A nárciszeső színe
2020. április 26., vasárnap - 10:28 • Kata • 0 komment
Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány

Be kell vallanom, nagy híve vagyok az újraolvasásnak - így volt ez már a karantén-időszámítás előtt is, de a mostani bezártság és átalakult szabadidős formák igencsak megdobják a statisztikát. Ráadásul amikor eluralkodnak rajtam a negatív érzelmek, rögtön valami ismerőshöz, valami szívemnek kedveshez nyúlok, mert attól máris nagyobb biztonságban érzem magam.
Ezt a szokást egyébként gyerekkoromból hozom magammal, akkor ugyanis még nem volt ekkora a választék a gyermek- és ifjúsági irodalom piacán, és nekem sem volt hatalmas könyvtáram otthon, ezért abból válogattam, ami a rendelkezésemre állt. Visszatekintve az az érzésem, hogy állandóan a kedvenc könyveimet olvastam, újra és újra és újra… érdekes módon mégsem untam rá, hogy állandóan ugyanabban a világban töltsem az időmet.

Így esett a választás most az egyik régen olvasott kedvencre: A tizenharmadik boszorkányra Alice Hoffman tollából. Hogy őszinte legyek, a történetből már szinte semmire sem emlékeztem tizenakárhány év (!) távlatából - inkább az érzés lenyomata élt még bennem, amelyet anno az olvasás élménye hagyott maga után. Légies és simogató volt, mint a tavaszi nárciszok megfoghatatlan sárga szépsége.

Ezek a nárciszok viszont már nem egészen úgy illatoztak, mint régen…
De ne szaladjunk ennyire előre. :)

A történet középpontjában a Sparrow család hölgyei állnak, akik generációkra visszamenőleg rendelkeznek valamilyen különleges képességgel, amely rendszerint a tizenharmadik születésnapjukon üti fel a fejét. Stella (aki éppenséggel a 13. virága ennek a családfának) éppen most ismerkedik új adottságával, és bár segítő szándék munkál benne, mégis félresikerül a terve, és nagy bajba keveri a családját és saját életét is. Édesanyja, Jenny a múltja labirintusából keresi a kifelé vezető utat, hiszen már azt sem tudja, valójában mikor és hogyan tévedt el… persze kénytelen lányával együtt visszatérni Unitybe, ahol felnőtt és ahonnan sietve távozott, és vissza se nézett. Itt fogadja őket a nagymama, Elinor, aki régóta dédelgetett magányába zárva éldegél, most mégis kénytelen újra kinyitni az ajtaját és a szívét is a szerettei felé, hogy újra családként próbáljanak szembe nézni a fenyegető veszéllyel.

Változatlanul úgy gondolom, ez egy nagyon szerethető könyv: számomra a legnagyobb vonzereje az atmoszféra, amit teremt minden egyes betűjével. Alice Hoffman maga is egy igazi boszorkány: olvasás közben végig a bőrömön éreztem a nárciszesőt vagy a karomon végigfolyó, szirupos napfényt. A barackfa és a virágok álomba ringató illatát, a tavasz zavartan döngicsélő, fojtogató őrületét, és azt a sűrű, mély vágyat valami ősi, valami nagyon emberi után, aminek a nevét sem tudom. Szavaival csodákat alkot, és mindezt meghinti azzal a nagyon sajátos, mágikus fűszerrel, amitől az ember egész lényén azonnal izgatott bizsergés uralkodik el.

Talán épp ezért számomra nem a cselekményre esett a fő hangsúly. 
Elvégre
SPOILER
maga a gyilkosság viszonylag hamar megtörténik, és sejtjük is, hogy ennek következményeképp a férfi előbb-utóbb rátalál Stellára, ez mégis az utolsó oldalakon következik csak be. Őszintén szólva engem annyira elandalított a Sparrow-generációk múltbeli sorsa és a szereplők jelenbéli viszonyainak lassú kisimulása, hogy egészen meg is feledkeztem arról, hogy egy gyilkos szabadon ólálkodik és vadászik Stellára.
SPOILER VÉGE
Mivel szeretem a lassan csordogáló könyveket, és egy gyönyörű mondattal is gyorsan elbűvölhető vagyok, ezt egyáltalán nem éreztem zavarónak. Élveztem, ahogy fokozatosan tárulnak fel előttünk a múlt elvarratlan szálai, és mint egy kirakósnál, a darabok végül mind a helyükre kerülnek.

Számomra sokkal érdekesebb volt a női sors, a szülő-gyermek kapcsolatok és a férfi-női dinamika, a generációk óta ismétlődő és hordozott minták és a személyiségek fejlődése. 
Ez egy ízig-vérig női regény - és nem a romantikus vonal miatt, hanem mert kimondottan a nők állnak a fókuszban. A férfiak inkább csak “kiegészítő” szereplők, akik akadályozzák vagy hozzásegítik őket a teljesség eléréséhez. Rebecca Sparrow-tól kezdve ez a család kizárólag a nőkről szól. 

Forrás: Pinterest
Valójában vonzanak a kisvárosi történetek, ahol mindenki ismeri a másikat, a családoknak és a helyeknek saját legendája van, és valami bájos, mégis borzongató hangulatot árasztanak. Bár mindez itt is megvan, 
mégis az itt élők rövid idő alatt ezernyi újdonságot tanulnak meg egymásról és ezáltal magukról is: a szomorúság mindegyikük tekintetében más fénnyel ragyog fel, és ami kívülről tökéletesnek látszik, belül hosszú repedéseket dédelget. Mind megtanultak együtt élni a veszteségeikkel és a tévedéseikkel, a bordáik között, a szívükhöz közel fészkel minden hibájuk, és az el nem sírt könnyeik az évek alatt a csontjaikba ivódtak. Mindenkinek fáj valami. 

Azt hiszem, a késői kamaszkor rózsaszín felhős naivitásában találkoztam először ezzel a könyvvel, de az eltelt évek alatt annyit változtam, hogy már nem erre van szükségem. Nem a szemüvegre, amelyen át egy rövid időre elnyerhetem a csillogó illúziót, sokkal inkább egy ölelésre, egy jó szóra vágyom, valami ismerősre, ami megmutatja, hogy nem vagyok egyedül azzal, amit átéltem és ami ezután vár még rám. Ettől függetlenül azt mondom, olvassátok el a könyvet, ha egy kedves bölcsődalra vágytok, amely egy rövid időre elringat benneteket - nem fogjátok megbánni!

Címkék: , , ,


VISSZA