2020. április 26., vasárnap - 10:28 • Kata • 0 komment
Alice Hoffman: A tizenharmadik boszorkány
Be kell vallanom, nagy híve vagyok az újraolvasásnak - így volt ez már a karantén-időszámítás előtt is, de a mostani bezártság és átalakult szabadidős formák igencsak megdobják a statisztikát. Ráadásul amikor eluralkodnak rajtam a negatív érzelmek, rögtön valami ismerőshöz, valami szívemnek kedveshez nyúlok, mert attól máris nagyobb biztonságban érzem magam.
Be kell vallanom, nagy híve vagyok az újraolvasásnak - így volt ez már a karantén-időszámítás előtt is, de a mostani bezártság és átalakult szabadidős formák igencsak megdobják a statisztikát. Ráadásul amikor eluralkodnak rajtam a negatív érzelmek, rögtön valami ismerőshöz, valami szívemnek kedveshez nyúlok, mert attól máris nagyobb biztonságban érzem magam.
Ezt a szokást egyébként gyerekkoromból hozom magammal, akkor ugyanis még nem volt ekkora a választék a gyermek- és ifjúsági irodalom piacán, és nekem sem volt hatalmas könyvtáram otthon, ezért abból válogattam, ami a rendelkezésemre állt. Visszatekintve az az érzésem, hogy állandóan a kedvenc könyveimet olvastam, újra és újra és újra… érdekes módon mégsem untam rá, hogy állandóan ugyanabban a világban töltsem az időmet.
Így esett a választás most az egyik régen olvasott kedvencre: A tizenharmadik boszorkányra Alice Hoffman tollából. Hogy őszinte legyek, a történetből már szinte semmire sem emlékeztem tizenakárhány év (!) távlatából - inkább az érzés lenyomata élt még bennem, amelyet anno az olvasás élménye hagyott maga után. Légies és simogató volt, mint a tavaszi nárciszok megfoghatatlan sárga szépsége.
Ezek a nárciszok viszont már nem egészen úgy illatoztak, mint régen…
De ne szaladjunk ennyire előre. :)
A történet középpontjában a Sparrow család hölgyei állnak, akik generációkra visszamenőleg rendelkeznek valamilyen különleges képességgel, amely rendszerint a tizenharmadik születésnapjukon üti fel a fejét. Stella (aki éppenséggel a 13. virága ennek a családfának) éppen most ismerkedik új adottságával, és bár segítő szándék munkál benne, mégis félresikerül a terve, és nagy bajba keveri a családját és saját életét is. Édesanyja, Jenny a múltja labirintusából keresi a kifelé vezető utat, hiszen már azt sem tudja, valójában mikor és hogyan tévedt el… persze kénytelen lányával együtt visszatérni Unitybe, ahol felnőtt és ahonnan sietve távozott, és vissza se nézett. Itt fogadja őket a nagymama, Elinor, aki régóta dédelgetett magányába zárva éldegél, most mégis kénytelen újra kinyitni az ajtaját és a szívét is a szerettei felé, hogy újra családként próbáljanak szembe nézni a fenyegető veszéllyel.
Változatlanul úgy gondolom, ez egy nagyon szerethető könyv: számomra a legnagyobb vonzereje az atmoszféra, amit teremt minden egyes betűjével. Alice Hoffman maga is egy igazi boszorkány: olvasás közben végig a bőrömön éreztem a nárciszesőt vagy a karomon végigfolyó, szirupos napfényt. A barackfa és a virágok álomba ringató illatát, a tavasz zavartan döngicsélő, fojtogató őrületét, és azt a sűrű, mély vágyat valami ősi, valami nagyon emberi után, aminek a nevét sem tudom. Szavaival csodákat alkot, és mindezt meghinti azzal a nagyon sajátos, mágikus fűszerrel, amitől az ember egész lényén azonnal izgatott bizsergés uralkodik el.
Talán épp ezért számomra nem a cselekményre esett a fő hangsúly.
Elvégre
SPOILER
maga a gyilkosság viszonylag hamar megtörténik, és sejtjük is, hogy ennek következményeképp a férfi előbb-utóbb rátalál Stellára, ez mégis az utolsó oldalakon következik csak be. Őszintén szólva engem annyira elandalított a Sparrow-generációk múltbeli sorsa és a szereplők jelenbéli viszonyainak lassú kisimulása, hogy egészen meg is feledkeztem arról, hogy egy gyilkos szabadon ólálkodik és vadászik Stellára.
SPOILER VÉGE
Mivel szeretem a lassan csordogáló könyveket, és egy gyönyörű mondattal is gyorsan elbűvölhető vagyok, ezt egyáltalán nem éreztem zavarónak. Élveztem, ahogy fokozatosan tárulnak fel előttünk a múlt elvarratlan szálai, és mint egy kirakósnál, a darabok végül mind a helyükre kerülnek.
Számomra sokkal érdekesebb volt a női sors, a szülő-gyermek kapcsolatok és a férfi-női dinamika, a generációk óta ismétlődő és hordozott minták és a személyiségek fejlődése.
Ez egy ízig-vérig női regény - és nem a romantikus vonal miatt, hanem mert kimondottan a nők állnak a fókuszban. A férfiak inkább csak “kiegészítő” szereplők, akik akadályozzák vagy hozzásegítik őket a teljesség eléréséhez. Rebecca Sparrow-tól kezdve ez a család kizárólag a nőkről szól.
 |
| Forrás: Pinterest |
Valójában vonzanak a kisvárosi történetek, ahol mindenki ismeri a másikat, a családoknak és a helyeknek saját legendája van, és valami bájos, mégis borzongató hangulatot árasztanak. Bár mindez itt is megvan,
mégis az itt élők rövid idő alatt ezernyi újdonságot tanulnak meg egymásról és ezáltal magukról is: a szomorúság mindegyikük tekintetében más fénnyel ragyog fel, és ami kívülről tökéletesnek látszik, belül hosszú repedéseket dédelget. Mind megtanultak együtt élni a veszteségeikkel és a tévedéseikkel, a bordáik között, a szívükhöz közel fészkel minden hibájuk, és az el nem sírt könnyeik az évek alatt a csontjaikba ivódtak. Mindenkinek fáj valami.
Azt hiszem, a késői kamaszkor rózsaszín felhős naivitásában találkoztam először ezzel a könyvvel, de az eltelt évek alatt annyit változtam, hogy már nem erre van szükségem. Nem a szemüvegre, amelyen át egy rövid időre elnyerhetem a csillogó illúziót, sokkal inkább egy ölelésre, egy jó szóra vágyom, valami ismerősre, ami megmutatja, hogy nem vagyok egyedül azzal, amit átéltem és ami ezután vár még rám. Ettől függetlenül azt mondom, olvassátok el a könyvet, ha egy kedves bölcsődalra vágytok, amely egy rövid időre elringat benneteket - nem fogjátok megbánni!
Címkék: alice hoffman, kedvenc könyv, mágia, újraolvasás
2020. április 5., vasárnap - 14:52 • Kata • 0 komment
Ez a bejegyzés eredeti formájában 2019-ben született, egy egészen més projekt keretein belül, ami végül sajnos nem az eredeti elgondolás szerint valósult meg. Viszont mindenképp itt a helye a többi könyves élményem menedékében.
Amikor kislány voltam, nagyjából úgy képzeltem, a karrierem két irányt vehet: tanárnő leszek vagy balett-táncos. Elvégre mi más értelme lenne felnőni, mint hogy azzal foglalkozom, amit szeretek, illetve hogy a nap bármelyik részében ehetek csokit, amikor csak kedvem tartja?
Nagyjából 25 évvel később nemhogy egész más irányt vett az életem a munka terén, de hogy őszinte legyek, édességhez sem nyúlok olyan gyakran az éjjeli órákban, mint azt gyerekként elképzeltem. Persze van valami éteri, törékeny szépség ezekben a megvalósulatlan emlékképekben: mintha lenne egy üveggömböm, amelyet bármikor leemelhetek a polcról. Csak tartanám a tenyeremben, és a belsejébe zárva ezek az ártatlan, gyerekkori vágyak az örökkévalóságig ott csilloghatnak, mindenki számára érinthetetlenül. A szépsége épp a megsemmisíthetetlenségében rejlik.
Talán ennek köszönhető, hogy a balett mostanáig olyan műfaj maradt, amelyet csodálattól reszkető döbbenettel figyelek, és bár lenyűgözve nézek egy-egy előadást vagy filmet, mégis a kulisszák mögötti történések érdekelnek valójában. Hogyan él egy hivatásos táncos? Milyen a napirendje? Átlagosan a számunkra megadatott 24-ből hány órát tölt tánccal? Mi másra jut ideje (ha jut egyáltalán)? Van más hobbija, családja, magánélete, és mindezt hogyan tudja összeegyeztetni a hivatásával? (Sajnos időmenedzsment tekintetében én még igencsak fejlődésre szorulok, úgyhogy őszintén csodálok mindenkit, aki ezt jobban kézben tudja tartani nálam.) Mit és mennyit eszik? Mi történik sérülés esetén? Hogy él együtt a fájdalommal? Fél-e és mitől? És még több száz kérdést fel tudnék tenni, ha egyszer lehetőséget kapnék rá, de úgy gondoltam, ezeket a hétköznapi kis titkokat ez a világ makacsul megtartja magának.
És akkor Czank Lívia megírta A függöny mögött című könyvét.
Azt hiszem, először a Facebookon figyeltem fel rá, bár bevallom, akkor még nem sokat tudtam sem az íróról, sem a projektről, viszont rögtön megfogott a borító. Vágy, törékeny szépség, elhivatottság és némi magány sütött róla – és persze azonnal felszínre hozta a gyerekkori balett-órák emlékeit. Úgy éreztem, muszáj tudnom, pontosan mit rejtenek ezek a lapok. Mégis úgy alakult, hogy az olvasás egy kicsit váratott magára, ám amikor 2018 decemberének végén ott ültem egy barátnőmmel az Erkel Színházban a rengeteg idegen ember között, és A diótörő hópehely-táncát néztem, átjárt valami döbbent áhítat. Láttam a szünetekben a csinosan felöltöztetett kislányokat, akik megbabonázva balett-lépéseket gyakoroltak, és a felnőtteket, akik engedték, hogy néhány óra erejéig a tánc simogató puhaságú nyelve suttogjon altatót a fülükbe. De én szerettem volna látni, mi történik két felvonás között a színpad másik oldalán… hogy hogyan készülnek fel egy jelenetre, kik segítik a táncosokat, mekkora a zsongás. Miről árulkodik az arcuk az utolsó másodpercben, mielőtt a rivaldafénybe lépnek? Mit csinálnak, miután véget ér az előadás?
Másnap levettem a polcról a könyvet.
Czank Lívia egyébként újságíró, aki egy teljes évadra mondhatni „beépült” a Operaház ódon falai közé, akár egy kellemes és megbízható bútordarab, és nem csak figyelt, de kérdezett is. Rengeteget. Úgy érzem, ő nyerte el azt a bátorságot és lehetőséget, amelyet a bennünk élő, álmodozó kislány soha - de a legcsodálatosabb, hogy igazi válaszokat is kapott, nem csupán udvariasságig elcsépelt és megrágott mondatokat, amelyet bármilyen interjúban elolvashatunk egy bulvárlap hasábjain. És ebben rejlik a könyv egyik (számomra) legmeghatározóbb vonzereje: a hitelessége és a kendőzetlen őszintesége.
 |
| Pexels.com |
A kötet rengeteg idézettel dolgozik a táncosok, mestereik, illetve a többi dolgozó szájából – mindenki megszólal, akinek akár a legkisebb szerepe is van abban, hogy mi, nézők átélhessük A hattyúk tava vagy az Anyegin csodáját a színpadon. Ezen felül a szöveget különböző fotók színesítik, amelyeket a szerző szintén maga készített az Operaházban eltöltött idő alatt, és egyfajta illusztrációként segítenek abban, hogy az ő szemével láthassunk.
Kronologikus sorrendben haladunk előre az időben, így Lívia kellő óvatossággal kalauzol minket egyre beljebb – épp, ahogy őt is lassan engedték egyre belsőbb körökbe. Hiszen ő tényleg minden napját itt töltötte: részt vett a folyamatos felkészülésen, ott ült a próbákon és az előadásokon egyaránt. Megismerte a táncosok napirendjét és szokásait, az egész balett-világ működését az írott és íratlan szabályokkal együtt. Látta, hogyan törnek be egy új spicc-cipőt, ki milyen rituáléhoz ragaszkodik, hogyan készülnek a jelmezek és a díszletek. Ült az öltözőkben, a termekben és a kulisszában egyaránt. Beszélgetett arról, gyerekként hogyan küzdenek meg a fizikai és lelki megterheléssel, és milyen egy egész életet eltölteni ezek között a falak között, végigkísérve rengeteg generáció felemelkedését, szárnyalását – és néha zuhanását is.
Számomra ez az olvasmány jóval többet nyújtott egy ismeretterjesztő könyvnél, hiszen ajtót nyitott egy titkos terembe: mintha egy lassan szétnyíló tenyéren fekvő, nyugodt pillangót figyelhettem volna meg. Borzongató érzés volt ilyen mélyen, ilyen nyíltan beleláthatok ebbe a zárt világba – annak minden szépségével és a sötét oldalával együtt. A balettben számomra van valami földön túli – a maga lágyságával, légies mozdulataival, akár egy gyengéd arcon csapás, hiszen nem tudok elvonatkoztatni attól, ami e mögött lapul: az emberfeletti munka és elkötelezettség egy egész életen át, a fájdalom, a testi korlátok legyőzése újra és újra, minden egyes nap. Az, ahogy a kezek és lábak, az izmok és inak, minden sejt egy történetet mesél. Gyönyörű és kegyetlen. Mindenütt titkok illata reszket a levegőben megülő porszemcsék alatt és a tüllszoknyák redői közt. Évszázados rejtjelek.
 |
| Pexels.com |
Azt hiszem, tanulhatnánk tőlük.
Címkék: balett, czank lívia
2020. március 30., hétfő - 10:01 • Kata • 1 komment
Szabó Magda: Az őz
Hosszú évek teltek el azóta, hogy azzal a szándékkal ültem le a gépem elé, hogy blogoljak. Pedig emlékszem, mondanivalóm lett volna bőven, de valahogy úgy éreztem, elveszítettem a képességét annak, hogy hogyan szóljak másokhoz. Hogy hogyan próbáljam elmondani mindazt, amit nyújt nekem maga az olvasás és nyakig merülni egy-egy könyv világában, illetve ami (számomra) még keményebb próbatétel: hogyan reflektálom a saját életemre ezeket a szavakat és mondatokat. De ahogy telt az idő, a tudatom peremén mindig ott maradt a blog, és a vágy, hogy beszélhessek a könyvekről. Most pedig, 2020 márciusában elért bennünket a koronavírus világjárvány, amelynek hála rengeteg ember kényszerült otthon maradni, hogy igyekezzen megóvni saját maga és embertársai egészségét. És abban az időben, amelyet nem a szabadban, a barátaimmal vagy valamilyen kültéri programon töltök, megpróbálok ismét fejet hajtani örvénylő kreatív energiáim előtt, és írni.
Ahogy a környezetemet figyelem ebben az időszakban, kétféle mintát látok kirajzolódni: vannak, akiknek az olvasás most még inkább menedéket jelent, és a világban zajló gondok elől legalább időszakos elrejtőznek a betűk füstszínű takarója alá; míg mások most kevésbé tudnak elmerülni a szöveg nyújtotta biztonságban. Én úgy tűnik, az előbbi tábort erősítem, és töretlen lelkesedéssel keresem az újabb és újabb olvasmányélményeket. Az utóbbi néhány könyv kimondottan jó választásnak bizonyult, és szívesen mesélnék Nektek róluk, de most csak és kizárólag a néhány órával ezelőtt befejezett regényre tudok gondolni, amely nem más, mint Szabó Magda Az őz című műve.
Az én életem valamiért rendre úgy alakul, hogy amit mások már fiatalkori éveikben megismernek, én csak később találkozom velük. Tudom, Márai szerint mindebben rend és rendszer van, mert meg kell érni ezekre a találkozásokra… Nos, így vagyok Szabó Magda műveivel is. Korábban csak az Abigélt olvastam, majd egy kedves barátnőmnek hála került a kezembe az Álarcosbál, valamivel később pedig a Születésnap is. Sokat beszéltünk Szabó Magdáról, előadásokat hallgattunk róla, és folyamatosan stimulálják az érdeklődésem és a kíváncsiságom, hogy többet és többet akarjak megismerni belőle. Ugyanakkor bevallom, az elragadtatás mellett van bennem egy kis tartózkodás is, mert az eddigi tapasztalataim alapján a földre taszít és eltapos a szavaival, darabokra szed, hogy aztán tépett szélű érzelmekből és fakó emlékfoszlányaim szövedékéből próbáljam újra összerakni magam. Neki nem lehet csak félig odaadni magam, ő mindent követel belőlem – épp úgy vagyok vele, mint az írással.
Nagy rajongója vagyok a Poket sorozatnak, és amikor megjelent Az őz lila borítós kiadása (Juhász Anna volt a kötet nagykövete), lecsaptam rá, mert már nagyon sokat hallottam erről a könyvről: kapott hideget-meleget, de ami számomra leginkább megmaradt vele kapcsolatban, hogy borzasztó nehéz és megosztó mű. Egyértelmű tehát, hogy csak idő kérdése volt az olvasása.
Amikor belekezdtem, eleinte egy katyvasznak tűnt az egész szöveg – egy zaklatott elbeszélő csapongó memoárjának, amely csak arra vár, hogy kibogózzuk a szálakat. Mégis azonnal berántott a szavak erős őszintesége, és húzott-vont magával, hogy kövessem őt a múlt és a jelen között ugrándozva, egyre mélyebbre és mélyebbre jutva. A gyermekkori évek és a felnőttkor eseményei váltakoznak, fel-felvillanó jelenetek kalauzolnak végig minket Encsy Eszter életének eseményein, amelyek a tragikus végkifejletig vezettek. Csupán egyetlen szemszögből éljüt át a történéseket, csak az ő hangja zakatol a fejünkben – a színésznőé, aki már nem akar többé játszani. Eljött az ideje, hogy eldobja az utolsó álarcát is, lemossa a festéket, és pucér valójában álljunk előttünk, mint egy ítélőszék előtt. Nem maradt semmije, és bár elrettentett sok tette és a sötét gondolatai, mégsem tudtam teljesen elítélni őt. Talán az őszintesége miatt. Úgy éreztem, Eszter már azelőtt elveszített mindent, mielőtt egyáltalán vágyhatott volna rá.
Az őz nagyon mélyen megsebzett engem. Olyan múltbéli fájdalmakat hozott felszínre, amelyekről azt hittem, már mélyre eltemettem vagy magam mögött hagytam őket, hiszen most már nem számítanak, de persze nem így van. Rá kellett jönnöm, hogy aki egyszer átélte ezt a sűrű, fojtogató mellőzöttség-érzést, hogy van egy ember, akitől nem tudsz szabadulni, az sosem fogja egészen elfelejteni. Hogy akit mély kétségbeeséssel szeretsz, sosem lehet kizárólag a tiéd, hiszen egy emberi lény nem lehet tulajdon, de te sem lehetsz teljesen az övé soha, mert nincs erre szüksége. Hogy van más valaki, akinek joga van az ő életéhez, a mindennapjaihoz, és egy olyan helyhez a szívében, ahova a te napod fénye soha nem ér el, akármit teszel is. Hogy titkokkal és hazugságokkal mérgezi a jóságodat és a bizalmadat, és önmagához sem tud őszinte lenni. Hogy a félelem és a bizonytalanság utat mar egészen a csontjaidig, és a mai napig ott lapul sunyin. Hogy sosem fogsz felérni ehhez a másikhoz, a mi-lett-volna-ha álomképhez, a maga ragyogó, kétkezi és érinthetetlen tökéletességéhez.
Sosem éreztem olyan zsigeri gyűlöletet, mint ami Eszterben élt Angéla iránt, és ez hálával tölt el. Sosem akartam elpusztítani vagy tönkretenni azt, akivé tudtam, hogy nem válhatok.
Ugyanakkor kettejük közül ezerszer közelebb érzem magamhoz Esztert a maga ösztönös erejével, mint Angélát, aki csupán egy mosolygós báb, akit mindenki kénye-kedve szerint hurcol, fésül, öltöztet és játszik vele, hiszen ő ezt igényli.
Valami elemi kettősség az, amely örökre összeköti és szétválasztja őket: Angéla, az előkelő kis virág, akit mindenki óvón hordoz a tenyerén, nehogy a hajnal első harmatcseppjeinek valóságossága eloszlassa az álmot a szeméből. A családja, a rokonság, a ismerősök és később a férje, Lőrinc is ennek rendeli alá magát, egész életét. És vele szemben ott áll Eszter, aki világ életében egyedül volt, és egymagának kellett boldogulnia már gyerekként is. A szülei eszményi házasságának buborékát még saját gyermekük létezése sem repeszthette meg, csak ők léteztek egymás számára, így Eszter az egyik legalapvetőbb dolgot nem tudhatta magáénak: a feltétel nélküli szeretetet és a biztonságot. Ő gondoskodott az otthon tisztaságáról, az ételről, az ő vállát nyomta az aggodalom állandó súlya, hogy lesz-e miből megélniük és hogyan boldogulnak napról napra. Sosem élt gyermekként a családjukban, és sosem kapta meg igazán a szülei figyelmét és törődését.
„Csetlettem-botlottam közöttük, mint valami morcos kis szolgáló, vizet hoztam, fáért szaladtam a pincébe, elnéztem őket a sarokban irigyen és szomorúan. Olyan felesleges voltam közöttük, s ugyanakkor annyira lényeges, olyan szükségük volt rám, két kezemre, izmos, gyors lábamra. Suta, komor dzsinn voltam ott mellettük, leskelődő, ártatlan tanúja annak a soha nem csillapuló szenvedélynek, mely összekötötte őket.”
Persze ahogy ez lenni szokott az élet nevű játék egy-egy fordulójában, az előkelő új lány, Angéla éppen az ő barátságára vágyott, Eszter pedig hagyta, hogy azt higgye, meg is kapta ezt. Így van ez gyermekkorukban, majd később felnőttként is, amikor közös vacsorákon és nyaralásokon találkoznak, mint két jó barát – pedig az egész csupán illúzió, amelyről érezzük, hogy bármelyik pillanatban szétpukkanhat.
 |
http://dustyburrito.blogspot.com
|
Mindaz, amely nem lehet Eszteré, az őz alakjában csúcsosodik ki: gyermekkorukban Angéla őzét egy éjjel Eszter szabadon engedi, de az állat megijed az ismeretlen helyen, a szabadság furcsa szagától, és a síneken a vonat elé szalad. Nem lehet senkié: immár nem Angéláé, de Eszteré nem is lehetett volna soha, még akkor sem, ha életben marad, így csak a fájdalmas hiányt és örök vágyódást hagyja maga után mindkettőjükben. Így van ez mindennel: Eszter mindent irigyel és gyűlöl, amely Angéláé, ugyanakkor a sajátjáénak sem akarja. Taszítja minden, amelyhez Angélának valaha is köze volt. Ezért szerencsétlen és talán eleve halálra ítélt az a szerelem, amely összeköti őket Lőrinccel, Angéla férjével, hiszen ha a végén a férfi el is hagyja a feleségét, Angéla szelleme örökké ott lebeg majd felettük kitéphetetlenül, mert mindkettőjük életének kárpitjába beleivódott már az illata az évek folyása alatt. Senki más nem fájt így soha Eszternek, így képtelen volt vele osztozni.
„Ha egyszer, valaki, akárki, elviselt volna olyannak, amilyen vagyok, fenntartás nélkül, kikötések nélkül, Irma néni és a Gát emlékeivel… Az igazságot… Még te se. Te is csak úgy, Angélával. Nem tudom. Soha, soha nem segített senki.”
Megrémített, hogy értem Esztert: értem, amikor arról beszél, hogy Angéla nem hagy nyugtot nekik soha, és hogy ő nem tud vele együtt élni – még ha nem is fizikai, földrajzi értelemben. Értettem, mit jelent egy ilyen kísértet, aki folyton a nyomodban van, és örökké arra emlékeztet, amit sosem kaphatsz meg, pedig mindennél jobban vágysz rá.
Angéla minden, ami Eszter nem - és fordítva.
Én sosem akartam Angéla lenni, megbénít ez a kiszolgáltatottság, amelyben él. Egyedül nem képes elvégezni semmit, mindenki félti, hogy a segítségük nélkül éhen hal, halálra fagy télen, vagy hogy egy egyszerű gombot sem tud rendesen felvarrni egy kabátra. Kedves és törődő angyal, akinek semmi köze a valósághoz és az élet problémáihoz, és aki egymagában talán életben maradni is képtelen. (Az már más kérdés, hogy soha nem is kellett megpróbálnia. Vajon hogyan reagálna?)
Eszter viszont azt tanulta, hogy ne bízzon senkiben, hogy a kedvességnek és a segítségnek mindig ára van, és hogy végül mindig csak magára számíthat, ha életben akar maradni.
„Mindig gyanakodtam a jó emberekre. Soha kicsi koromban se hittem, hogy a jóság természetes állapot. Minden jóság mögött azt éreztem, hogy most kifizetnek valamit valakinek, vagy előre befizetnek valamiért.”
Elemi természetességgel beszél arról, hogy őt senki sem szereti, de ez így van rendjén – Lőrinc az egyetlen, aki megpróbálja valóban látni őt, felkaparni az évek alatt lerakódott rétegeket és a mélybe pillantani, de valójában ő sem jut sokáig, hiszen Eszter nem képes a múltjáról, a sérelmeiről, a mélyre temetett fájdalmakról mesélni neki. Vágyik rá, de nem tudja kimondani a szavakat – csak mikor már késő.
Borzasztó sok rétege és mélysége van ennek a regénynek, amelyeket a végtelenségig lehetne fejtegetni. A gyilkosság, hogy miként és milyen eszközökkel lehet megölni valakit, vagy hogy kik a valódi áldozatok itt. Hogy mi egy szülő kötelessége a gyerekével szemben, vagy mit is jelent valójában a szerelem, az elkötelezettség és az önállóság. Hogy hányféle féltékenység létezik a világon és melyiknek milyen az árnyalata. Hogy hogyan lehet kihasználni egy másik embert és mi a szükség. Hogy a szeretet képes lehet-e felülírni minden mást?
Azt mondják, ez a gyilkosok regénye, de számomra inkább a hiányé, és hogy mit okoz ez az emberekben. Milyen formákba torzít bennünket, amit nélkülöznünk kell, és mindaz, amit képesek vagyunk megtenni ezért.
5/5
Címkék: poket, szabó magda, várólistás
2017. október 23., hétfő - 7:58 • Kata • 0 komment
Az erős egyéniségek, az egyedi formák,
a kirívó árnyalatok és harsány szavak korát éljük ebben a mustársárga őszben,
és talán már egyáltalán nem divat hinni bármiben is. Rezignált, fáradt arcok
néznek szembe az utcán, a metrón és a tükörben, és néha arról is
megfeledkezünk, mi volt az értelme, hogy egyáltalán felkeltünk azon a ködös,
borongós reggelen. Hogy volt-e értelme, vagy csupán rutinba merevedett
robotokként menetelünk hétfőből csütörtökbe, a valaha volt vágyaink és álmaink pedig
a sarokba hajítva pókhálósodnak valahol.
Én még mindig hiszek dolgokban. Hiszek
az újrakezdésben és a rémisztően friss, józanító hajnalokban, amik a meztelen
igazság illatát hordozzák, és rendületlenül keresem az igazit. De félre rúgva
most minden romantikus értelmet, természetesen a könyvekről beszélek.
 |
| Weheartit.com |
Volt egy időszak az életemben –
nagyjából 5-6 évvel ezelőtt -, amikor egymás után találtunk egymásra azokkal a
könyvekkel, amelyek kilépve a homályból elképesztő erővel rengették meg a
világomat. Néhányukról már hallottam korábban, másokat véletlenszerűen emeltem
le a polcról, de közös volt bennük a felfedezés határtalan, izgatott öröme…
mintha furcsa kis expedícióm lett volna, ahol felfedezhetem és bebarangolhatom a
saját új világaimat. Imádtam a drámai érzést, amikor olyan erővel szerettem
bele sorokba újra és újra, mintha a szavaktól mindig egy kicsit más bőrrétegben
születtem volna újjá. Vad csodálattal csüngtem ezeken a könyveken, és zsigeri
mélységben raktározódott el bennem az érzés – nem is minden esetben maga a
történet ragadott magával, sokkal inkább, amit velem tett. A legtöbb esetben
még mindig emlékszem, hol és hogyan olvastam, milyen idő volt vagy milyen
illatok öleltek körül. Egyszerűen belém égtek, és azóta is életem meghatározó
olvasmányaiként tartom számon őket. Beszélnünk
kell Kevinről, Ha maradnék, Mielőtt elmegyek, Ne bántsátok a feketerigót!, A
szél árnyéka, Tizenkilenc perc, Shiver, Virágot Algernonnak - és a sor
persze nem ér véget velük… az én megbízható barátaim és szövetségeseim.
Ezt keresem azóta is, de az utóbbi
években szinte alig rebbent meg bennem néhány apró lökéshullám… semmi robbanás,
semmi döbbent, nyers rácsodálkozás az élet lényegére. Üresség van, mintha
hosszú ideje egy kiégett mezőn térdelnék, és csak szürkén szálló pernye hull ki
az ujjaim közül. Mintha csak egy láthatatlan kéz által elszórt morzsákat
gyűjtögetnék egy sárga köves úton, meg-megújuló reményekkel, de nem vezet
sehová. A vállamon végtelenül nehéz csalódottság ül. Fáj. Kínoz a hiány, de néha már a kutatásba is
belefásulok. Régi kedvencekkel vigasztalódom, akik kedvesen elringatnak az
ismerős, hamis biztonságérzetükkel és melengető otthon-illatukkal, de valahol
mélyen tudom, hogy vadra és nagyon valódira vágyom. Valamire, ami ha meg is
sebez, legalább nyomot hagy, és érzek végre valamit. Ami majd földre ránt ebből
a gravitáció nélküli végtelen térből, ahol mozdulatlan lebegésbe merevedtem. Már
nem érzem az ujjaim sem.
 |
Merre vagy, valóság?
Miért nincsenek szavaid hozzám?
Miért nem ébresztesz fel ebből a mély,
kietlen és nem pihentető Csipkerózsika-álomból? Miért nem mutatod meg a valódi
színeid? A Hold árnyékos, sötét oldalát? A boszorkányok illékony óráját? A
sivár, mély kútból felszökő kiáltásokat?
Merre vagytok ti, akiknek a szavai
mélységében rengetnek meg mindent, amit a világról és az életről hiszek?
Ragadjatok el. Ringassatok, vagy
szakítsatok egészen apró darabokra, hogy aztán már soha ne lássam ugyanolyan
színűnek a szombat délelőtti eget. Mutassátok meg, hogy a varázslat, amiben
hiszek, még mindig létezik.
Várok.
Ti éreztetek már hasonlóképp?
Melyik könyvek voltak rátok ilyen
hatással?
2014. október 23., csütörtök - 14:21 • Kata • 1 komment
Stephen
King: Joyland
Kedves Ártatlan Erre Tévedő!
Üdvözlégy a mű-mosolyok, a hotdogok és
a borzongás birodalmában, ahol egy kutyának öltözött fiú lejti babonázó táncát,
rövid szoknyás lányok rejtik vakuvillanás mögé csillogó fogsorukat, és ha
szerencséd van, a Rémségek házában előbb-utóbb szimpatikusnak találhat egy
halott lány nyugtalan kísértete is. Ugye, ez az ár csekélység mindazért az
élményért, amit itt kínálunk?
Lépj hát beljebb.
Szögezzük le rögtön az elején, a
horror nem az én műfajom. Bármennyire is kínos, én vagyok a lány, aki addig
szorította a legjobb barátnője ujját a moziban a rettegéstől, amíg az a
jótékony sötétben érzéketlenné zsibbadt. Hogy is mondjam? Rejtett mazochista
hajlamaimnak hála szeretem a borzongást, az efféle történetek nagyon is megmozgatják
a fantáziám egy furcsa kis szegletét – bár ne képzelném utána, hogy követnek a
sötétben, hogy valaki rejtőzik a szekrény árnyékában, vagy egy vérszomjas bohóc
vigyorog rám a tükörből.
Mivel ez volt az első Stephen
King-könyv, amellyel hajlandó voltam közelebbi ismeretséget kötni (leszámítva Az írásról címűt, de az megint csak más
tészta), mondhatni szép reményekkel és egy adag őszinte félelemmel közelítettem
hozzá, mintha egy vérengző tigrist szerettem volna tenyérből etetni szaloncukorral.
Mit tagadjam, nagyon szerettem.
Tudom, hogy a többi művéhez
viszonyítva ez csupán egy halvány, pasztellszínű ecsetvonás a viharszürke
palettán, de esetemben arra tökéletesen alkalmas volt, hogy hamis biztonságérzetbe
ringasson, és még inkább felcsigázza a kíváncsiságom. Ide nekem a többit is!
„Nehéz
elengedni a dolgokat. Még akkor is, ha az, amit el kéne engedni, csupa tövis.
Talán éppen azt a legnehezebb.”
De ne rohanjunk annyira előre.
Miért is tetszett?
Számomra a regény nagy erőssége nem a
cselekmény izgalmában rejlett (azért valamivel több rettegést is képes lettem
volna elviselni maradandó lelki károsodás nélkül, komolyan!), hanem a
hangulatteremtésben, mert az egyszerűen mesteri. A nosztalgia dohos hullámain
utaztam a múltba, száguldva az ifjúkori vágyak hullámvasútján és a cafatokra
hasadt szívek nyikorgó, rozsdás óriáskerekén, mesélőnk hangja pedig szelíden
simogatott, szinte elaltatva állandó gyanakvásomat… Az egész csupa por és
hamvas vattacukor, csupa hamis kisvárosi idill és törött álmok szilánkjain
trónoló árnyalak.
.jpg)
Az írásmódnak hála minden szava a
közvetlenség könnyed, fűszeres illatát árasztja magából. Végig olyan érzésem
volt, mintha valójában Dev mellett ülnék egy téli estén pokrócba burkolózva,
amikor az üvegen túl olyan izgatott buzgósággal szakad a hó, hogy vétek lenne
az utcára lépni, nehogy megzavarjam. Mintha régi, meghitt barátság lenne a
miénk, közös gyermekkori hintázásokkal és fogszabályzós elmosódott
emlékdarabkákkal, amiket már régen zsebre vágtunk – most pedig megértünk arra,
hogy életének elásott fejezetét is feltárja előttem. Hiszen mindenkinek vannak
titkai. Főképp az álmos, ártalmatlan kisvárosoknak a maguk fülledt, szőnyeg
alatt rothadó hamis bájával, ahol a levegőben egy csipetnyi pikáns misztikumtól
vibrálnak a porszemek. Olvasóként is hamar tagjává fogadott ez a zárt közösség
– éppen ettől vált hátborzongatóvá, hogy magunk között keressük azt a régi,
elfeledett gyilkost. Ezek a figurák tapintható, lélegző alakok – felkelve a lapokról utat nyitottak az életükbe,
intettek, meséltek, ha akartam, belemarkolhattam volna a kabátjuk ujjába is. Vagy
néha csak hallgattak, de azt nagyon jelentőségteljesen.
Amit nagyon sajnáltam, hogy a „titokzatos”
krimi-szál végkifejlete nem okozott különösebb döbbenetet, már egy ideje
sejtettem, merre haladunk, és kár, de jól kombináltam össze a kanyargós úton összeszedett
cukorka-nyomokat. Vártam, hogy kirántják alólam a talajt, de a végére értem, és
még mindig szilárdan álltam a lábamon.
.jpg)
Ez a történet egy srác férfivá
érésének története. És egy mindennapi, mégis rejtélyes helyé. Na meg egy
vidámparké.
Tulajdonképpen… mindig is úgy
gondoltam, a vidámparkokban van valami szörnyen hátborzongató.
Mivel folytassam?
4/5
2014. október 3., péntek - 21:35 • Kata • 0 komment
Kedves
erre tévedő, betűfetisiszta barátaim!
Amennyiben
akad egy szabad percetek, kérlek töltsétek ki gyorsan ezt a kis kérdőívet:
A
téma a női irodalom, ami mostanában egyre inkább foglalkoztat, és nagyon
számítok a válaszaitokra, minden szó segítség! Köszönöm ♥
.jpg)
2014. szeptember 8., hétfő - 23:11 • Kata • 2 komment
John Green: Csillagainkban a hiba
Spoilergyanús
bejegyzés!
„Néha elolvasunk egy könyvet, és az eltölt ezzel
a különös, biblikus rajongással, és szent meggyőződésünk lesz, hogy az
összetört világot nem lehet újra összerakni addig, amíg minden élő ember el nem
olvasta azt a könyvet. Azután vannak olyan könyvek, mint a Mennyei megbántás,
amelyről nem lehet beszélni másoknak, olyan különlegesek, ritkák és a tieid,
hogy az érzelmeidet reklámozni árulásnak tűnik.”
Számomra
ez nem AZ a könyv. Mégsem szorítja össze a mellkasom az a bátortalan
lelkiismeret-furdalás, mert tudom, hogy sokan vagytok – dédelgetitek,
elrejtitek a világ elől, vagy éppen a sziporkázó napfénybe taszítjátok, így ez
a könyv sosem magányos.
Tulajdonképpen
ha egyetlen indokot kellene felhoznom, amiért egyre zaklatottabb ragaszkodással
szerettem volna elolvasni a Csillagainkban a hibát:
.jpg)
Mindenütt
szembe jött velem, végtelen cinkos titokzatosság két szócskába zsúfolva, ami akármit
jelenthet, mégis az egész világ azonnal ugyanarra asszociál. Persze, hogy én is
szerettem volna kiszakítani a saját apró felhőpamacsomat belőle.
Pedig
John Green nem nekem ír - tudom ezt már az Alaszka
nyomában és a Katherine a köbön
óta (pedig kitartóan próbálkoztam), így nem vagyok különösebben meglepett,
mégis szúr némi halk csalódottság. Mert azt mondták, szeretni fogom. Mert a csillagok
tényleg megbicsaklanak néha, de talán éppen ezek azok a pillanatok, amikor
tarkón találja őket egy gyarló földi kívánság.
.jpg)
A halálra
váró fiatalokról szóló könyvek sajátja egy titokzatos atmoszféra, ami úgy
látszik, gyökeresen a betűkhöz tapadt. Mindig úgy érzem, ingoványos,
bizonytalan talajon egyensúlyozok, csalóka lidércfények kihunyó emlékei vezetnek,
de minek? Úgysincs menekvés, nincs boldog vég és csillámporos szivárványfelhők.
Csak fáradt Shakespeare-szonettek és magunk előtt tolt, feltorlódó percek. Végig
úgy éreztem, mintha az út peremén állva végignéznék egy balesetet, földbe
gyökerezett lábakkal, hiába üvöltenek az ösztöneim és a szívem a karcolt
félhomályban, mozdulatlan maradok.
„Boldogtalanul felnyögött. - Szűzen fogok
meghalni - mondta.
- Te szűz vagy? - kérdeztem meglepetten.
- Hazel Grace - mondta -, van nálad egy toll és
egy darab papír? - Azt feleltem, hogy van. - Jó, akkor rajzolj, kérlek, egy
kört. - Megtettem. - Most rajzolj egy kisebb kört a nagyobba. -
Engedelmeskedtem. - A nagyobb kör a szűzeké. A kisebb a tizenhét éves, féllábú
fiúké.”
Végigolvastam.
Aztán arra gondoltam: tulajdonképpen miről szól ez a történet?
Maga a
cselekmény nem különösebben bonyolult vagy szerteágazó – adott egy beteg lány,
aki találkozik egy beteg fiúval. Várnak, de nem a csodára. A maga nyakatekert,
morbid módján inkább az elmúlásra, de egymás hamvadó csontjaiba mégis
kimondatlan szavakat gravíroz a mélyről lüktető összetartozás. Szépsége a
cafatokban lógó álomfoszlányokról visszaragyogó kacsintásokban bújik meg.
Mégsem
azt kaptam, amit vártam – Hazel haldoklását, heroikus küzdelmét tervezzük
végigkísérni, önként szegődünk mellé ezen a nyomorúságos úton, tekintetünkkel a
földet pásztázva, a zavar és a hála bűntudattól súlyos koktéljával ereinkben. Ám
a Csillagainkban a hiba nem csupán
Hazelről, vagy Augustus-szal való ritka kapcsolatáról szól, hanem a szüleikről,
a sorstársaikról, az egészségesekről, a veszélyeztetettekről, a
megcsömörlöttekről, a segíteni vágyókról, a szívtelenekről, a
reményvesztettekről, az örök optimistákról és a csendes megfigyelőkről. Megannyi
kis zakatoló időzített bombáról, akik már életükben szembesülnek a kráter
mélységével, amelyet robbanásukkal hagynak majd maguk után a világban. Udvarban
maradt, árva hintákról, amelyek talán örökké a fájdalom emlékművei maradnának
egy boldog korból.
És hogy
miről nem szól? A miértekről. Senki
sem pazarol felesleges szavakat, elröppenő másodperceket rá, nem keresik a
megoldást vagy a megváltást – már régóta az elfogadás ül a párnájukon
ébredéskor, hogy arcon csókolja őket. Végtelenül szomorú, hogy van, ami ellen
lehetetlen harcolni.
Szereplői
nagyon különleges, egyedi karakterek, akik szarkasztikus humora,
intelligenciája, döbbenetes józansága fantasztikusan magával ragadó – ezt még
én sem tagadom. A belső űr teremti őket létezővé, hiányosságaik taszítják őket
egy másik dimenzióba, mintha itt játszódna a történet: egy lassú, párától
kókadt világban, ahol a pezsgőfénnyel redőzött ég egyre inkább köréd zárul és lassan
elszívja a levegőt. Ezek az emberek mernek gyengék és esendők lenni, mernek
rettegni és hinni a jövőben. Apró, zavart kis üvegszilánkok, akiken átsüt a nap
– át a szilánkos, opálos fényű csontok között, akár a röntgensugár.
Muszáj
kihangsúlyoznom, hogy borzasztóan tetszett Hazel és a szülei kapcsolata:
mindvégig valami torokszorítóan bensőséges vonalon egyensúlyoznak, egyszerre
ragaszkodóak és mégis próbálják óvatosan nyújtani a köztük feszülő fonalat,
felkészülve a pillanatra, amikor majd elpattan. Mert előbb-utóbb elpattan.
A papa kissé félrehajtotta a fejét, mint egy
megszidott kutyakölyök.
- Gránát vagyok - ismételtem meg. - Távol akarok
maradni az emberektől, hogy könyveket olvashassak, gondolkodhassak és veletek
lehessek, mert nem tehetek róla, hogy bántalak benneteket; ti is érdekelve
vagytok, így hát hagyjátok, hogy tegyem, amit akarok, oké? Nem vagyok
depressziós. Nem igénylem, hogy többet járjak el hazulról. És nem lehetek
átlagos tizenéves, mert én egy gránát vagyok.”
Pozitívum
még, hogy mennyire más, mint az Amíg élek:
Hazel és az önpusztító, minden mindegy-Tessa épp egymás szöges ellentétei. Míg
Tessa elmúlása a körülötte élők terét is fojtogatóan megtöltötte, Hazel elevenségében
is igyekszik lábujjhegyen járni, és reméli, hogy a szeretet emléke, amelyet
maga után hagy, segít majd elsimítani azokat a kókadt fűszálakat.
„A feledéstől való félelem más dolog: attól
félek, hogy semmit sem adhatok cserébe az életemért. Ha az életedet nem valami
nagyobb jó szolgálatának szenteled, akkor legalább a halálod szolgálja a jót.
Attól félek, hogy sem az életem, sem a halálom nem jelent majd semmit.”
Ez a
könyv tele van erővel, hétköznapi csodával és varázslattal, emberfeletti
kitartással, bátorsággal és hittel – emberi szögből szemléljük a betegséget,
ízlelgetve, hogy egyik élet sem értékesebb vagy jobb egy másiknál, hogy
mindannyian cukormázzal vagyunk ragasztva, hogy kézszorításokban és szótlan
pillanatokban létezünk.
Egyszerűen
nem tudom szeretni, ahogy képtelen vagyok nem szeretni is.
Csupán befejezetlen
mondatok szimfóniája.
4/5
VISSZA