2012. december 31., hétfő - 12:11 • Kata • 0 komment
És ha már ennyire belejöttem a frissítésbe, akkor eljött az ideje annak is, hogy
nagyon boldog, sikerekben, egyedülálló pillanatokban és emlékekben, és persze könyvekben gazdag Új Évet
kívánjak Nektek!
Számomra az idei év egy nagy és merész lépése volt belekezdeni a blogba - igen, jól gondolod, kicsi a valószínűsége, hogy a hétvégén bungee jumpingolni fogok vagy esetleg sziklát mászok. De őszintén remélem, hogy a következő esztendő is rengeteg szépet és jót tartogat nekünk, és nem sok okunk lesz búsulni, vagy legalábbis tudjuk majd kezelni a nehézségeket :)
És hogy (néhányunk számára legalábbis) klasszikust idézzek:
May the odds be ever in your favor!
- 11:52 • Kata • 0 komment
Charles Dickens: Karácsonyi ének
Talán azt kell mondanom, hogy túl sok
mindenről szólt most ez a könyv, ahhoz képest, hogy milyen vékony. Minden egyes
szava mély, vérző sebet égetett a szívembe, de nem bánom, mert úgy éreztem (és
érzem még mindig), hogy valami megfoghatatlan, mégis hatalmas ajándékkal
jutalmazott meg. Hallani ugyan hallottam már róla ezerszer (sőt halvány emlékem
is van valami iskolai előadásról, ahol talán ezt dolgozták fel), de eddig sem
filmen, sem animációs filmen, sem musical vagy egyéb formában nem volt szerencsém
hozzá. (Egyébként meg vagyok győződve arról, hogy különös tehetségem van
elkerülni a „fontos” könyveket, hogy aztán hosszú évekkel később rájuk
csodálkozzak, mint csiga a konnektorra.)
Maga a történet nem különösebben
bonyolult – és nem is kell annak lennie, hiszen nem a fondorlatos cselekményben
rejlik a nagyszerűsége. Scrooge, minden idők talán egyik legzsugoribb, állandóan
zsörtölődő ünnep-ellenes vénembere mondhatni tökéletes főszereplő – tökéletesen
érthetetlen és távoli, akár egy másik galaxis furcsa csillagai. Számára semmit
sem jelent a fahéj és a narancs illata (pedig Dickens szavai olyan élénkké
teszik, hogy néhol tényleg összefutott a számban a nyál), nem repeszti meg a
páncélját egyetlen karácsonyi dal sem, és már réges-rég elfelejtette, mit
jelent az együttérzés vagy a család. De ahogy a szellemek megjelenése elindítja
benne a változást, úgy indul meg vele együtt valami az olvasóban is. Mert
hiszek abban, ahogy Dickens is, hogy belül, egy rejtett zugban mind vágyunk a
jóra, és hogy mi is jók lehessünk egymáshoz. Mindenkiben van egy kis Scrooge,
és mindenkinek megvannak a maga szellemei, akik megpróbálnak terelgetni az
utunkon, törődéstől vezérelve.
Dickens az a fajta író, akit
meggyőződésem, hogy nagyon lehet szeretni. Éles szemmel figyel a környezetére,
a világra, de a szavai simogatóak, és a finom humor csak még fűszeresebbé teszi
ezt az egyveleget. A mondatokban életre kelt a régi Anglia, a szereplők
lábnyomába léptem a hóban, vagy meghúzódtam a szoba sötét sarkában. Éreztem a
hideget, láttam a táncoló gyertyafényt, szaglásztam a karácsonyi ebéd illatát,
és nem hiszem, hogy ennél többet nyújthatott volna nekem bárki is ezen a
karácsonyon.
Nyilván mindenkinek mást jelentenek az
ünnepek – függ ez a megszokott hagyományoktól, a családtól, a helytől,
személyiségtől, de még az éppen aktuális körülményektől is. Nem vagyunk
egyformák – másként élünk a hétköznapokban, és másként díszítjük fel a
szívünket is, ha adódik rá alkalom. Számomra a karácsony mindig valami mesés,
felfoghatatlan szeretethullámot jelentett – nem feltétlenül azt, amit én
kaptam, hanem amit én adhattam az engem körülvevőknek. A (legtöbb esetben már
ősz elején kezdődő) visszaszámlálás, az ajándékok, a készülődés mind azért
ennyire fontos nekem, mert az év egyetlen olyan időszakának érzem ezt a néhány
napot, amikor a legtöbben legalább igyekeznek,
hogy ők is adhassanak valamit annak, akit szeretnek. Amikor nem saját magukra,
hanem másokra gondolnak elsőként. És amikor egy apró, szívből jövő gesztus
világokkal érhet fel. Amikor a lelkünket sütjük a süteménybe vagy főzzük bele a
halászlébe, és lógatjuk a faágakra. Ilyenkor nem szégyen emberségesnek lenni.
"Valahányszor
a közeledő karácsonyra gondoltam (...), kellemes, megbocsátó, jótékony,
nyugalmas időszakként gondoltam rá; az évnek egyetlen olyan szakaszára, mikor a
férfiak és nők egyként kitárják addig elzárt szívüket, és a sír felé tartó
utazáson útitársakként gondolnak a náluk szegényebbekre, nem pedig holmi idegen
fajra, amely másfelé utazik."
Azt kívánom, bár odaadhatnám bizonyos
emberek kezébe, egy őszinte mosoly kíséretében. Arra vágyom, hogy ne kelljen
mondanom semmit, mert Dickens ültetné a másik fülébe azt, amihez én kevés
vagyok. Szeretném, ha mindenki képes lenne kitárni a szívét, még akkor is, ha
félelmetes ennyire lecsupaszítanunk magunkat más emberek szeme előtt, és talán
egy kicsit idegen is nekünk. Ha elindíthatnék valami változást. És elszomorít,
hogy nem tehetem meg.
Azt hiszem, semmiképp sem találhattam
volna jobb olvasmányt ezekben a napokban a Karácsonyi éneknél, mert annyi szív
volt benne, hogy igenis megpróbálta begyógyítani a sebeket, és mert kapaszkodó
lehetett, amikor megingott a talaj. Így talán nagyon személyes és szubjektív
nézőpontok alapján, de új kedvencet avattam vele. Szerintem bármilyen nap- és
évszakban vagy csillagállásban aktuális, de azt hiszem, a karácsonyi időszakban
kap valami sajátos ragyogást.
5/5
2012. december 30., vasárnap - 21:35 • Kata • 0 komment
„Nem
időpont vagy időszak a karácsony, hanem lelkiállapot. Békességben, jóakaratúan
és könyörületesen élni - ez a karácsony igazi szelleme.”
(Calvin Coolidge)
Ha őszinte akarok lenni, nagyon
elúsztam az utóbbi időben. (Arról ne is beszéljünk, hogy még mindig úgy érzem
magam, mint aki az óceán kellős közepén egyetlen fadarabba kapaszkodik, és
valami csodára vár…a cápáktól pedig eléggé tartok.) Pedig semmiképp sem
szerettem volna elmulasztani a blog történetének első, meghitt karácsonyát.
Színes égők villogása, zizegő papír és diós bejglitől illatozó ujjak… nyilván
nem kell bemutatnom senkinek :) Kissé későn ugyan, de nagyon boldog, nyugodt,
szeretetben (és friss, ropogósan illatos könyvekben) gazdag ünnepeket kívánok
mindenkinek - vagyis őszintén remélem, hogy békében és vidám nevetések közepette rohantak el a napok. Köszönöm nektek, akik eddig valamilyen úton-módon ide találtatok,
nélkületek ugyanis abszolút semmi értelme nem lenne az egésznek. És őszintén
remélem, hogy a jövőben lesztek még többen is!
Kárpótlásul hoztam egy kis személyes
csokrot az én idei csodás ajándékaimból, amik így vagy úgy, de a fa alatt
vártak rám. Egyik ezért, másik azért kedves a szívemnek, és bevallom, remélni
sem mertem ennyi szépséget. Ha olvastok, még egyszer borzasztóan köszönöm nektek - nem hiszem, hogy megérdemlem, de nagyon boldoggá tettetek :)
(Tudom, ezzel most menthetetlenül és
végérvényesen elárultam magam.)
Aki a fülemet látva esetleg rájön, hogy személyesen is ismer, azt meglepem egy tábla csokival. Vagy egy csavarhúzóval.
Aki a fülemet látva esetleg rájön, hogy személyesen is ismer, azt meglepem egy tábla csokival. Vagy egy csavarhúzóval.
Rátok milyen meglepetések vártak a
karácsonyfa alatt?:)
2012. december 18., kedd - 15:00 • Kata • 1 komment
Kedves Kicsik, Nagyok, Könyvbarátok és
Aranyszívű, Kedves Ismerősök vagy éppen Ismeretlenek!
December 14-én lezárult az Álomgyár
Kiadó játéka, ezért jöttem, hogy eredményt hirdessek (ha valaki még esetleg nem
értesült volna a dolgok állásáról). Köszönöm, hogy itt voltatok és lelkes kommentet hagytatok
nekem – ezúton ígérem, ha számításomat nem húzza keresztbe a közeledő világvége
vagy egy csapat vérszomjas barlangi troll, hamarosan újabb játék várható. Ne
menjetek messzire :)
A random.org-ot segítségül hívva
sorsoltam:
…és a gép a hetedik erre járó
szerencsést választotta, aki Jónás Adrienn volt. Szívből, nagyon gratulálok, Adri,
és remélem, legalább akkora örömöt okoz majd a könyv, mint nekem az a tény, hogy erre jártál :))
Címkék: Játék
2012. december 12., szerda - 17:36 • Kata • 0 komment
„Felrémlik,
milyen világban élünk. Ez egy szeretet nélküli, biztonságos, boldog és
rendezett világ.
Egy
olyan világ, ahol a gyerekek beleütik a fejüket a kandallóba, majdnem
elharapják a nyelvüket, a szülők pedig aggódnak. Nem esnek kétségbe, nem szakad
meg a szívük, csak aggódnak, ahogy aggódnak egy matekvizsga előtt vagy egy
késedelmes adófizetésnél.”
Lauren Oliver legelőször a Mielőtt elmegyek című könyvével
taglózott le – sőt igazából ennek volt köszönhető, hogy hosszú hónapokkal
ezelőtt bizalmat szavaztam a Delíriumnak. Eleinte egy kissé nehezen indult a
kapcsolatunk a könyvvel és Lenával is, némi időre volt szükség, hogy
összecsiszolódjunk. Eddig is úgy gondoltam, hogy az írónő egyáltalán nem vár
arra, hogy a szokványos írók táborába sorolhasson, de a Delírium befejezése komolyan
megdöbbentett. Nyilvánvalóan persze megvoltak (vannak) a saját, álomszagú kis
teóriáim, mindenesetre nagyon vártam a sorozat folytatását, mert mindettől
függetlenül egy sötét, sivár alagútban éreztem magam a történet alakulását
illetően. És nagyon nem is lőttem mellé.
Hirtelen riadtunk fel a szavakból bársonyosan
szőtt Csipkerózsika-álomból, és most minden annyira igazi és valóságos
körülöttünk, hogy szinte fáj. Végig éreztem az izzadság, a fa, az egyre
fagyosabb föld és a hófelhők illatát, és a szívemben pislákolt a bizonytalanság
fénye. Nyilvánvalóan ez nem az az élet, amire Lena vágyott – elindult az úton,
hiszen oda lökték, de a lendülete immár elveszett, és most kísértetként bolyong
a panaszosan könnyező, dühös szélben. Mintha végig valaminek a határán egyensúlyozna… visszaút már nincs, de a szőke
hajszálak és a körme alá ragadt piszok között még ott suttognak a múlt halvány
árnyai.
A Delíriumban megismert szabályok
terhétől fénytelen, élettelen és érzelmektől gyomlált világot az előző kötet
végén a kerítés túloldalán hagytuk - Lenával együtt hátat fordítottunk neki, az
ismeretlen felé botladozva. A történet a szívünkkel együtt szakadt két darabra
– az akkor és a most váltakozása szabdalja fel a monológot, és tart sakkban (és
izgalomban) minket. Minden a feje tetejére állt, minden ismert dolog, minden
szabály érvényét vesztette. A folytatás síró, panaszos, csikorgó nyomokat vájt
a szívembe, és azt hiszem, egy kicsit nehezen áll el a vérzés.
Weheartit.com |
Eleinte még mindent csak füst,
feneketlen fekete pernye és vastag hó borít, mi pedig lassan, félve söpörjük le
őket az apró részletekről, mivel fogalmunk sincs, mit találunk majd alatta.
Mondatról mondatra haladunk, a szavak először kissé idegenek, de aztán lassan
felmelegszenek az ujjunk alatt, és otthonos, meleg illatot árasztanak. Mégis
végig marad valami idegen fájdalom, valami zavart feszültség, amely panaszos
szürke maszattá mosódik a horizonton.
Zaklatott, kapkodó lélegzetvételek
sora ez a könyv, végig parázslott a tüdőm és néha attól féltem, talán megfulladok.
Nagyon emberi és nagyon esendő volt Lena küzdelme az emlékeivel, Alex nem
hátráló, makacs árnyékával, aki mindvégig ott kapaszkodott a tudata peremén, a
sötétségbe rejtőzve. Nagyrészt Lena metamorfózisa adja a vázat, amire apró
szaloncukrokként aggatták fel az újabb és újabb történetmagokat. Türelmetlenül
reszkető ujjakkal bontogatjuk a sztaniolpapírt, de sosem tudjuk, vajon mit
találunk majd benne. Végigkövethetjük, ahogy Lena fokozatosan válik hideggé,
akár a fák, amik a tavasz gyengéd simogatása után vágyakoznak - kívülről kemény
máz borítja, de belül reszketve sóvárog az élet vágya, a finomság után. Nagyon
tetszett ez az átalakulás, nagyon valóságos volt az önmagával folytatott harca.
Az alaphangulat is vele együtt változik - az első rész forró, levegőtlen,
torokszorító fülledtségét most kemény, merev, fagyos, kegyetlen hideg váltotta.
Mintha mindannyian elveszítettünk volna valamit, és most kétségbeesetten
kaparásznánk a fagyos földet, kínban és vérben úszva.
Ha túléled, kapsz még egy lehetőséget.
Új névvel, új élettel. Egy új esély. De csak hamuból, csontokból és
törmelékekből építkezhetsz, és belülről igenis törékeny maradsz. Persze már rég
nincs választásod.
„Tudjátok,
mindennek és mindenkinek van egy helye, ahova tartozik. Odafent nagy tévedésben
élnek. Azt hiszik, csak bizonyos emberek számára van hely. Hogy csak egyesek
tartoznak valahova. A többi hulladék. Csakhogy a hulladéknak is kell hely.
Máskülönben feltorlódik, eltömít, rothad, és oszlásnak indul.”
Az egyetlen, amivel nem tudtam
megbarátkozni, az a Julian-szál volt. Pedig azt hiszem, nagyon aprólékosan,
nagyon fokozatosan dolgozta ki és építette fel az írónő, nekem mégis nagyon
idegen és nagyon furcsa volt Lena mellett. Hiányzott Alex óvatos szilajsága, a
nevetése és az avarszínű haja.
De ha azt mondanám, hogy az utolsó
mondatok megleptek, akkor egyszerűen hazudnék, mert valahol pontosan ilyesmire számítottam.
A körülményekre viszont egyáltalán nem. Nem állítom, hogy most tudom, végül
hová lyukadunk majd ki, így csak behunyom a szemem, és az írónő tollára bízom
magam, reménykedve abban, hogy most sem hagy cserben.
(Mellesleg a disztópiákkal miért jár
együtt értelemszerűen egy szerelmi háromszög?)
Ami eget verő pozitívum, az a
nyelvezete. Minden szava gyönyörű, mindvégig a szájpadlásomat simogatták, öröm
volt olvasni a sorokat, komolyan.
Weheartit.com |
„A
nagyobb jó nem más, mint a zsarnokság kaméleonja. Évezredek óta változtatja a
színét, hogy kielégítse az éppen aktuális ura politikai és spirituális
hatalomvágyát.” –írja Karen Marie Moning, és úgy
érzem, ez valahogy most nagyon passzol ide. Mindkét tábor tartja magát ahhoz az
elvhez, miszerint a cél szentesíti az eszközt. Hogy a tömeg egyértelműen fontosabb,
mint az egyén. Ugyanakkor nincs tömeg ember, egyén nélkül. Mindannyiuknak
megvan a saját meggyőződése, a fixa ideája, ami mellett küzdenek, de talán az
eszközök és módszerek azok, amik maghatározzák, kik is vagyunk vagy kik akarunk
lenni. Máskülönben hol a különbség?
Olvasás közben végig az a gondolat
kattogott a fejemben, hogy ez egy rossz világ… hogy talán a miénk sem
tökéletes, talán a szabadság fogalma is átalakult, megkopott, csorbultan hever
valahol, de ez? Ez pedig sivár és üres, mert elvették a reményt, a vágyakat. Lassan
fojtanak meg. Mégis végig velem maradt egy árnyalatnyi kis remény, hogy az
érzelmeket, az ösztönöket sehogyan sem tudják teljesen kiölni az emberből, hogy
igenis van még bennünk jóság. Egy szeletnyi napfény a sötétségben.
Hiába emelnek falakat, hiába próbálják
kő vagy áram mögé rejteni a gyengeségüket és a kételyeiket… ez nem elég. Mert a
falakat előbb vagy utóbb, de lerombolják.
Köszönöm a Ciceró Könyvstúdiónak, hogy
lehetővé tették az olvasást!
4,5/5
2012. december 3., hétfő - 17:15 • Kata • 10 komment
FIGYELEM, FIGYELEM!
Te is szeretnéd, hogy valóra váljanak a legdédelgetettebb álmaid?
És mondd, szeretnél nyerni egy könyvet, amit aztán
betehetsz majd a karácsonyfa szelíden villódzó fényei alá? (Abban az esetben, ha kibírod
addig, és nem falod be a regényt a pillanat törtrésze alatt…) Ugye, ez nem is
lehet kérdés?:)
Mit is kell tenned ehhez?
Nem, nincs szükség hosszas kérdőívek kitöltésére,
telefonszám, vércsoport, esetleg könyvtári azonosító megadására… egyszerűen
csak:
-Like-old a www.facebook.com/alomgyar oldalt.
-Like-old
a játék eredeti leírását. (ezt itt teheted meg: http://www.facebook.com/photo. php?fbid=498378466849843&set= a.336151376405887.79636. 322607837760241&type=1&theater
)
-Hagyj
itt egy kommentet az alatt a poszt alatt a blogon, mert csak azok között tudok sorsolni, akik jelzik felém, hogy szeretnének játszani! :)
Ha te
leszel a szerencse gyermeke, akkor az Álomgyár Kiadó felajánlásának hála a tiéd
lehet egy példány Kate Van Dyke Vérzivatar
(Tűzmadár 1.) című regényéből!
A
játék november 30.-tól december 14-ig tart, ne késlekedjetek! Gyertek minél
többen :)
Ha nem
szereted a zsákbamacskát: Kívülről nézve
James Sinclair szállodalánc tulajdonos családjának életét siker, luxus és
fényűzés kíséri. Az ötcsillagos színfalak mögött azonban családi viszályok,
irigység, rejtélyes halálesetek és titkos viszonyok bújnak meg. James iker fiai
Ron és Dean mindenben különböznek. Dean, a világtól elvonult művész, Ron pedig
apja nyomdokaiban járva a Sinclair Star szállodalánc alelnöke. Apjuk, a
kíméletlen üzletember, vaskézzel akarja irányítani gyermekei életét.
Ron, feleségét és kisfiát egy repülőgép
szerencsétlenségben veszti el, ikertestvérét tisztázatlan körülmények között
meggyilkolják. A szálak Ronhoz vezetnek, de valóban képes lenne megölni saját
fivérét? A férfi önpusztító életbe menekül. Viszonya lesz egy tinédzserkorú
szobalánnyal. Egy éjszakás kalandjuk közös sorssá alakul, amit mintha valaki a
háttérből irányítana…
Halál,
sex, erőszak és titkok jellemzik Kate Van Dyke, a Csontgolyó (Alexandra, 2006)
és A latin démon (Ad Librum, 2009) szerzőjének páratlanul izgalmas, kétkötetes
krimijét.
http:// ffgbook.blogspot.hu/
http:// grettyszerintavilag.blogspo t.hu/
http:// kristinablogja.blogspot.com /
http:// nemharapa.blogspot.hu/
http:// olvasnijo.blogger.hu/
http:// roni-olvas.blogspot.com/
http:// vivianholloway.blogspot.hu/
http://
http://
http://
http://
http://
http://
Sok sikert!:)
Címkék: Játék
2012. december 1., szombat - 10:11 • Kata • 0 komment
Nyáry
Krisztián: Így szerettek ők
„A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot,
azt a pillanatot, amikor született; és akit szeretnek, sosem öregszik meg,
szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű, nyári
ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban
a végzetes pillanatban.”
(Szerb Antal)
Titkoktól hemzsegő kis szelence, aranyló
fénnyel és az élet sűrű terhének fáradt sóhajaival teli.
Milyen lehetett Szendrey Júlia valódi
arca? Miért volt Bartos Róza az irodalomtörténet egyik legtöbbet szenvedett
írófelesége? Milyen volt Karinthy élete Böhm Arankával? Mitől annyira érdekes
Vay Sándor egész életútja? Mennyire mélyülhetett el Juhász Gyula kapcsolata az
Anna-versek ihletőjével?
Talán az egyetemi magyar szak
utóhatása, talán csak belőlem fakad ez a vonzalom ez iránt a gyönyörűen
kivitelezett kötet iránt – mindenesetre minden sorát élmény volt olvasni.
Kölcsön kapott könyveken nem szeretek sokáig ülni, ezért igyekeztem haladni
vele, de ez a könyv egy igazi luxusnyalánkság
az irodalom szerelmesének. Minden szava maga az élet és maga a halál, síró,
verejtékező köd és mélabús kacagás.
Sokszor az írónk, költőink élete csupán
tartalom nélküli, unalomig mantrázott szavak és évszámok sora – Nyáry Krisztián
igazi, lélegző embereket teremt belőlük. Veszekedtek, káromkodtak, nélkülöztek,
hibát hibára halmoztak, boldogok voltak, szerettek és mindvégig kerestek,
vártak valamit, talán az élet legbelső, meghitt esszenciáját. Volt, aki
rátalált, mások nem. Minden esetre ezt a könyvet olvasva Ady, Babits,
Pilinszky, Nagy László és a többiek is kétségbeejtően hétköznapi emberekként
jelennek meg előttünk – csak annyiban mások, hogy küldetésként kapták az alkotásá
vágyát és szépségét. Néha teher volt, néha pedig áldás. Mint ahogy más
szívsanyargatóan zenél, a matematikával kel frigyre vagy, csillagász lesz vagy
a gyerekeknek szenteli az életét.
És őszintén? Végre egy értelmes
kezdeményezés volt a közösségi média melegágyában, és bár még rengeteg „kis
színest” olvasgattam volna, ez egy igazán különleges kötet. Így kellene
irodalmat tanítani, ezekkel az apró, mosolyogva csillogó kis titkokkal, amitől
meg-megremeg az ember gyomra – mintha újabb és újabb ajándékdobozokat
nyitogathatnál. Minden történet egy újabb kiszámíthatatlan meglepetés.
És talán így kellene szeretni, ahogy
ők szerettek. Ilyen intenzíven és lángolóan.
„Belső
zsebedbe bújva
lehetne
élni szépen
dobogós
boldogságban
halálig
szívverésben.”
(Szécsi Margit: Körülötted bolyongok)
5/5
5/5
2012. november 30., péntek - 16:31 • Kata • 0 komment
Andri Snær
Magnason: LoveStar
Nyilván nem én vagyok az egyetlen, akinek az utóbbi
időben szemet szúrt a skandináv irodalom fantasztikus térhódítása. Először csak
a „skandináv krimi” összetétel birizgálta a fantáziámat, amely hirtelen mintha
minden plakáton, minden könyv borítóján, minden cikkben helyet szorított volna
magának – és alaposan bele is égett a tudatalattim legmélyére (vagyis jól
működött a marketing). Azóta egyre csak dagadni
látom ezt a kört, és lassan elárasztanak minket a dán, finn, svéd, izlandi írók
könyvei. Én igazából azt nem értem, hol voltak eddig? Miért nem sikerült
betörniük a köztudatba, vagy pedig mi kellett ahhoz, hogy most ennyire
sikeresen lovagolják meg az északi szél eme jövedelmező fuvallatát? Vagy csak
mi, közönség nem voltunk ehhez elég érettek eddig? Valószínűleg ha hónapokkal
(vagy évekkel) ezelőtt megállítanak az utcán, és azt mondják, soroljak fel
skandináv írókat, erősen verejtékeztem volna kínomban, vagy szimplán elszaladok
(hosszas merengés után is csak Ibsen-t, Astrid Lindgren Harisnyás Pippijét
sikerült kipréselnem az agyam valamilyen rejtett szegletéből, vagy Sigrid Undset
írónőt, akiről egyik délután nagyon sok jó kritikát olvastam). Most azonban
szerintem az ember lánya akaratlanul is megjegyzi a neveket. Ha a hasamra ütök,
Camilla Läckberg, Karin Fossum és Jo Nesbø neve biztosan beugrik. Pedig még egyikőjüktől sem olvastam
egyetlen árva mondatot sem.
Szerintem a skandináv országokról a legelső
asszociációnk valamiért nem az irodalom irányába mutat - inkább gondolunk a
hidegre, a halakra, a szaunára, hóra, esetleg rénszarvasokra.
A történeteiknek van egy különös, utánozhatatlan
hangulatok, vékonyan csillogó zúzmara-réteg ül a mondatokon, valahogy minden
egyszerre sötét és vakítóan fényes, sőt adott valami nyomasztó, szelíden
lüktető alaphangulat, ami teljesen megfoghatatlan a mi európai ujjainkkal, vagy
akár európai agyunkkal. Csak érezzük, de azt nagyon intenzíven.
Weheartit.com |
A hiányosságaim réseit egy olyan író könyvével kezdtem betömködni, amit már sokszor forgattam a könyvesboltokban, de a fülszövege
mindig elbizonytalanított a különös megfoghatatlanságával. Úgy voltam vele,
hogy ez a regény vagy egy hatalmas, utópisztikus kotyvalék vagy zseniális. (
Azzal pedig még később szembesültem, hogy a 2002-es évben adták ki eredeti
nyelven. Amikor belegondoltam, hogy Magnason így látta a jövőnket egy
évtizeddel ezelőtt… oké, még mindig megborzongok.)
Ha egy szóval kellene jellemeznem a regényt, most
mégis azt mondanám, különös. Amiben biztos vagyok, hogy ennek a történetnek nem
elég egyetlen olvasás – az lenne a legjobb, ha minden egyes szót, gondolatot
alaposan átrágna az ember, egymás után újra meg újra megforgatna a fejében. Nem
egyetlen síkon működik, elég sok mélysége van, és minél lejjebb túrunk, annál
gazdagabbak lehetünk. Lassan kellene ízlelgetni minden egyes szót – egy kicsit
sajnálom, hogy én nem tudtam vele ilyen türelmes maradni.
„Az életük
halott körforgásba kerül. Arra ösztökéled az agyukat, hogy külcsínt és
csomagolást állítsanak elő, és ha nem vigyáznak, a belső világuk is eggyé válik
a külsővel. A felszínből mélység lesz. Érted, amit mondok? A csomagolás válik a
tartalommá. A felszínesség tölti ki őket.”
A cselekmény igazából elég tömören összefoglalható,
néhány mondat elég lenne rá – Magnason sokkal inkább egy fiktív, nagyon aprólékosan
felskiccelt jövőkép bemutatásának szánja a papírt. Aki olvasni akarja, jobb, ha
nem vár vad akció-jeleneteket, adrenalin-löketeket, mert ez nem a megszokott
értelemben vett izgalmakat tartogatja, de ettől még valahogy az ember kezéhez
tapad.
Hogy mitől válik ijesztővé? Attól, hogy ez
tulajdonképpen a mi világunk. Végigfutva a betűkön, felismerjük az alapjait, a
motívumait, a rezgéseit – és mégsem, mert ez már a jövő, ahová hagytuk elfajulni
a dolgokat. A fejlődés nyilvánvalóan jó és rossz irányba is elindulhatott volna,
ám itt mindent a profit ural, ez áll a legmagasabb szinten. Nem számítanak az
érzelmek, nem számít az ember, nem számít az ima szentsége, ha egyszer az is
eladható, mert van rá kereslet – vagy megteremtik az igényt, hogy legyen. A
tudósok minden erejükkel azon munkálkodnak, hogy egy jobb, élhetőbb világot
teremtsenek, de az egész valahogy félrecsúszik, eltolódik, és lassan már senki
sem tudja, mi is a fő cél. (Ismerős, ugye?) Attól sem riadnak vissza, hogy
„rontsanak” kissé az eredményiek pontosságán a piac érdekében, hiszen a boldog
embernek mire van szüksége? Semmire, elvégre mindene megvan. És így valami
egészen abszurd örvénybe keveredünk, ahol nem tudjuk, hol a kezdet és a vég, a
fekete és a fehér összemosódik, a rímek a hétköznapok zaklatott pocsolyáiba
fulladnak, és már nem tudjuk biztosan, maradt-e még érték a világunkban.
„Van fogalmad,
mennyit fizetne egy cég a bűntudatért? Ha bűntudatot tudnál ébreszteni
valakiben, mert nem vesz meg egy adott terméket!”
Weheartit.com |
Őszintén szólva én azt hittem, ez egy szerelmi
történet – de inkább egy abszurd népmese, keserűen ironikus látomás és mitologikus
teremtéstörténet egyvelege. Persze az a szál is nagy hangsúlyt kap benne, de
sokkal inkább érzem egy átfogó műnek, ami egy fiktív jövőkép működését szeretné
bemutatni úgy, hogy többféle élethelyzetet és szereplőt is kiemel, elénk tárja
őket a maguk lelki meztelenségével, hogy elérjék a szívünket. Vagy a fejünket –
néha azt éreztem, minden mondat egy segélykiáltás, egy éles sikoly, „ne hagyd,
hogy a világunk ilyen hellyé váljon!”. A szemünk előtt lüktet annak a
döbbenetes lehetősége, hogy ez akár meg is valósulhat, hiszen elég hozzá egy
csíra, egyetlen mag. Amiből, mint tudjuk – erdő lesz.
Nem ez az első könyv, ahol a szerelmet megpróbálják egyenletekké
és statisztikává redukálni – persze főszereplőink lázadnak, de valami különös,
fásult zavarral teszik, amitől én viszont egy kicsit közönyös lettem. Jobban
sajnáltam, hogy LoveStar életéből nem kaphattunk még több apró kirakósdarabot,
mert szerintem ő volt az egyik legérdekesebb szereplő (sokkal emberibbnek
éreztem például, mint Indriði-t
vagy Sigríður-t), és nagyrészt
ő vitte a hátán a(zt a kevés) cselekményt. A háttérben meghúzódó zseni, aki az
apró ötletmorzsák rabja – ez az ő keresztje, egyszerre teszi a mindenség urává
és nincstelen koldussá. A világot egy jobb, élhetőbb hellyé szeretné tenni, de
ez a világ nem hagyja magát, ostoba módon ellenáll, mi pedig egyre csak
visszaszámolunk.
A regény időkezelése is elég szabados – előre-hátra
ugrálunk, szereplőről szereplőre, néha a múlt ragacsos foszlányaiba
kapaszkodunk, máskor az eget kémleljük, hátha kiolvashatjuk a jövőt, de az
aláhulló csillagok is csak a múltat, az elmúlást hozzák egyre közelebb.
Igazából nekem néha egy kicsit sok volt, néha egy
kicsit túl perverz (SPOILER például a farkas gyomrában szeretkezés már egy
kicsit kikezdte a vizuális fantáziámat SPOILER), és néha azt éreztem, hogy
pszichedelikus ködben, egy másik ember zaklatott látomásában ténfergek ide-oda,
kapkodom a fejem, és fogalmam sincs, kikeveredek-e innen valaha is. Máskor
egyszerűen csak lehangolt.
Ezt olvasva egy kicsit most nehéz embernek lenni.
4/5
2012. november 27., kedd - 17:22 • Kata • 0 komment
Rosamund
Lupton: Drága Tess!
Weheartit.com |
Vigyázz, az írás SPOILER-eket tartalmazhat!
„Bedobáltam
minden közös emlékünket: a testvériség szívós gyökereit, szárát és leveleit,
meg a gyönyörű puha szirmait, oda le melléd a földbe. Én pedig ott maradtam fönt
a sírod peremén, és olyan kicsire zsugorodtam, hogy attól féltem, eltűnök.”
Szükségem volt egy kis időre, mert a történet
belekapaszkodott a csontjaimba, erőszakosan a sejtjeimbe passzírozta magát, és
napokig nem eresztett. Még mindig érzem a park hidegét, a maró rettegést, a
szavak mögül sütő hihetetlen és kilátástalan kegyetlenséget – ugyanakkor eljött
az ideje, hogy végre ez a regény is megkapja az őt megillető figyelmet.
Méghozzá azért, mert zseniálisnak tartom.
Beatrice nyugodtan éli zsúfolt, rohanó new york-i
életét, és igyekszik elhitetni magával, hogy minden a legnagyobb rendben halad –
pontosan úgy, ahogy eltervezte. Kiszámítható, talán kissé unalmas, de neki pont
így felel meg. Azonban elég egy telefonhívás, miszerint a húga, Tess eltűnt –
és békésnek hitt, szürke kis világa sarkánál fogva fordul ki önmagából, és
hirtelen a hitén kívül nem marad semmi, amibe Bee megkapaszkodhatna.
Filmek, könyvek, sorozatok egész hömpölygő tengere
árad körülöttünk, amelyek minduntalan megpróbálják bemutatni nekünk, tulajdonképpen
mifélék is lehetnek a testvéri kapcsolatok. De az is elég, ha egy kicsit
szétnézünk magunk körül, nyitott szemmel járunk, és elkapunk néhány színes kis
villanást a hús-vér emberek gesztusaiból.
Tess és Beatrice kapcsolata döbbenetesen őszinte – a
genetika és a vér szelídítette egymás mellé őket, de a köztük lévő barátság,
mélység szegezte oda őket. Tess eltűnésével Bee mintha a másik felét veszítette
volna el – mintha egy egzotikus állat néma szenvedését figyelnénk egy üvegfal
mögül. Az eszünk tudja, hogy kegyetlenség, mégsem tudjuk elrántani a fejünket.
Nekem nincs testvérem - ugyanakkor tudom, milyen
testvérként szeretni valakit. Ez szintén nem választás kérdése – ahogy az ellen
sem tehetsz, ha a szíved szakad meg, amikor neki fáj valami. Amikor bármit
megtennél, vagy még annál is többet, üzletet kötnél az Ördöggel, hogy neki jó
legyen. Amikor olyan közel érzed, mintha a második bőröd lenne – pedig kilométerek
választanak el tőle. Amikor a saját fájdalmadat, kétségeidet mosoly mögé
rejted, hogy ne aggódjon. Persze a mosolyod mögé lát, amitől a szíved apró kis darabokra
szakad szét. Nyilván ez nem egészen ugyanaz, másféle ösztönösség dolgozik
benne, de ez elég volt ahhoz, hogy egy kicsit mégis megértsem Beatrice-t, és ez
halálra rémített.
Ami igazán közelivé, személyessé teszi a történetet,
az mindenképpen a levélforma. Ma már, amikor az elektronika éteri szinten szövi
át a világunkat és mindennapjainkat, sokkal ritkábban nyúlunk tollhoz és
papírhoz, de számomra még mindig a kézzel írt levél az igazi, amelyben az ember
szíve is képe megbújni a kacskaringós betűk között. Az, hogy a címzett Tess,
hogy minden leírt szó hozzá íródik, még azután is, hogy megtalálták a
holttestét, annyira érzékennyé teszi a szöveget, hogy szinte éreztem a könyvet
lélegezni a kezeim alatt. Minden sor lüktet ettől a nyers, ösztönös szeretettől
és fájdalomtól. Mert Bee-nek csak a szavak maradtak - és neki is szüksége van
rájuk, hogy képes legyen még egyszer tisztán gondolkodni, egyenként egymás
mellé illeszteni az apró darabkákat, hogy összeállhassanak azzá az absztrakt
képpé, amely miatt el kellett veszítenie a húgát. Egy dolog, ha valaki egyke,
és az is volt világ életében – és egy másik, ha erőszakkal válik azzá.
Weheartit.com |
Szerettem azt a sűrű, tántoríthatatlan hitet, amivel
Bee hitt a húgában. Hogy hiába minden bizonyíték, hiába a kétségek, semmi és
senki nem fordíthatták ki sarkából ezt a meggyőződést, miszerint senki sem
ismeri nála jobban Tess-t.
Csak valahol a történet felénél tudatosult bennem,
hogy Tess milyen pimaszul fiatal, és az a 21 év szinte belém karmolt, hiszen
még ragyognia kellett volna, túl korán a földre hullt. Beatrice volt a
realista, az élethez láncolt, Tess pedig szabadon szárnyalt – így egy kicsit arról
is szól, Beatrice hogyan változik, hogyan tanul meg másképp élni, és befogadni
az őt körülvevő világot, amit eddig olyan hatásosan kizárt. Kénytelen megfeledkezni a Pantone-skáláról,
elfelejteni a betűket és számokat, hogy észrevétlenül simulhasson bele húga
életének színes festményébe, kitöltve az űrt, amit Tess hagyott, amikor
erőszakkal kivágták őt onnan. Borzasztóan szépen és hétköznapian mutatja be,
mennyire másként hat az emberekre a gyász, mennyire lecsupaszít mindent,
mennyire eltolja a határokat.
A genetika-szál számomra nagyon sok érdekességet
tartogatott – mivel pusztán laikus vagyok, nyilván nem értek hozzá, nem tudom,
ez megtörténhet-e a való életben is – de ha így nem is, hasonlóképp biztosan. A
bizalmunkat, az életünket helyezzük valaki kezébe, de hogy ő mit tesz vele
ezután? Csak reménykedhetünk.
Azt, hogy az írónő az utolsó oldalakon hogyan csavart
még egyet az egész perspektíván, nem részletezném – maradjunk annyiban, hogy az
egyik legmeglepőbb, legjobb pofon volt, amit csak tartogathatott. Egyszerűen
rám mosolygott, aztán kirántotta a talajt a lábam alól.
Weheartit.com |
„Mostanáig nem
értettem, honnan származik az ötlet, hogy egy család, amelyiknek a gyermekét
lelőtték, feltétlenül plüssmackóra vágyik. Most azonban megvilágosodtam: a
játékállatok érző serege tompítja valamicskét a lövések könyörtelen zaját. „Az
emberiség nem ilyen” –hirdetik az emléktárgyak, „Mi nem ilyenek vagyunk”, „A
világ nem csak ebből áll”. „
Vajon hány hasonló, felderítetlen eset lehet
világszerte, mert a rokonok, barátok nem voltak elég bátrak, és inkább
elfordították a fejüket? Hányan hevertek parkokban, gyárakban, raktárakban vagy
sikátorokban, tavakban vagy akárhol, utolsó leheletükkel bízva abban, hogy a
szeretteik majd kibogozzák a hátra maradt csomókat? Az az igazi szeretet, ha
ezt megteszed?
Ha tanultam belőle valamit, akkor az az, hogy higgy a
meggyőződésedben, és higgy abban, akit szeretsz, mert talán ez a legtöbb, amit
megtehetsz érte. Ha más nem, kezdetnek elég.
5/5
VISSZA ELŐRE