2020. április 5., vasárnap - 14:52 • Kata • 0 komment
Ez a bejegyzés eredeti formájában 2019-ben született, egy egészen més projekt keretein belül, ami végül sajnos nem az eredeti elgondolás szerint valósult meg. Viszont mindenképp itt a helye a többi könyves élményem menedékében.
Amikor kislány voltam, nagyjából úgy képzeltem, a karrierem két irányt vehet: tanárnő leszek vagy balett-táncos. Elvégre mi más értelme lenne felnőni, mint hogy azzal foglalkozom, amit szeretek, illetve hogy a nap bármelyik részében ehetek csokit, amikor csak kedvem tartja?
Nagyjából 25 évvel később nemhogy egész más irányt vett az életem a munka terén, de hogy őszinte legyek, édességhez sem nyúlok olyan gyakran az éjjeli órákban, mint azt gyerekként elképzeltem. Persze van valami éteri, törékeny szépség ezekben a megvalósulatlan emlékképekben: mintha lenne egy üveggömböm, amelyet bármikor leemelhetek a polcról. Csak tartanám a tenyeremben, és a belsejébe zárva ezek az ártatlan, gyerekkori vágyak az örökkévalóságig ott csilloghatnak, mindenki számára érinthetetlenül. A szépsége épp a megsemmisíthetetlenségében rejlik.
Talán ennek köszönhető, hogy a balett mostanáig olyan műfaj maradt, amelyet csodálattól reszkető döbbenettel figyelek, és bár lenyűgözve nézek egy-egy előadást vagy filmet, mégis a kulisszák mögötti történések érdekelnek valójában. Hogyan él egy hivatásos táncos? Milyen a napirendje? Átlagosan a számunkra megadatott 24-ből hány órát tölt tánccal? Mi másra jut ideje (ha jut egyáltalán)? Van más hobbija, családja, magánélete, és mindezt hogyan tudja összeegyeztetni a hivatásával? (Sajnos időmenedzsment tekintetében én még igencsak fejlődésre szorulok, úgyhogy őszintén csodálok mindenkit, aki ezt jobban kézben tudja tartani nálam.) Mit és mennyit eszik? Mi történik sérülés esetén? Hogy él együtt a fájdalommal? Fél-e és mitől? És még több száz kérdést fel tudnék tenni, ha egyszer lehetőséget kapnék rá, de úgy gondoltam, ezeket a hétköznapi kis titkokat ez a világ makacsul megtartja magának.
És akkor Czank Lívia megírta A függöny mögött című könyvét.
Azt hiszem, először a Facebookon figyeltem fel rá, bár bevallom, akkor még nem sokat tudtam sem az íróról, sem a projektről, viszont rögtön megfogott a borító. Vágy, törékeny szépség, elhivatottság és némi magány sütött róla – és persze azonnal felszínre hozta a gyerekkori balett-órák emlékeit. Úgy éreztem, muszáj tudnom, pontosan mit rejtenek ezek a lapok. Mégis úgy alakult, hogy az olvasás egy kicsit váratott magára, ám amikor 2018 decemberének végén ott ültem egy barátnőmmel az Erkel Színházban a rengeteg idegen ember között, és A diótörő hópehely-táncát néztem, átjárt valami döbbent áhítat. Láttam a szünetekben a csinosan felöltöztetett kislányokat, akik megbabonázva balett-lépéseket gyakoroltak, és a felnőtteket, akik engedték, hogy néhány óra erejéig a tánc simogató puhaságú nyelve suttogjon altatót a fülükbe. De én szerettem volna látni, mi történik két felvonás között a színpad másik oldalán… hogy hogyan készülnek fel egy jelenetre, kik segítik a táncosokat, mekkora a zsongás. Miről árulkodik az arcuk az utolsó másodpercben, mielőtt a rivaldafénybe lépnek? Mit csinálnak, miután véget ér az előadás?
Másnap levettem a polcról a könyvet.
Czank Lívia egyébként újságíró, aki egy teljes évadra mondhatni „beépült” a Operaház ódon falai közé, akár egy kellemes és megbízható bútordarab, és nem csak figyelt, de kérdezett is. Rengeteget. Úgy érzem, ő nyerte el azt a bátorságot és lehetőséget, amelyet a bennünk élő, álmodozó kislány soha - de a legcsodálatosabb, hogy igazi válaszokat is kapott, nem csupán udvariasságig elcsépelt és megrágott mondatokat, amelyet bármilyen interjúban elolvashatunk egy bulvárlap hasábjain. És ebben rejlik a könyv egyik (számomra) legmeghatározóbb vonzereje: a hitelessége és a kendőzetlen őszintesége.
 |
| Pexels.com |
A kötet rengeteg idézettel dolgozik a táncosok, mestereik, illetve a többi dolgozó szájából – mindenki megszólal, akinek akár a legkisebb szerepe is van abban, hogy mi, nézők átélhessük A hattyúk tava vagy az Anyegin csodáját a színpadon. Ezen felül a szöveget különböző fotók színesítik, amelyeket a szerző szintén maga készített az Operaházban eltöltött idő alatt, és egyfajta illusztrációként segítenek abban, hogy az ő szemével láthassunk.
Kronologikus sorrendben haladunk előre az időben, így Lívia kellő óvatossággal kalauzol minket egyre beljebb – épp, ahogy őt is lassan engedték egyre belsőbb körökbe. Hiszen ő tényleg minden napját itt töltötte: részt vett a folyamatos felkészülésen, ott ült a próbákon és az előadásokon egyaránt. Megismerte a táncosok napirendjét és szokásait, az egész balett-világ működését az írott és íratlan szabályokkal együtt. Látta, hogyan törnek be egy új spicc-cipőt, ki milyen rituáléhoz ragaszkodik, hogyan készülnek a jelmezek és a díszletek. Ült az öltözőkben, a termekben és a kulisszában egyaránt. Beszélgetett arról, gyerekként hogyan küzdenek meg a fizikai és lelki megterheléssel, és milyen egy egész életet eltölteni ezek között a falak között, végigkísérve rengeteg generáció felemelkedését, szárnyalását – és néha zuhanását is.
Számomra ez az olvasmány jóval többet nyújtott egy ismeretterjesztő könyvnél, hiszen ajtót nyitott egy titkos terembe: mintha egy lassan szétnyíló tenyéren fekvő, nyugodt pillangót figyelhettem volna meg. Borzongató érzés volt ilyen mélyen, ilyen nyíltan beleláthatok ebbe a zárt világba – annak minden szépségével és a sötét oldalával együtt. A balettben számomra van valami földön túli – a maga lágyságával, légies mozdulataival, akár egy gyengéd arcon csapás, hiszen nem tudok elvonatkoztatni attól, ami e mögött lapul: az emberfeletti munka és elkötelezettség egy egész életen át, a fájdalom, a testi korlátok legyőzése újra és újra, minden egyes nap. Az, ahogy a kezek és lábak, az izmok és inak, minden sejt egy történetet mesél. Gyönyörű és kegyetlen. Mindenütt titkok illata reszket a levegőben megülő porszemcsék alatt és a tüllszoknyák redői közt. Évszázados rejtjelek.
 |
| Pexels.com |
Azt hiszem, tanulhatnánk tőlük.
Címkék: balett, czank lívia
VISSZA ELŐRE