2014. október 23., csütörtök - 14:21 • Kata • 1 komment
Kedves Ártatlan Erre Tévedő!
Üdvözlégy a mű-mosolyok, a hotdogok és
a borzongás birodalmában, ahol egy kutyának öltözött fiú lejti babonázó táncát,
rövid szoknyás lányok rejtik vakuvillanás mögé csillogó fogsorukat, és ha
szerencséd van, a Rémségek házában előbb-utóbb szimpatikusnak találhat egy
halott lány nyugtalan kísértete is. Ugye, ez az ár csekélység mindazért az
élményért, amit itt kínálunk?
Lépj hát beljebb.
Szögezzük le rögtön az elején, a
horror nem az én műfajom. Bármennyire is kínos, én vagyok a lány, aki addig
szorította a legjobb barátnője ujját a moziban a rettegéstől, amíg az a
jótékony sötétben érzéketlenné zsibbadt. Hogy is mondjam? Rejtett mazochista
hajlamaimnak hála szeretem a borzongást, az efféle történetek nagyon is megmozgatják
a fantáziám egy furcsa kis szegletét – bár ne képzelném utána, hogy követnek a
sötétben, hogy valaki rejtőzik a szekrény árnyékában, vagy egy vérszomjas bohóc
vigyorog rám a tükörből.
Mivel ez volt az első Stephen
King-könyv, amellyel hajlandó voltam közelebbi ismeretséget kötni (leszámítva Az írásról címűt, de az megint csak más
tészta), mondhatni szép reményekkel és egy adag őszinte félelemmel közelítettem
hozzá, mintha egy vérengző tigrist szerettem volna tenyérből etetni szaloncukorral.
Mit tagadjam, nagyon szerettem.
Tudom, hogy a többi művéhez
viszonyítva ez csupán egy halvány, pasztellszínű ecsetvonás a viharszürke
palettán, de esetemben arra tökéletesen alkalmas volt, hogy hamis biztonságérzetbe
ringasson, és még inkább felcsigázza a kíváncsiságom. Ide nekem a többit is!
„Nehéz
elengedni a dolgokat. Még akkor is, ha az, amit el kéne engedni, csupa tövis.
Talán éppen azt a legnehezebb.”
De ne rohanjunk annyira előre.
Miért is tetszett?
Számomra a regény nagy erőssége nem a
cselekmény izgalmában rejlett (azért valamivel több rettegést is képes lettem
volna elviselni maradandó lelki károsodás nélkül, komolyan!), hanem a
hangulatteremtésben, mert az egyszerűen mesteri. A nosztalgia dohos hullámain
utaztam a múltba, száguldva az ifjúkori vágyak hullámvasútján és a cafatokra
hasadt szívek nyikorgó, rozsdás óriáskerekén, mesélőnk hangja pedig szelíden
simogatott, szinte elaltatva állandó gyanakvásomat… Az egész csupa por és
hamvas vattacukor, csupa hamis kisvárosi idill és törött álmok szilánkjain
trónoló árnyalak.
Az írásmódnak hála minden szava a
közvetlenség könnyed, fűszeres illatát árasztja magából. Végig olyan érzésem
volt, mintha valójában Dev mellett ülnék egy téli estén pokrócba burkolózva,
amikor az üvegen túl olyan izgatott buzgósággal szakad a hó, hogy vétek lenne
az utcára lépni, nehogy megzavarjam. Mintha régi, meghitt barátság lenne a
miénk, közös gyermekkori hintázásokkal és fogszabályzós elmosódott
emlékdarabkákkal, amiket már régen zsebre vágtunk – most pedig megértünk arra,
hogy életének elásott fejezetét is feltárja előttem. Hiszen mindenkinek vannak
titkai. Főképp az álmos, ártalmatlan kisvárosoknak a maguk fülledt, szőnyeg
alatt rothadó hamis bájával, ahol a levegőben egy csipetnyi pikáns misztikumtól
vibrálnak a porszemek. Olvasóként is hamar tagjává fogadott ez a zárt közösség
– éppen ettől vált hátborzongatóvá, hogy magunk között keressük azt a régi,
elfeledett gyilkost. Ezek a figurák tapintható, lélegző alakok – felkelve a lapokról utat nyitottak az életükbe,
intettek, meséltek, ha akartam, belemarkolhattam volna a kabátjuk ujjába is. Vagy
néha csak hallgattak, de azt nagyon jelentőségteljesen.
Amit nagyon sajnáltam, hogy a „titokzatos”
krimi-szál végkifejlete nem okozott különösebb döbbenetet, már egy ideje
sejtettem, merre haladunk, és kár, de jól kombináltam össze a kanyargós úton összeszedett
cukorka-nyomokat. Vártam, hogy kirántják alólam a talajt, de a végére értem, és
még mindig szilárdan álltam a lábamon.
Ez a történet egy srác férfivá
érésének története. És egy mindennapi, mégis rejtélyes helyé. Na meg egy
vidámparké.
Tulajdonképpen… mindig is úgy
gondoltam, a vidámparkokban van valami szörnyen hátborzongató.
Mivel folytassam?
4/5
2014. október 3., péntek - 21:35 • Kata • 0 komment
Kedves
erre tévedő, betűfetisiszta barátaim!
Amennyiben
akad egy szabad percetek, kérlek töltsétek ki gyorsan ezt a kis kérdőívet:
A
téma a női irodalom, ami mostanában egyre inkább foglalkoztat, és nagyon
számítok a válaszaitokra, minden szó segítség! Köszönöm ♥
2014. szeptember 8., hétfő - 23:11 • Kata • 2 komment
John Green: Csillagainkban a hiba
Spoilergyanús
bejegyzés!
„Néha elolvasunk egy könyvet, és az eltölt ezzel
a különös, biblikus rajongással, és szent meggyőződésünk lesz, hogy az
összetört világot nem lehet újra összerakni addig, amíg minden élő ember el nem
olvasta azt a könyvet. Azután vannak olyan könyvek, mint a Mennyei megbántás,
amelyről nem lehet beszélni másoknak, olyan különlegesek, ritkák és a tieid,
hogy az érzelmeidet reklámozni árulásnak tűnik.”
Számomra
ez nem AZ a könyv. Mégsem szorítja össze a mellkasom az a bátortalan
lelkiismeret-furdalás, mert tudom, hogy sokan vagytok – dédelgetitek,
elrejtitek a világ elől, vagy éppen a sziporkázó napfénybe taszítjátok, így ez
a könyv sosem magányos.
Tulajdonképpen
ha egyetlen indokot kellene felhoznom, amiért egyre zaklatottabb ragaszkodással
szerettem volna elolvasni a Csillagainkban a hibát:
Mindenütt
szembe jött velem, végtelen cinkos titokzatosság két szócskába zsúfolva, ami akármit
jelenthet, mégis az egész világ azonnal ugyanarra asszociál. Persze, hogy én is
szerettem volna kiszakítani a saját apró felhőpamacsomat belőle.
Pedig
John Green nem nekem ír - tudom ezt már az Alaszka
nyomában és a Katherine a köbön
óta (pedig kitartóan próbálkoztam), így nem vagyok különösebben meglepett,
mégis szúr némi halk csalódottság. Mert azt mondták, szeretni fogom. Mert a csillagok
tényleg megbicsaklanak néha, de talán éppen ezek azok a pillanatok, amikor
tarkón találja őket egy gyarló földi kívánság.
A halálra
váró fiatalokról szóló könyvek sajátja egy titokzatos atmoszféra, ami úgy
látszik, gyökeresen a betűkhöz tapadt. Mindig úgy érzem, ingoványos,
bizonytalan talajon egyensúlyozok, csalóka lidércfények kihunyó emlékei vezetnek,
de minek? Úgysincs menekvés, nincs boldog vég és csillámporos szivárványfelhők.
Csak fáradt Shakespeare-szonettek és magunk előtt tolt, feltorlódó percek. Végig
úgy éreztem, mintha az út peremén állva végignéznék egy balesetet, földbe
gyökerezett lábakkal, hiába üvöltenek az ösztöneim és a szívem a karcolt
félhomályban, mozdulatlan maradok.
„Boldogtalanul felnyögött. - Szűzen fogok
meghalni - mondta.
- Te szűz vagy? - kérdeztem meglepetten.
- Hazel Grace - mondta -, van nálad egy toll és
egy darab papír? - Azt feleltem, hogy van. - Jó, akkor rajzolj, kérlek, egy
kört. - Megtettem. - Most rajzolj egy kisebb kört a nagyobba. -
Engedelmeskedtem. - A nagyobb kör a szűzeké. A kisebb a tizenhét éves, féllábú
fiúké.”
Végigolvastam.
Aztán arra gondoltam: tulajdonképpen miről szól ez a történet?
Maga a
cselekmény nem különösebben bonyolult vagy szerteágazó – adott egy beteg lány,
aki találkozik egy beteg fiúval. Várnak, de nem a csodára. A maga nyakatekert,
morbid módján inkább az elmúlásra, de egymás hamvadó csontjaiba mégis
kimondatlan szavakat gravíroz a mélyről lüktető összetartozás. Szépsége a
cafatokban lógó álomfoszlányokról visszaragyogó kacsintásokban bújik meg.
Mégsem
azt kaptam, amit vártam – Hazel haldoklását, heroikus küzdelmét tervezzük
végigkísérni, önként szegődünk mellé ezen a nyomorúságos úton, tekintetünkkel a
földet pásztázva, a zavar és a hála bűntudattól súlyos koktéljával ereinkben. Ám
a Csillagainkban a hiba nem csupán
Hazelről, vagy Augustus-szal való ritka kapcsolatáról szól, hanem a szüleikről,
a sorstársaikról, az egészségesekről, a veszélyeztetettekről, a
megcsömörlöttekről, a segíteni vágyókról, a szívtelenekről, a
reményvesztettekről, az örök optimistákról és a csendes megfigyelőkről. Megannyi
kis zakatoló időzített bombáról, akik már életükben szembesülnek a kráter
mélységével, amelyet robbanásukkal hagynak majd maguk után a világban. Udvarban
maradt, árva hintákról, amelyek talán örökké a fájdalom emlékművei maradnának
egy boldog korból.
És hogy
miről nem szól? A miértekről. Senki
sem pazarol felesleges szavakat, elröppenő másodperceket rá, nem keresik a
megoldást vagy a megváltást – már régóta az elfogadás ül a párnájukon
ébredéskor, hogy arcon csókolja őket. Végtelenül szomorú, hogy van, ami ellen
lehetetlen harcolni.
Szereplői
nagyon különleges, egyedi karakterek, akik szarkasztikus humora,
intelligenciája, döbbenetes józansága fantasztikusan magával ragadó – ezt még
én sem tagadom. A belső űr teremti őket létezővé, hiányosságaik taszítják őket
egy másik dimenzióba, mintha itt játszódna a történet: egy lassú, párától
kókadt világban, ahol a pezsgőfénnyel redőzött ég egyre inkább köréd zárul és lassan
elszívja a levegőt. Ezek az emberek mernek gyengék és esendők lenni, mernek
rettegni és hinni a jövőben. Apró, zavart kis üvegszilánkok, akiken átsüt a nap
– át a szilánkos, opálos fényű csontok között, akár a röntgensugár.
Muszáj
kihangsúlyoznom, hogy borzasztóan tetszett Hazel és a szülei kapcsolata:
mindvégig valami torokszorítóan bensőséges vonalon egyensúlyoznak, egyszerre
ragaszkodóak és mégis próbálják óvatosan nyújtani a köztük feszülő fonalat,
felkészülve a pillanatra, amikor majd elpattan. Mert előbb-utóbb elpattan.
A papa kissé félrehajtotta a fejét, mint egy
megszidott kutyakölyök.
- Gránát vagyok - ismételtem meg. - Távol akarok
maradni az emberektől, hogy könyveket olvashassak, gondolkodhassak és veletek
lehessek, mert nem tehetek róla, hogy bántalak benneteket; ti is érdekelve
vagytok, így hát hagyjátok, hogy tegyem, amit akarok, oké? Nem vagyok
depressziós. Nem igénylem, hogy többet járjak el hazulról. És nem lehetek
átlagos tizenéves, mert én egy gránát vagyok.”
Pozitívum
még, hogy mennyire más, mint az Amíg élek:
Hazel és az önpusztító, minden mindegy-Tessa épp egymás szöges ellentétei. Míg
Tessa elmúlása a körülötte élők terét is fojtogatóan megtöltötte, Hazel elevenségében
is igyekszik lábujjhegyen járni, és reméli, hogy a szeretet emléke, amelyet
maga után hagy, segít majd elsimítani azokat a kókadt fűszálakat.
„A feledéstől való félelem más dolog: attól
félek, hogy semmit sem adhatok cserébe az életemért. Ha az életedet nem valami
nagyobb jó szolgálatának szenteled, akkor legalább a halálod szolgálja a jót.
Attól félek, hogy sem az életem, sem a halálom nem jelent majd semmit.”
Ez a
könyv tele van erővel, hétköznapi csodával és varázslattal, emberfeletti
kitartással, bátorsággal és hittel – emberi szögből szemléljük a betegséget,
ízlelgetve, hogy egyik élet sem értékesebb vagy jobb egy másiknál, hogy
mindannyian cukormázzal vagyunk ragasztva, hogy kézszorításokban és szótlan
pillanatokban létezünk.
Egyszerűen
nem tudom szeretni, ahogy képtelen vagyok nem szeretni is.
Csupán befejezetlen
mondatok szimfóniája.
4/5
2014. június 20., péntek - 15:30 • Kata • 0 komment
Léteznek ezek a szantálfényű napok,
amelyek a semmiből születnek, egy mosoly és egy nyers hajnal gyermekeként, és
mindent szétrombolnak maguk körül.
„Önmagunk
megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a
legtanulságosabb találkozás.”
(Márai Sándor)
Bevallom, Gayle Forman neve elég volt ahhoz, hogy borzasztóan meg akarjam
ismerni ezt a könyvet. A Ha maradnék
és a Hová tűntél? olyan mélyen
gravírozta magát a szívem közepébe, ami egyértelművé teszi, hogy az írónő
minden új regényének megjelenésétől elfog az izgatott őrület.
Így eshetett meg, hogy nem is voltam
tisztában azzal, pontosan miről szól a történet, ugyanis nem foglalkoztam
különösebben a fülszöveggel sem. Egy 24 óra alatt felépülő és kibontakozó,
gyors lefolyású érzelmi hullámvasútra váltottam jegyet, némi bűbájjal
meghintve, de hamar kisiklottam…
Ugyanis ez nem egy szerelmi történet -
sokkal inkább egy könyv a felnőtté válásról. Arról, hogy amikor váratlanul kirobban
alólad a talaj, és zuhanni kezdesz, hogyan nyújtod az ég felé a szárnyaid.
Először csak segítségkérően, a reményvesztett semmirekellők keserű
tekintetével, de ahogy a szél a füledbe sikít, mégis magadhoz öleled az életed.
Gayle Forman ad nekünk egy foszló
szélű, csipkés tündérmesét az álmok és a szerelem városával, szívrepesztően
derengő fényekkel az esőcseppek szivárványhártyáján, hagelslag-gal és megragadhatóvá formálódó, kopott álmokkal, amelyek
hirtelen a cipőnk orra elé hullnak. Majd egy józanító pofonnal ránt ki a
pelyhes nyugalomból, hogy gyönyörű szavakkal, dédelgetve megsebezzen a valóság
igazi ízével.
Átlagos, bátortalan Allysonként én is
sóvárogtam a felszabadító, földöntúli érzésre, amelyet a Luluvá válás okozott,
ha csak néhány órára is. Csak egyetlen napig nem gondolni a következményekre,
nem rettegni a múlt settenkedő árnyaitól és a jövő fenyegető szörnyeitől, csupán
tetőtől talpig a pillanat fortyogó melegségébe feledkezni. Életünkben először
megragadni azt, amit felénk nyújtanak. Ki ne akarna egy olyan napot, amikor
bármi megtörténhet? Amikor valahonnan mélyről feltör az vakmerő bátorság, ami
arra sarkallja, hogy megtegyen mindent, amitől eddig félt? Hogy életre szóló
emlékeket szerezzen?
Éreztem a fájdalmát, az érdektelenség
mögött szenvedő, tanácstalan ordítást, amely hangtalan, mint a legkékebb bánat
egy tó fenekén. Engem is szorít odabenn, hogy mi lesz, ha nem vagyok elég jó.
Ha nem úgy néznek rám. Várat építek a magányom sűrű szorongásaiból. Körbe rakom
magam a falakkal, toldozom-foldozom, erősítem. Hagyom, hogy ez a kusza, fanyar
rettegés eltöltsön, begubózom egészen kicsire, hogy minél kevesebb helyet
foglaljak el a térből, mintha ez lenne a természetes állapotom. És közben az
éjjel megértő, jótékony leplétől simítva fájnak a szárnyaim, amiért sosem tárom
szélesre őket. Bár tudnám, miért.
„Milyen
egyszerű kérdés. Miért viselek egy órát, amit utálok? Miért viselem még itt is,
több ezer mérföldnyire otthontól, ahol senki sem láthatja, ha nincs rajtam? Mert
a szüleim a legjobb szándékkal vásárolták nekem. Mert nem okozhatok csalódást
nekik.”
Valamiért, valahol, a csillagok rejtett
sóhajától eltelve tudom, hogy ez a könyv rólam szól. Hogy ha tehetné,
hatalmasat taszítana rajtam, hogy induljak már. Mert ez az én életem, de nem
várakozik a falnak támaszkodva, amíg én mélyet lélegzem és felállok végre.
Számomra a Csak egy nap arról szól, hogyan rakod össze magad a fájdalom
üvegcserepeiből, hogyan építed vissza ezeket a szilánkokká robbant,
türkizselyem pikkelyeket.
Mi történik, ha egy röpke forgószélnek
hála valaki annyira a bőröd alá bújik, hogy nem tudod, hogyan távolítsd el. Mi
történik, ha a legjobb barátod régi emlékképekké és távoli hangokká és
illatokká olvad a horizonton. Mi történik, ha mindaz, amitől rettegtél, a
nyakadba szakad. Ha a büszkeségedet és az önbecsülésedet messze magad mögött
hagytad.
…akkor kénytelen vagy megállni a tükör
előtt, és szembe nézni az egyetlen lélekkel, akire mindig számíthatsz: saját
magaddal. Amikor leolvad a máz és lehámlanak a héjak, nincs több színjáték.
„Ha
megerőszakolod vagy meggyilkolod a barátnőmet, meg foglak ölni.
-C-c!
-mondja Willem. –Ti, amerikaiak, olyan erőszakosak vagytok. A legrosszabb, amit
tehetek, hogy elgázolom biciklivel.
-Betépve!
– egészíti ki Melanie.
-Oké,
talán úgy – mondja Willem, aztán rám néz, és bennem hullámgyűrűket vet valami.”
Vannak napok, amelyek mindenhová elkísérnek. Amiket nem lehet kitépni, kikaparni, kipiszkálni, lefesteni, elhalványítani vagy tűzre vetni. Amikor valami visszavonhatatlanul darabokra törik.
…és talán valahol, valami pókhálóból,
gennyből és álomszínű mosolyokból szőtt sarokban már rég felkészültünk rá. Sőt,
vártuk, hogy végre farkasszemet nézhessünk vele.
„Vicces,
hogy amikor bekövetkezik, amitől a legjobban rettegünk, rájövünk, hogy nem is
félünk tőle.”
A történet vége olyan, amilyenné
Allyson is vált belső és földrajzi értelemben vett utazása során: szabadon
lebegő, aki immár képes megállni a saját lábán is, és nem tűr semmiféle
kontrollt. Számomra Willem inkább csupán egy útjelző volt, akivel találkoznia
kellett de nem tudtam igazán behódolni bosszantóan megnyerő kis félmosolyának.
A borítót sem hagyhatom szó nélkül:
akár egy éppen valóra vált álom - csupa érzelem, csupa remény, amely
röntgensugárként ragyog át a szíveken. Hullámot vet bennem az érzés, amikor
nincs a világon semmi, amely felérhetne annak a bizonyos kéznek a szorításával.
Mi lesz, ha elenged?
És ha elengedem?
Talán széttörik a világmindenség csalfa
üveggolyója, és a csillagok repedt kórusa siratja majd az élet végét.
Amit hiányoltam, az maga Rudolf Anna.
Az ő fordításában mindkét könyv esetében ott éreztem a szavak alatt lüktető
szívet, amelytől a szöveg tényleg önálló életre kelt.
„Megmutatta, hogyan kell eltévedni, utána
pedig én mutattam meg magamnak, hogyan kell rátalálni az útra.
Talán
mégse a véletlen rá a jó szó. Talán a csoda az.
Vagy
talán nem is csoda. Talán csak ilyen az élet. Amikor megnyitjuk magunkat neki.
Amikor odaállunk az útjába. Amikor azt mondjuk, hogy igen.”
Sodorj el engem is, kérlek.
Szeretnék végre rájönni, hogyan álljak
fel.
5/4,5
A könyvért köszönettel tartozom a
Ciceró Könyvstúdiónak!
A képek forrása: Weheartit.com
A képek forrása: Weheartit.com
2014. június 7., szombat - 21:38 • Kata • 2 komment
"Szerettem
nevetni, gondolta Parminder. Igazán hiányzik a nevetés.
Végül a nevetés emléke indította meg a
könnyeit, amelyek leperegtek az orrán, bele a kávéjába, gyorsan elsimuló
sörétnyomokat ütve rajta."
Azt vallom, hogy minden emberi lény
életében akad legalább egyetlen könyv, ami közeli.
Szívének legbelsőbb burkához, és
fizikailag, hogy akármikor hozzáférhető legyen. Mert kapott tőle valami
fontosat, mert neki vég nélkül suttoghatott az ágy alatt ficánkoló démonokról
és az álmokról a tündérekkel, vagy mert egy szokatlan, érthetetlen véletlen
folytán épp azt adta, amire szüksége volt. Ő pedig most az egyszer nem szégyellt
utána nyúlni.
Könyvmolyoknál persze ez a szám
igencsak megugrik, és vagyunk, akik két kézzel is alig tudnánk magunkhoz ölelni
az efféle kabátkönyveket (by Amadea).
…és akkor ez az író fogja magát, és
elénk tesz valami teljesen mást.
Lehet ezt személyes sértésként vagy
csalfa hűtlenségként megélni, vagy sarkig tárjuk a szívünket, és adunk egy
esélyt.
Nem én vagyok az első, és nem is
leszek a sorban az utolsó, aki jó ideig halogatta az Átmeneti üresedés olvasását, hiába várt rám rezignált türelemmel –
mostanra érett be, akár egy jó sajt, és lassan, de biztosan kikezdte a
kíváncsiságom csillogó páncélját. Tartottam tőle, viszolyogtam a gondolattól,
hogy általa elveszíthetek valami nagyon különlegeset, valami boldog, gyerekkori
tisztaságtól csillogó álomfoszlányt, amibe annyira kitartóan szeretek belekapaszkodni.
Ugyanakkor úgy éreztem, bármi is
történjék, bármilyen érzések is telepedjenek rám olvasás közben, mindez alapvetően
már nem változtathat J.K. Rowling-hoz fűződő viszonyomon. Nem csupán egy jól
kigondolt mesét kaptam tőle tizenéves fejjel, sokkal inkább a szeretet, a
megértés, az elfogadás hétköznapi mágiáját. Az, hogy beengedett gazdag
képzeletvilágának határtalan falai közé, elindított bennem valamit, utat
mutatott, reménypalántát ültetett, ami azóta is kitartóan virágzik. Képtelen
vagyok úgy beszélni róla, hogy ne teljen csordultig a szívem ezzel a
megfoghatatlan, nosztalgikus örömmel és izgalommal. Ez olyan tűz, aminek kék
lángja kiolthatatlanul lobog abban a serlegben.
Tehát igyekeztem visszafogni a bennem
tomboló elvárásokat, és utat engedni egy történetnek. Ami teljesen elvarázsolt.
Pedig az Átmeneti üresedésben őszintén nincs semmi bűbájos. Az első betűtől
meglehetősen nyomasztó, posványszürke aura settenkedte körbe, csupa
csalódottságtól és veszteségtől bűzlő fal, amely már réges rég berágta magát a
tapéta kopott rostjaiba és az emberi szívek sötétjébe is. Az olvasó csupán egy
véletlenül arra tévedt, átutazó vándor lélek, aki bepillant néhány kulcslyukon,
fülét megütik a lábtörlő alatt kiszűrődő hangok és a dühödt ajtócsapkodás. És
éppen ettől a nyers valóságtól működik, a lapok ontják a hétköznapiság izzadt,
fonnyadó, rothadó szagát.
A szereplők bármelyike lehetne a sunyi
pillantású szomszéd, a bézs kardigános nő a közértből, vagy az iskola mellett
ácsorgó kölyök, akinek bizalmatlan pillantásából süt a vád, mely szerint a
világ már igen korán elárulta őt. Mindannyian ismerősek valahonnan. Mindenütt jóravaló álarcok, amelyek alatt
nincs semmi, mindent elborít a sűrű, nyálkás emberi önzőség, és mindenre
ráragad, amit csak ér. Ebben a környezetben épp kisszerűségük emeli naggyá ezeket
az alakokat– minél inkább belesimulsz az elvárt mintába, annál értékesebb tagja
lehetsz ennek a kegyetlen minitársadalomnak. Ám a könyv igazi főszereplője maga
Pagford, ezernyi apró titkával.
Mintha ezzel a szembesítéssel szeretne
figyelmeztetni minket, embereket, hogy túl messzire megyünk. Kifogásokat,
szépítő szándékú mondatokat simítunk az üszkösödő sebre, hogy a látszat annak
rendje és módja szerint ragyoghasson, amíg nem késő. Mert az időnk egyre csak
fogy, mi mégis azzal töltjük, hogy idegenek kegyére, elismerésére áhítozunk,
feleslegesen. Az erős, naturalista leírások, az irodalmi és a közönséges,
lecsúszott polgárnyelv váltakozása is csupán a határokat feszegeti, okos
játszma, hogy kivívja a figyelmünket.
A történet nem különösebben bonyolult:
a város tanácsosa, Barry Fairbrother tragikus hirtelenséggel életét veszti az
első fejezetben, űrt, káoszt és kicsinyes hatalmi harcot hagyva maga után. Pagford szégyenletesen fakószürke polgárai
egymással és saját kísérteteikkel is küzdenek, zárt ajtók mögött, csontvázakat
rejtegetve. A kiinduló helyzet egyszerű
zsenialitása elvarázsolt: egyetlen ember halála milyen hatással van egy
viszonylag zárt közösség életére? Barry csupán emlékek, tettek, elejtett szavak
alapján ölt testet előttünk – tulajdonképpen maga az űr, amelyet senki és semmi
nem képes megtölteni.
"Veszélyes dolog a választás, mert ha
választunk, lemondunk az összes többi lehetőségről."
Szeretem és becsülöm Rowlingban,
mennyire el tud mélyülni egy történet hátterében – csodáltam, hogy milyen
elképesztő, felfoghatatlan részletességgel és könnyedséggel suhintotta meg a
pálcáját, és alkotott meg egy számunkra eddig ismeretlen világot, és tette
mindennapjaink részévé. Most ismét
felépített egyet, beleékelve jól megszokott kultúránkba – valahol ez is
láthatatlan, kívülről talán a kedves, párásan barátságos, ártalmatlan angliai
városka képe fogad bennünket, de ő a gyökereket tárja fel, ahol az egész régóta
pusztul.
Ezegyszer nem ringat el, nem simogat
meg kedveskedve, hogy minden rendben lesz, ahogy a szavai gyerekkoromban tették
– most sosem tudom, mit hoz
majd a következő mondat, miféle gennyedző fekélyt fakaszt fel előttem.
Bevallom, igen sokat köszönhetek
egészséges női kíváncsiságomnak, hiszen annyira tudni vágytam, mi lesz ezekkel
az emberekkel, hogyan végződhet egy efféle történet? Megoldást nem nyújthat - ahogy
belecsöppentünk, egy ponton épp úgy kell búcsúznunk tőlük szótlanul, hogy
életük tovább folydogáljon ugyanebben az egykedvű kis posványban.
És a végére talán megkönnyebbülünk,
hogy mi csupán átutazók voltunk ezen a kies vidéken, és többé vissza sem kell
néznünk – hogy ettől hasonlóvá válunk-e az önző pagfordi lakosokhoz? Őszintén
remélem, hogy nem.
5/5
2014. március 26., szerda - 22:52 • Kata • 0 komment
Elmesélhetném
csak idézetekkel.
Megúszhatnám,
hogy beszélni kelljen róla.”
Simon Márton: Polaroidok
Megrögzött mozdulat.
Kaparászom a sebet, észrevétlen, mire
felszakadt. Újra vérezni kezdett, én pedig csak ülök a földön, és markolom a
semmit. Kapaszkodom belé. Eddig azt gondoltam, szavak, de nincs illatuk vagy
ízük.
Hihetetlen, hogy ezek a kis furcsa
villanások feltéptek bennem valamit ilyan mélyen. Én meg hagytam. Olyan rég
volt már, tudod, azt hittem, elapadt a vérzés, pedig csak rászáradt a sebre, és
eltömített mindent. Nem volt fény sem, csak ez a fullasztóan lüktető némaság.
Benn ragadt minden metafora és allegória is, az alvadt vér alatt.
Már régóta ki akartam tépni onnan.
Beleakasztani a körmömet, és megrántani.
Nem akarok többé félni, nem akarok
menekülni a fájdalom elől. Inkább magamhoz ölelném, hogy érezzem a legapróbb
szilánkokat, mert már csak azok maradtak. Ezek még mindig szivárványillatú
ígéretekként csillognak a napfényben, tudtad ezt?
Már nem akarok menekülni előled.
„172
Látod,
ez lett belőled is,
szavak,
pedig
tényleg hiányzol.”
Szóval Simon Márton, csak szeretném
megköszönni. Elém szórtál egy egész kupac törmeléket, egy élet darabkáit, vagy
egy dühből falhoz vágott monológot, vagy egy párbeszédet, ami már soha nem
olvadhat egésszé. Talán nélkülem, nélkülünk, ezek csak halott betűk.
„448
Ha
már úgyse lehet több két ember
között,
mint időről időre egy soha,
különböző
hangsúlyokkal.”
Ülök a padlón, és hallgatom a
napfényben fürdőző porszemek sóhaját.
Itt vannak előttem ezek a polaroidok, ezernyi emlék és tett, bennrekedt gondolat
és pusztulásra ítélt érzelem, visszakívánkozó sóhaj és kiáltás
már
örökre a fényben reszkető vád
üres
kézszorítás
ujjdobolás
egy
kacsintás visszhangja
árnyjátékok
a falon
(soha) vissza(nem)kívánt csók és
simogatás
keserédes
szabadság
Az összeset bedobozolom, aztán nem
mozdulok, mert nem tudom, egyszerűen csak felgyújtsam-e, vagy a padlóra
borítsam, és újra kezdjem az egészet…
Valahogy így vagyok veled is.
Elkoptak a szavaim, üres és kopár
maradtam, a zsibbadtsággal együtt. Mint egy szeles vasárnap délután. Törött
betűket kapartam innen-onnan, de hiába ragasztgattam kétségbeesetten, ettől még
nem lett jelentésük. Nekem sem volt.
„361
Öltözz
valami sötétbe, elegánsba
és
feszesbe. Mondjuk egy
Bodor
Ádám-mondatba.”
Tetszik, hogy ez a szöveg teljesen
szabad. Nem is tudom, helytálló-e egyáltalán a szöveg megnevezés… Soha nem fogom megtudni, hogyan születtek, ahogy
senki sem fogja tudni, mire gondolok, ha azt látom 034 vagy 159.
Mint ahogy neked is valami egészen más,
valami rendkívüli, a maga hétköznap délutáni valójában. Talán egy fél
családregény vagy egy rég elveszett rokon krónikája. És neki a testvér, aki
mindig a pulton hagyta a tejes dobozt, és hajnali kettőkor szellőztetett, mert
imádta a város incselkedően kusza fényeit. Hirtelen a mi emlékeinkké váltak, az
én saját fotóimmá - az emlékek a dobozból, amire képtelen vagy ránézni – és mégsem
tudod elfordítani a fejed.
Mert valahol, valami furcsa vicc
utolsó előtti csattanójaként
én
is épp ezt akartam mondani.
5/5
*Grandpa's Wine: Kettőfél
VISSZA ELŐRE