát is, lemossa a festéket, és pucér valójában álljunk előttünk, mint egy ítélőszék előtt. Nem maradt semmije, és bár elrettentett sok tette és a sötét gondolatai, mégsem tudtam teljesen elítélni őt. Talán az őszintesége miatt. Úgy éreztem, Eszter már azelőtt elveszített mindent, mielőtt egyáltalán vágyhatott volna rá.
Az őz nagyon mélyen megsebzett engem. Olyan múltbéli fájdalmakat hozott felszínre, amelyekről azt hittem, már mélyre eltemettem vagy magam mögött hagytam őket, hiszen most már nem számítanak, de persze nem így van. Rá kellett jönnöm, hogy aki egyszer átélte ezt a sűrű, fojtogató mellőzöttség-érzést, hogy van egy ember, akitől nem tudsz szabadulni, az sosem fogja egészen elfelejteni. Hogy akit mély kétségbeeséssel szeretsz, sosem lehet kizárólag a tiéd, hiszen egy emberi lény nem lehet tulajdon, de te sem lehetsz teljesen az övé soha, mert nincs erre szüksége. Hogy van más valaki, akinek joga van az ő életéhez, a mindennapjaihoz, és egy olyan helyhez a szívében, ahova a te napod fénye soha nem ér el, akármit teszel is. Hogy titkokkal és hazugságokkal mérgezi a jóságodat és a bizalmadat, és önmagához sem tud őszinte lenni. Hogy a félelem és a bizonytalanság utat mar egészen a csontjaidig, és a mai napig ott lapul sunyin. Hogy sosem fogsz felérni ehhez a másikhoz, a mi-lett-volna-ha álomképhez, a maga ragyogó, kétkezi és érinthetetlen tökéletességéhez.
Sosem éreztem olyan zsigeri gyűlöletet, mint ami Eszterben élt Angéla iránt, és ez hálával tölt el. Sosem akartam elpusztítani vagy tönkretenni azt, akivé tudtam, hogy nem válhatok.
Ugyanakkor kettejük közül ezerszer közelebb érzem magamhoz Esztert a maga ösztönös erejével, mint Angélát, aki csupán egy mosolygós báb, akit mindenki kénye-kedve szerint hurcol, fésül, öltöztet és játszik vele, hiszen ő ezt igényli.
Valami elemi kettősség az, amely örökre összeköti és szétválasztja őket: Angéla, az előkelő kis virág, akit mindenki óvón hordoz a tenyerén, nehogy a hajnal első harmatcseppjeinek valóságossága eloszlassa az álmot a szeméből. A családja, a rokonság, a ismerősök és később a férje, Lőrinc is ennek rendeli alá magát, egész életét. És vele szemben ott áll Eszter, aki világ életében egyedül volt, és egymagának kellett boldogulnia már gyerekként is. A szülei eszményi házasságának buborékát még saját gyermekük létezése sem repeszthette meg, csak ők léteztek egymás számára, így Eszter az egyik legalapvetőbb dolgot nem tudhatta magáénak: a feltétel nélküli szeretetet és a biztonságot. Ő gondoskodott az otthon tisztaságáról, az ételről, az ő vállát nyomta az aggodalom állandó súlya, hogy lesz-e miből megélniük és hogyan boldogulnak napról napra. Sosem élt gyermekként a családjukban, és sosem kapta meg igazán a szülei figyelmét és törődését.
„Csetlettem-botlottam közöttük, mint valami morcos kis szolgáló, vizet hoztam, fáért szaladtam a pincébe, elnéztem őket a sarokban irigyen és szomorúan. Olyan felesleges voltam közöttük, s ugyanakkor annyira lényeges, olyan szükségük volt rám, két kezemre, izmos, gyors lábamra. Suta, komor dzsinn voltam ott mellettük, leskelődő, ártatlan tanúja annak a soha nem csillapuló szenvedélynek, mely összekötötte őket.”
Persze ahogy ez lenni szokott az élet nevű játék egy-egy fordulójában, az előkelő új lány, Angéla éppen az ő barátságára vágyott, Eszter pedig hagyta, hogy azt higgye, meg is kapta ezt. Így van ez gyermekkorukban, majd később felnőttként is, amikor közös vacsorákon és nyaralásokon találkoznak, mint két jó barát – pedig az egész csupán illúzió, amelyről érezzük, hogy bármelyik pillanatban szétpukkanhat.
 |
http://dustyburrito.blogspot.com
|
Mindaz, amely nem lehet Eszteré, az őz alakjában csúcsosodik ki: gyermekkorukban Angéla őzét egy éjjel Eszter szabadon engedi, de az állat megijed az ismeretlen helyen, a szabadság furcsa szagától, és a síneken a vonat elé szalad. Nem lehet senkié: immár nem Angéláé, de Eszteré nem is lehetett volna soha, még akkor sem, ha életben marad, így csak a fájdalmas hiányt és örök vágyódást hagyja maga után mindkettőjükben. Így van ez mindennel: Eszter mindent irigyel és gyűlöl, amely Angéláé, ugyanakkor a sajátjáénak sem akarja. Taszítja minden, amelyhez Angélának valaha is köze volt. Ezért szerencsétlen és talán eleve halálra ítélt az a szerelem, amely összeköti őket Lőrinccel, Angéla férjével, hiszen ha a végén a férfi el is hagyja a feleségét, Angéla szelleme örökké ott lebeg majd felettük kitéphetetlenül, mert mindkettőjük életének kárpitjába beleivódott már az illata az évek folyása alatt. Senki más nem fájt így soha Eszternek, így képtelen volt vele osztozni.
„Ha egyszer, valaki, akárki, elviselt volna olyannak, amilyen vagyok, fenntartás nélkül, kikötések nélkül, Irma néni és a Gát emlékeivel… Az igazságot… Még te se. Te is csak úgy, Angélával. Nem tudom. Soha, soha nem segített senki.”
Megrémített, hogy értem Esztert: értem, amikor arról beszél, hogy Angéla nem hagy nyugtot nekik soha, és hogy ő nem tud vele együtt élni – még ha nem is fizikai, földrajzi értelemben. Értettem, mit jelent egy ilyen kísértet, aki folyton a nyomodban van, és örökké arra emlékeztet, amit sosem kaphatsz meg, pedig mindennél jobban vágysz rá.
Angéla minden, ami Eszter nem - és fordítva.
Én sosem akartam Angéla lenni, megbénít ez a kiszolgáltatottság, amelyben él. Egyedül nem képes elvégezni semmit, mindenki félti, hogy a segítségük nélkül éhen hal, halálra fagy télen, vagy hogy egy egyszerű gombot sem tud rendesen felvarrni egy kabátra. Kedves és törődő angyal, akinek semmi köze a valósághoz és az élet problémáihoz, és aki egymagában talán életben maradni is képtelen. (Az már más kérdés, hogy soha nem is kellett megpróbálnia. Vajon hogyan reagálna?)
Eszter viszont azt tanulta, hogy ne bízzon senkiben, hogy a kedvességnek és a segítségnek mindig ára van, és hogy végül mindig csak magára számíthat, ha életben akar maradni.
„Mindig gyanakodtam a jó emberekre. Soha kicsi koromban se hittem, hogy a jóság természetes állapot. Minden jóság mögött azt éreztem, hogy most kifizetnek valamit valakinek, vagy előre befizetnek valamiért.”
Elemi természetességgel beszél arról, hogy őt senki sem szereti, de ez így van rendjén – Lőrinc az egyetlen, aki megpróbálja valóban látni őt, felkaparni az évek alatt lerakódott rétegeket és a mélybe pillantani, de valójában ő sem jut sokáig, hiszen Eszter nem képes a múltjáról, a sérelmeiről, a mélyre temetett fájdalmakról mesélni neki. Vágyik rá, de nem tudja kimondani a szavakat – csak mikor már késő.
Borzasztó sok rétege és mélysége van ennek a regénynek, amelyeket a végtelenségig lehetne fejtegetni. A gyilkosság, hogy miként és milyen eszközökkel lehet megölni valakit, vagy hogy kik a valódi áldozatok itt. Hogy mi egy szülő kötelessége a gyerekével szemben, vagy mit is jelent valójában a szerelem, az elkötelezettség és az önállóság. Hogy hányféle féltékenység létezik a világon és melyiknek milyen az árnyalata. Hogy hogyan lehet kihasználni egy másik embert és mi a szükség. Hogy a szeretet képes lehet-e felülírni minden mást?
Azt mondják, ez a gyilkosok regénye, de számomra inkább a hiányé, és hogy mit okoz ez az emberekben. Milyen formákba torzít bennünket, amit nélkülöznünk kell, és mindaz, amit képesek vagyunk megtenni ezért.
5/5
Címkék: poket, szabó magda, várólistás
VISSZA ELŐRE